Dráma a levegőben

Frankfurtban azonban, alig terjedt hire készülő felszállásomnak, jelentkezett nálam három városi előkelőség és engedelmet kért, hogy elkisérhessen. Két nap mulva kellett felszállnunk a szinháztérről; nyomban hozzá kellett tehát látnom az előkészületekhez. A léghajóm selyemszövetből készült, a mely guttaperchával volt preparálva, ugy hogy érzéketlenné vált savak és gáz ellen és teljesen vizhatlanná lett. Minthogy a köbtartalma 3000 m³ volt, tekintélyes magasságba fölemelkedett.

Felszállásunk napjára a szeptemberi nagy vásár sok embert összegyüjtött Frankfurtban. Világitó gáz, kitünő minőségü és nagy felszálló erejü, állt a rendelkezésemre és délelőtt tizenegy órára megtöltöttem a léghajót; persze csak háromnegyed részben, mert ez föltétlenül szükséges óvatossági rendszabály. Oly mértékben ugyanis, amint fölfelé emelkedünk, csökken a légkör légrétegeinek a sürüsége, s ennélfogva a léghajó burkolatába zárt fluidum szétrepeszthetné a léghajó falait, ha rugalmassága megnövekszik. Számitásaim pontosan megállapitották azt a gázmennyiséget, a melyre szükségem volt, hogy utitársaimmal együtt felszállhassak.

Tizenegy órakor kellett indulnunk, és pompás látvány volt, a mint a türelmetlen tömeg a léghajó körül vont korlátok felé nyomult, az egész teret elárasztotta, a szomszédos utcákban tartózkodott és a házaknak a térre nyiló ablakait a földszinttől fel a padlásig megszállotta. Az utóbbi napok erős szele elült és nyomasztó, felhőtlen hőség volt a légkörben; a levegő meg sem rezdült. Ilyen időben ugyanarra a helyre szállhattunk le, a honnan léghajónk felemelkedett.

Zsákokba elosztva, háromszáz font ballasztott vittem magammal. Az egészen kerek gondolának négy láb volt az átmérője, három láb a mélysége és nagyon kényelmes volt a berendezése. A kenderháló, a melyen lógott, szimmétrikusan terült el a léghajó felső léggömbjén. A delejtü ott volt a helyén, a légsulymérő abban a körben lógott, a melybe a tartókötelek összefutottak és a horgony ott volt gondosan a kéznél. Készen volt minden a felszállásra.

A korlát körül álldogálók között észrevettem egy sápadt arcu izgatott fiatal embert; feltünt, hogy itt látom őt, mert buzgó nézőm volt már többi léghajóutamban is, Németország több városában. Bizonyos nyugtalan mohósággal szemlélte érdekes gépemet, a mely mozdulatlanul lebegett még néhány lábnyira a föld felett; és teljesen némán viselkedett szomszédai között.

Delet ütött, s igy megérkezett a felszállás pillanata; de utitársaim nem mutatkoztak.

Elküldtem mindegyiknek a lakására és megtudtam, hogy az egyik Bécsbe, a másik Hamburgba és a harmadik Londonba utazott. Bátorságuk tehát az utolsó pillanatban cserben hagyta őket, pedig ezek a kirándulások, hála a haladásnak, a melyet a mai léghajózás tett, teljesen veszélytelenek voltak. Az urak, minthogy tudták, hogy részei az ünnepi programmnak, attól féltek, hogy kényszerithetők arra, a mire önkényt kinálkoztak, s ezért abban a pillanatban, mikor a függöny felgördült, elmenekültek a szintérről. Bátorságuk nyilván forditott arányban volt gyorsaságuk négyzetével... a melylyel elinaltak.

A félig csalódott tömegen látszott, hogy haragos és rossz kedvü. Én magam egy pillanatra sem tétováztam és tudtam, hogy most már megint egyedül kell felszállnom. Hogy helyreállitsam az egyensulyt a léghajó fajsulya és ama suly között, a melyet szállitanom kellett volna, utitársaimat néhány homokzsákkal pótoltam és beléptem a gondolába. A tizenkét ember, aki tizenkét, köralakban megerősitett kötelen tartotta a léghajót, ujjai között megcsusztatta egy kicsit a köteleket, mire a léghajó néhány lábnyira fölemelkedett. A legcsekélyebb szellőcskét sem lehetett érezni; ugy tetszett, hogy az ólomsulyu légkör áthatolhatatlan.

- Rendben van minden? - kiáltottam.

