A javascript nincs engedélyezve!


XIV. Váratlan puskalövés

A Kordillerák keleti oldalát hosszú lejtők alkotják, s észrevétlenül olvadnak bele a síkságba, melyen oly hirtelen állt meg a sziklatömb egy része. Kövér legelők meg az ország meghódításakor ültetett, számtalan pirosló gyümölccsel megrakott almafák valóságos erdei borították. Mintha a termékeny Normandia egy darabkája került volna ide, a világ túlsó végébe, és minden más helyzetben elcsodálkozott volna az utazó a hirtelen változásokon: hogyan válthatja fel a sivatagot az oázis, a hóborította hegycsúcsokat a zöldellő mező, hogyan változhat nyárrá a tél.

Lábuk alatt a föld ismét mozdulatlan volt. A földrengés lecsillapodott, a romboló föld alatti erők nyilván messzebb húzódtak, mert az Andok lánca állandóan mozog vagy reng valahol. Ezúttal kivételesen erős volt a rázkódás. A hegylánc formája teljesen megváltozott. A csúcsok, hegygerincek, ormok teljesen új képe rajzolódott a kék égre, és a pampák útikalauza hiába kereste volna a megszokott tájékozódási pontokat.

Az idő csodálatosan szépnek ígérkezett; a nedves ágyából felkelő nap sugarai az argentin síkságokat végigsimogatva már a másik óceán hullámaiba buktak. Reggel nyolc óra volt.

Az őrnagy segítségével Glenarvan és társai lassan életre tértek. Mindössze rettenetes kábultak voltak, ám semmi komolyabb bajuk nem esett. A Kordillerák alászállt velük, s végeredményben csak örülhettek volna, hogy olyan járművet találtak, melynek összes költségeit a természet fedezte, örülhettek volna, ha egyikük és éppen a leggyengébb, egy gyermek, Robert Grant el nem tűnt volna közülük.

Mindnyájan szerették ezt a bátor gyereket, Paganel különösen ragaszkodott hozzá, még a közömbös őrnagy is kedvelte, de leginkább Glenarvan szívének volt kedves. Mikor megtudta Robert eltűnését, kétségbeesett. Maga elé képzelte a szegény gyermeket valami szakadék mélyén, amint hiába hívja azt, akit második apjának nevezett.

- Barátaim, barátaim - mondta könnyeivel küszködve -, meg kell keresnünk, meg kell találnunk! Nem hagyhatjuk így el! Minden völgyet, minden mélységet, minden szakadékot fel kell kutatnunk! Kötelet köttök majd derekamra! Leszállok a mélybe! Akarom, értitek, akarom! Adja az ég, hogy Robert életben legyen még! Hogyan állhatnánk nélküle apja elé, mi jogon menthetnénk meg Grant kapitányt fia élete árán?

Glenarvant szó nélkül hallgatták a társai; érezték, tekintetükben keresi a reményt, lesütötték a szemüket.

- Nem értettétek, mit mondtam - kiáltotta -, hallgattok! Hát feladtatok minden reményt?

Néhány pillanatig csend volt, aztán Mac Nabbs megszólalt:

- Ki emlékezik közületek, barátaim, mikor tűnt el Robert?

Senki sem válaszolt a kérdésre.

- Legalább azt mondjátok meg - mondta az őrnagy -, ki mellett volt a gyermek, miközben lecsúsztunk a Kordillerákról?

- Mellettem - felelte Wilson.

- És meddig láttad magad mellett? Gondolkozz! Beszélj!

- Mindössze arra emlékszem - felelte Wilson -, hogy Robert Grant alig két perccel az utazásunk végét jelentő rázkódás előtt még ott kapaszkodott mellettem egy zuzmócsomóba.

- Alig két perc! Vigyázz, Wilson, hosszúnak tűnhettek azok a percek! Nem tévedsz?

- Nem hiszem, hogy tévedek... Így van... Alig két perc!

- Helyes - mondta Mac Nabbs. - A bal vagy a jobb oldaladon volt Robert?

- Bal oldalamon. Emlékszem, hogy ponchója az arcomat csapkodta.

- És te merre voltál tőlünk?

- Szintén bal felől.

- Így Robert csak ezen az oldalon tűnhetett el - mondta az őrnagy a hegy felé fordulva, jobbra mutatva.

- Hozzáteszem, hogy figyelembe véve az eltűnését követő időt, a gyermek valószínűleg a hegy tövétől kétmérföldnyire esett le. A területet felosztjuk egymás között, ott kell keresnünk, ott fogjuk megtalálni!