A férfiak résen álltak; egy utolsó pillantásom meggyőzött róla, hogy indulhatok.

- Vigyázz!

A tömeg mozgolódni kezdett; az emberek keresztül akartak törni a korláton.

- Eresszetek el mindent!

A léghajó lassan fölemelkedett, de én magam oly heves rázkódást éreztem, hogy nem voltam képes állva maradni, hanem lezuhantam a gondola fenekére.

Mikor megint felálltam, egy utitársat láttam magam mellett. A sápadt fiatalember volt.

- Fogadja legudvariasabb üdvözletemet, uram, - szólt a legnagyobb nyugalommal.

- Miféle jogon...

- Vagyok itt?... nos, önnek nincs módjában semmiesetre sem, hogy engem elküldjön innen; ez pedig elég jog!

Egy kissé el voltam képedve. Ez a közöny egy pillanatra kihozott a sodromból, ugy hogy nem tudtam, mit válaszoljak.

Ránéztem jól a betolakodott utitársa, ő azonban ügyet sem vetett tovább csodálkozásomra.

- Zavarja a sulyom a léghajó egyensulyát, uram? Engedje meg, hogy...

S a nélkül, hogy beleegyezésemet megvárta volna, kidobott a léghajóból két homokzsákot.

- Uram, - szóltam én, miután akarva, nem akarva belenyugodtam a kényszerhelyzetbe, - ön a léghajóba jutott... Rendben van! Utazzék hát velem... Nem bánom!... De a léghajót én fogom vezetni...

- Az ön előzékenysége igazi franciához illő, uram; ugyanannak az országnak a szülöttje, a melynek én is fia vagyok. Engedje meg, hogy lelkileg megszoritsam a kezét, a melyet ön testileg nem nyujt ide nekem. Intézkedjék teljesen a legjobb belátása szerint; én majd várok, a mig ön elkészül...

- Mire vár?

- Hogy beszélgethessek önnel.

A légsulymérő leszállt huszonhat hüvelyknyire; ennélfogva hatszáz méter magasságban voltunk a város fölött. De semmisem árulta el a léghajó horizontális eltolódását mert a légtömeg, a melybe be volt zárva, együtt haladt vele. Sajnos, zavaros bőség üllepedett a tárgyakra lábaink alatt, ugy hogy csak elmosódva láthattunk mindent.

Ujra szemügyre vettem az utitársamat.

Harminc esztendős férfi lehetett és egyszerüen volt öltözködve; erős vonásai fékezhetetlen energiára vallottak és izomzata nagyon kiképzett volt. Mozdulatlanul állt a gondolában, elmerülve teljesen abba a csodálkozásba, a melyre ez a néma felszállás kényszeritette rá. A gondola széléhez támaszkodott, s próbálta megkülönböztetni a tárgyakat, a melyek egyre jobban elmosódó tömkelegbe olvadtak össze.

- Milyen borzasztó ez a köd! - szóalt meg aztán nehány perc mulva.

Én nem feleltem.

- Látom, hogy haragszik rám - folytatta tovább. - Eh! Hát az utazást nem tudtam volna megfizetni, igy aztán a támadáshoz kellett folyamodnom.

- Senkisem szólitotta fel önt, hogy kiszálljon a gondolából, uram!

- Hát nem tudja ön, hogy ugyanez történt Laurencin grófjai és Dampierrerel is, mikor 1784. január 15-én felszálltak Lyonban? Egy Fontaine nevü fiatal kereskedő átmászott a karfán, még pedig nagy veszedelemmel fenyegetve a gépezetet. Együtt utazott velök és egyiküknek sem történt baja.

- Majd ha megint lenn leszünk a földön, ráérünk tisztázni egymással a helyzetet, - feleltem én, minthogy a könnyed hang bosszantott.

- Eh! ne gondoljunk még a visszatérésre!

- Hát nem hiszi talán, hogy nemsokára le fogok szállni?

- Leszállni? - szólt meglepetten... Leszállni? Először majd fölebb megyünk még.

Én mielőtt megakadályozhattam volna, felkapott ujra két homokzsákot és kihajitotta a gondolából, ki sem üritve teljesen a zsákokat.

- Uram! - kiáltottam fel hangosan.

- Az ön ügyességét nagyon jól ismerem, - szólt az ismeretlen nagyon lassan és óvatosan, - az ön szép légi utazásai nagy feltünést keltettek. De ha a kisérletet a gyakorlat testvérének nevezik is, rokona némiképp az elméletnek is és én behatóan tanulmányoztam az aëronautika müvészetét. Ez a fejembe is szállt! - tette hozzá szomoruan és mély töprengésbe merült.

A léghajó, miután magasba szökkent, megállapodott.

Az ismeretlen ránézett a légsulymérőre és igy szólt:

- Nyolcszáz méter magasan vagyunk! Az emberek olyanok innen föntről nézve, mint a bogarak. Azt hiszem, mindig ilyen magasból kellene nézni őket, hogy okosan itélhessük meg viszonyaikat! A szinháztér rengeteg nagy hangyabolyhoz hasonlit most; látja, hogy huzódik a sokaság a rakodó partok felé és hogy oszlik szét a Zeilen? Most a dom fölött vagyunk. A Majna fehéritő vonalnak tetszik csupán és az a hid, a Majnahid, olyan mint egy cérnaszál, a mely ki van feszitve a folyó fölött.

A légkör lehült egy kissé.

- Igazán, nincs a világon semmisem, a mit meg nem tennék önért, vendéglátó gazda uram, - folytatta az ismeretlen. - Ha fázik, szivesen levetem a ruhámat és kölcsön adom önnek.

- Köszönöm! - feleltem rá szárazon.

- Eh! Vágjunk jó képet a kényszerhelyzethez! Nyujtsa ide a kezét! Földije vagyok önnek és azt hiszem, kárpótolni fogom önt társalgásommal az okozott bosszuságért!

Egy szóval sem válaszoltam szavaira; hanem leültem a gondola másik végében. A fiatalember ekközben felöltője nagy zsebéből kihuzott egy terjedelmes füzetet. Egy tanulmány volt az aërostatikáról.

- Van egy érdekes metszet és karrikatura gyüjteményem, a melynek minden darabja légi szórakozásunkra vonatkozik, - kezdte az ismeretlen. - Hogy csodálták és hogy kicsufolták egyidőben ezt az értékes találmányt! Szerencsére nem élünk már abban az időben, mikor olyan férfiak, mint Montgolfier vizgőzből mesterséges felhőt állitottak elő s nedves szalma és tépett gyapju égetéséből próbáltak gázt fejleszteni.

- Talán kisebbiteni akarja a feltalálók érdemeit? - kérdeztem tőle, mert közben feltettem magamban, hogy hasznomra forditom a kalandot. - Hiszen mindenesetre nagy dolog volt kisérlettel bebizonyitani azt, hogy lehetséges felemelkednünk a levegőbe.

- Kinek jutna eszébe kisebbiteni az első léghajósok dicsőségét, uram? Rengeteg bátorság nyilvánult meg abban, hogy akadt, a ki föl mert szállni oly törékeny burokban, a melyben csak fölmelegitett levegő volt! De kérdem öntől, vajjon Blanchard felszállásai vagyis körülbelül százesztendő óta nagyot haladt-e az aërostatika? Nézze csak, uram!

És az ismeretlen kivett a gyüjteményéből egy rézmetszetet.

- Itt van képben az első felszállás, a melyre Pilatra des Rosiers és d'Arlande márki vállalkozott. Négy hónappal a léghajó feltalálása után, XVI. Lajos megtagadta engedélyét erre az utazásra, s csak abba egyezett bele, hogy két halálraitélt szálljon fel a levegőbe. Pilatre des Rosiers felháborodott ezen az igazságtalanságon és sok intrika révén elért végül annyit, hogy őneki is szabad volt felszállania. Akkoriban nem találták még fel a gondolát, a mely annyira megkönnyiti a léghajó mozgását. Csak köralaku karzat futotta körül a Montgolfiére alsó, szükitett részét. A két aëronautának tehát mozdulatlanul kellett megkapaszkodnia a karzat végébe, mert a nedves szalma, a melylyel a karzatot megtöltötték, akadályozta mozgásukat. A léghajó nyilása fölött szenes serpenyő lógott tüzzel, s ha az utasok emelkedni akartak, kénytelenek voltak szalmát hányni erre a tüzhelyre, kockáztatván azt a veszedelmet, hogy felgyujtják a gépezetüket. Erre aztán a jobban fölhevitett levegő uj emelkedő erőt adott a léghajónak. A két merész léghajós 1783. november 21-én a la muettei kertekből szállt fel, a melyeket a dauphin rendelkezésükre bocsátott nekik. A hajó felséges nyugalommal emelkedett föl, végig repült az Ile des Cygnes mentén, átkelt a Barriére de la Conférence mellett a Szajnán és az Invalidusok domja és a hadi iskola között evezve, közeledett Saint-Sulpice felé. Az aëronauták jobban felszitották erre a tüzet, átkeltek a boulevardon és tul a Barriére d'Enfer-on megint leszálltak. A léghajó, mihelyt földet ért, összeesett és ráncaiba temette néhány pillanatra Pilatre des Rosiers-t.