Több szó nem is esett. A hat férfi elindult a Kordillerák lejtőin, különböző magasságokban szétoszlottak a hegyoldalban, s megkezdték a keresést. Állandóan lesiklásuk útjának a jobb oldalán haladtak, átkutatták a legkisebb repedést, életüket kockáztatva ereszkedtek le a szakadékok törmelék borította mélyébe, foszlányokra szakadt ruhával, felvérzett kézzel, sebes lábbal kerültek ismét felszínre. Az Andoknak ezt a vidékét néhány hozzáférhetetlen sziklapad kivételével hosszú órákon át gondosan átfésülték; a derék emberek egy percig sem gondoltak a pihenéssel. Minden hiába. A gyermek nemcsak halálát lelte a hegyen, de valószínűleg a sírját is, melyet hatalmas szikla zárt rá mindörökre.

Egy óra körül Glenarvan és társai megtörten, megsemmisülten gyűltek össze a völgyben. Nagy volt Glenarvan fájdalma; alig szólt egy szót, el-elcsukló hangon mindössze ezt mondogatta:

- Nem megyek tovább! Nem megyek tovább!

Makacssága rögeszmeszerűvé vált, de mindnyájan megértették, nem ellenkeztek vele.

- Várjunk - mondta Paganel az őrnagynak és Tom Austinnak. - Pihenjünk, gyűjtsünk erőt. Szükségünk van rá, hogy újra kezdjük a kutatást, avagy ismét útnak induljunk.

- Igen - felelte Mac Nabbs -, maradjunk, ha Edward maradni akar. Még reménykedik. De mit remél?

- Isten tudja - felelte Tom Austin.

- Szegény Robert - mondta Paganel a szemét törölgetve.

A völgyben sűrűn nőttek a fák. Az őrnagy kiválasztott egy magas szentjánoskenyérfa-csoportot, és alattuk ideiglenes tábort ütöttek. Mindössze néhány takarójuk és fegyverük, némi szárított hús- és rizskészletük maradt. Nem messze egy patak folyt, vize még zavaros volt a földrengéstől. Mulrady tüzet rakott a fűben, s hamarosan forró, erősítő itallal kínálta urát. Glenarvan nem fogadta el, kimerülten, mozdulatlanul feküdt ponchóján.

Így telt el a nap. Aztán leszállt az éj, nyugodt, békés, akár az előző éjszaka. Míg társai mozdulatlanul, álmatlanul feküdtek, Glenarvan visszafordult a Kordillerák lejtőire. Hallgatózott, egyre remélte, hogy eljut hozzá egy utolsó segélykiáltás. Messze merészkedett, magasba, egyedül, fülét a földre tapasztva, fülelve, szívdobogását is visszafojtva kétségbeesett hangon szólongatta Robertet.

A szegény lord egész éjszaka a hegyekben kóborolt. Hol Paganel, hol az őrnagy követte, hogy segítségére legyen a síkos hegygerinceken, a szakadékok szélén, melyekbe oly céltalanul és vigyázatlanul ereszkedett alá. Utolsó erőfeszítései is meddőek voltak, s az ezerszer kiáltott szóra: "Robert! Robert", csak a visszhang ismételte a siratott nevet.

Fölkelt a nap. El kellett menniük Glenarvanért a távoli fennsíkokra, kényszeríteniük kellett, hogy visszatérjen a táborba. Végtelen volt kétségbeesése. Ki mert volna indulásról beszélni előtte, ki merte volna javasolni, hogy hagyják el a gyászos völgyet? Pedig fogytán volt az élelmiszer. Nem lehettek messze az öszvérhajcsár említette argentin útikalauzok meg a pampákon való utazáshoz szükséges lovak. Visszatérni nehezebb lett volna, mint előrehaladni. A Duncannal amúgy is az Atlanti-óceánon kell találkozniuk. Ezek a nyomós indokok mind amellett szóltak, hogy valamennyiük érdekében mielőbb elinduljanak.

Mac Nabbs megpróbálta kiragadni Glenarvant fájdalmából. Hosszan beszélt hozzá, de barátja mintha nem is hallotta volna. Glenarvan a fejét rázta. Aztán csak ennyit mondott:

- Elindulni?

- Igen, induljunk.

- Még egy órát!

- Igen, még egy órát várunk - felelte a derék őrnagy.

Mikor eltelt az óra, Glenarvan még egy órai haladékot kért; beleegyeztek. Akár az élete meghosszabbításáért könyörgő halálraítélt. Így folyt ez csaknem délig. Ekkor Mac Nabbs nem habozott tovább, s valamennyiükkel egyetértésben közölte Glenarvannal, hogy indulniuk kell, s hogy a gyors elhatározástól függ társai élete.

- Igen - felelte Glenarvan. - Induljunk! Induljunk!

Ahogy így szólt, pillantása elhagyta Mac Nabbst, szeme egy fekete pontra meredt a magasban. Hirtelen kinyújtotta a kezét, majd mint aki kővé meredt, mozdulatlanul állt.

- Ott! Ott! Nézzék! Nézzék!

Valamennyi tekintet az ég felé fordult, az oly parancsolóan mutatott irányba. A fekete pont szemmel láthatóan növekedett. Felmérhetetlen magasságban repülő madár volt.