- Rossz jel! - kiáltottam fel, mert ezek az aprólékos részletek nagyon érdekeltek.

- Rossz előjele volt ez annak a katasztrófának, a mely később életébe került a boldogtalannak, - tette hozzá az ismeretlen szomoruan. - Nem hallott soha erről?

- Soha.

- Eh! A szerencsétlenség elkövetkezik rossz előjel nélkül is! - mondta utitársam és megint gondolatába mélyedt.

Közben dél felé repültünk és Frankfurt eltünt már a lábaink alól.

- Talán vihart kapunk, - szólalt meg ujra a fiatalember.

- Előbb azonban leszállunk. - jelentettem ki én.

- Hát még mit! Inkább szálljunk följebb! Ilyen módon biztosabban menekülhetünk előle.

És megint eltünt két homokzsák alattunk az ürben.

A léghajó rengeteg sebesen emelkedett fölfelé és 1200 méter magasságban állt meg. Meglehetősen hideg lett, s e mellett a nap sugarai is rátüztek még a léghajóra, kiterjesztették a benne lévő gázt, s ezzel is növelték fölszálló erejét.

- Ne féljen, - fordult hozzám az ismeretlen; - 3500 toise belehelhető levegőnk van. Egyébként ne törődjék azzal, hogy mit csinálok.

Fel akartam ugrani, de egy erős kéz visszakényszeritett megint a padra.

- Mi a neve? - kiáltottam.

- A nevem? Mit érdekelheti önt a nevem?

- A nevét akarom tudni!

- Nevezzen Erosztratoszak vagy Empedoklesznek, a hogy jobban tetszik.

Ez a válasz minden inkább volt, mint megnyugtató.

Az ismeretlen egyébként sajátságos hidegvérrel beszélt, ugy hogy nyugtalankodva tünődtem magamban, vajjon ki lehet.

- Uram, - folytatta kis vártatva, - Charles fizikus óta semmi ujat sem gondoltak ki az emberek. Az aërostatika föltalálása után négy hónapra kitalálta ez az ügyes ember a szelepet, a melyen a gáz elillanhat, ha a léggömb nagyon tele van, vagy ha az ember lejebb akar ereszkedni; azután neki köszönjük a gondolát is, a mely a gépezet mozgását megkönnyiti, továbbá a hálót, a mely az egész léggömböt körülfonja és igy a terhet elosztja a gömb egész felületére, a ballasztot, a melynek segitségével tetszésünk szerint emelkedhetünk vagy kiköthetünk, a kaucsuk áthuzatot, a mely vizállóvá teszi a szövetet és végül a légsulymérőt, a mely jelzi az elért magasságot. Ezenkivül Charles volt az első, a ki hydrogént alkalmazott, a mely tizennégyszer könnyebb a levegőnél, s a melynek segitségével feljuthatunk a legmagasabb légrétegekbe is, anélkül, hogy tüzveszedelem fenyegetne bennünket. 1873. december elsején 300.000 ember gyült össze a Tuileriák körül, Charles felszállt és a katonák fegyverükkel tisztelegtek előtte. Kilenc francia mértföldet tett meg a levegőben, s oly ügyesen irányitotta léghajóját, hogy a mai aëronauták sem ügyesebbek nála. A király pedig ezután évi 2000 lira nyugdijat juttatott neki, mert akkor még ösztönözték az uj találmányokat!

Ugy rémlett, hogy az ismeretlenen valami különös izgalom vesz erőt.