- Kondorkeselyű - mondta Paganel.

- Igen, kondorkeselyű - felelte Glenarvan. - Ki tudja? Jön! Leszáll! Várjunk!

Mit remélt Glenarvan? Félrebeszélt? "Ki tudja?" - mondta. Paganel nem tévedett. A kondorkeselyű percről percre felismerhetőbb lett. Ez a csodálatos madár, melyet hajdan az inkák istenként tiszteltek, a déli Andok királya. Ezen a vidéken hatalmasra fejlődik. Káprázatosan erős, gyakran marhákat taszít a szakadékokba. Megtámadja a birkákat, kecskéket, a sík vidéken kószáló borjakat, karmaival a magasba ragadja őket. Gyakran a földtől húszmérföldnyi magasban lebeg, vagyis olyan magasságban, ahova ember nem juthat el. Onnan aztán, a legélesebb szemektől is láthatatlanul, a levegőnek ez a királya végigtekint a földi vidékeken, s a legkisebb tárgyat is olyan élesen látja, hogy a természettudósok csak álmélkodnak rajta.

Mit látott hát meg ez a kondorkeselyű? Talán holttestet, Robert Grant tetemét! "Ki tudja?" - szólt Glenarvan, s nem tévesztette szem elől a keselyűt. A hatalmas madár közeledett, hol lebegett, hol pedig a térben szabadon eső tárgyak sebességével hullott alá. Nemsokára széles köröket irt le, a földtől alig százölnyire. Tisztán lehetett látni. Több mint tizenöt láb széles volt kiterjesztett szárnyaival, melyek szinte rebbenés nélkül hordták a levegőben. A nagy madarak sajátsága ez a fenségesen nyugodt repülés; a rovaroknak másodpercenként ezer szárnycsapás szükséges ahhoz, hogy fennmaradjanak a levegőben. Az őrnagy és Wilson felragadták karabélyukat. Glenarvan egyetlen mozdulattal megállította őket. A kondorkeselyű egy megközelíthetetlen, mintegy negyedmérföldnyire a Kordillerák oldalában levő fennsík fölött ír le egyre szűkebb köröket. Szédítő gyorsasággal forgott, karmait hol kinyitotta, hol összezárta, porcogós taraját rázogatta.

- Ott van! Ott! - kiáltott Glenarvan.

Majd hirtelen gondolat cikázott át az agyán.

- Hátha Robert él! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Ez a madár... Tűz! Barátaim, tűz!

De már késő volt. A kondorkeselyű eltűnt a kiugró szikla mögött. Egy másodperc telt el, egyetlen másodperc, mely évszázadnak tűnt! Majd nehézkesebben repülve, súlyos terhet cipelve, ismét feltűnt a hatalmas madár.

Elborzadt kiáltás hangzott fel. A keselyű karmában élettelen test csüngött, himbálódzott, Robert Grant teste. A madár a ruháinál fogva ragadta meg, s minthogy százötven lábnyi magasban lebegett a táborhely felett; észrevette az utasokat, s menekülni próbált; szárnyaival vadul csapkodta a levegőt.

- Ó, inkább zúzódjon szét a sziklákon Robert holtteste, semhogy ez a madár...

Nem fejezte be, megragadta Wilson karabélyát, megpróbálta célba venni a keselyűt. De remegett a keze. Nem tudta mozdulatlanul tartani fegyverét. Szeme elhomályosodott.

- Majd én - szólt az őrnagy.

Nyugodt tekintettel, biztos kézzel, mozdulatlanul vette célba a madarat, mely háromszáz lábnyira volt tőle.

Még el sem süthette a fegyverét, mikor dörrenés hangzott fel a völgy mélyében, két bazalttömb között fehér füst szállt fel, és a keselyű - fején találta a golyó - keringve hullt alá, szárnyai mint hatalmas ejtőernyők fékezték zuhanását. Zsákmányát nem eresztette el, s mintegy tízlépésnyire a patak partjától, puhán hullt a földre.

- Előre - kiáltotta Glenarvan.

S ezzel ügyet sem vetve arra, honnan is jött a gondviselésszerű puskalövés, a keselyű felé rohant. Társai sietve követték.

Mikor odaértek, a madár már nem élt, és Robert teste eltűnt széles szárnyai alatt. Glenarvan a gyermek élettelen testére vetette magát, kitépte a madár karmaiból, a fűbe fektette, a fülét Robert mellkasára szorította.

Soha hatalmasabb örömkiáltás nem hagyta el ember ajkát, mint mikor Glenarvan felegyenesedve ismételgette:

- Él! Még él!

Szempillantás alatt levetkőztették Robertet, arcát friss vízzel mosták. Megmozdult, kinyitotta szemét, körülnézett, s így szólt:

- Ó, uram... apám!

Glenarvan nem tudott válaszolni, olyan megindultság fojtogatta, csak könnyezett az oly csodálatosan megmenekült gyermek láttán.