- Uram, - folytatta megint előadását, - tanulmányaim során eléggé meggyőződtem róla, hogy az első aëronauták kormánylapáttal irányitották léghajójukat. Ha Blanchardot nem is emlitjük, akinek állitásait kétségbe lehet vonni, Morveaux Guyton az evezők és a kormánylapát segitségével észrevehető mozdulatokat tudott végezni a gépezetével és irányitani is tudta. Legutóbb egy párizsi órás, Julien, a hippodrom tetején meggyőző kisérleteket végzett ez irányban; mert különös mechanizmusa folytán hosszukás alaku léggömbje határozottan szél ellenébe fordul. Patin pedig rájött arra, hogy négy hydrogéngömböt illeszszen egymáshoz és azt hiszi, hogy vizszintesen elhelyezett és részben összegöngyölt vitorlák segitségével oly egyensulytörtet fog elérni, a mely a készüléket oldalt dönti és rézsutos repülésre képesiti. Beszélnek ugyan motorokról is, a melyek a légáramlatok erejét meg fogják törni, például a csavarról, minthogy azonban ez könnyen engedő közegben mozog, nem lesz semmi eredménye. Uram, én vagyok eddig az egyedüli ember, a ki eszközöket és módokat találtam fel, a melyek révén a léghajókat kormányozni lehet. De egyetlen egy város sem töltötte ki az aláirási jegyzékemet, egyetlen kormány sem akart meghallgatni. Gyalázatosság!

Az ismeretlen olyan hevesen gesztikulált, hogy a gondola erőszakosan lóbálódzott ide-oda; alig birtam megint egyensulyba erőltetni.

Közben gyorsabb áramlatba jutott a léggömb és 1500 méter magasságban dél felé sodródtunk.

- Ott van Darmstadt, - kiáltott fel kisérőm és kihajolt a gondolából. - Látja a várat? Egészen elmosódva, ugy-e? E mellett a nyomasztó levegő mellett ugy rémlik, mintha odalent ide-oda inogna minden tárgy és az embernek jó szeme legyen, ha világosan akar tájékozódni!

- Bizonyos benne, hogy az ott Darmstadt? - kérdeztem én.

- Persze, hogy az, - felelt utitársam. - Most hat órányira vagyunk Frankfurttól.

- Akkor le kell ereszkednünk.

- Leereszkednünk? Hát talán azt akarja, hogy fennakadjon a léghajó valamelyik templom tornyán? - kérdezte az ismeretlen gunyosan mosolyogva.

- Nem, majd kiválasztok egy pontot a város környékén, - feleltem én.

- Legjobb lesz, ha mennél jobban kitérünk a templomtornyok utjából!

Igy szólván, utitársam megint a ballasztzsákok után nyult. Rárohantam, de félkézzel lenyomott a földre, s a megkönnyebbült léghajó 2000 méternyi magasságba szökkent.

- Legyen egészen nyugodt - kiáltott rám, - és gondolja meg, hogy Brioschi, Biot Gay-Lussac, Biszio és Barral még jelentékenyebb magasságban végezte kisérleteit.

- Uram, most le kell már ereszkednünk; - szóltam én és megpróbáltam a lelkére beszélni - A vihar, egyre jobban összetorlódik körülöttünk; esztelenül cselekednénk, ha...

- Eh! hiszen a vihar fölé emelkedünk és nem törődünk vele tovább! - kiáltott utitársam. - Képzelhető-e szebb dolog, mint hogy uralkodunk a felhőkön, a melylek mintha meg akarnák fojtani a földet! Nem becsületünkre válik-e, hogy igy hajózunk! a levegő árján? A legnevezetesebb emberek igy utaztak, mint mi most. Montalembert márkiné és grófnő, Podenas grófnő, La Garde kisasszony, Montalembert márki a Saint-Antoine külvárosból felutaztak ezekbe az ismeretlen régiókba és Chartres herceg 1784. julius 15-iki felszállása alkalmával nagy ügyességről és lélekjelenlétről tett bizonyságot Lyonban Laurencin és Dampierre gróf, Nantesben Luynes ur, Bordeauxban d'Arbelet de Grages, Itáliában Andreani lovag, napjainkban pedig a braunschweigi herceg ott hagyták dicsőségük nyomát a levegőben. Hogy tulszárnyaljuk ezeket a jelentős személyiségeket, magasabbra kell nyomulnunk az égi régiókban, mint a meddig ők felhatoltak! Közeledni a végtelenhez annyit tesz, mint felfogni a végtelent!

A levegő növekvő ritkulása jelentékenyen kiterjesztette a léggömb hydrogénjét és láttam, hogy a gömb alsó része, a melyet szándékosan üresen hagytam mennyire megduzzad, ugy hogy szükségessé vált a szelep kinyitása. Minthogy kisérőm nem sok kedvet mutatott hozzá, hogy engedjen engem a magam módján manőverezni, elhatároztam, hogy titokban meghuzom a szelep zsinórját mialatt az ismeretlen élénken beszél és gesztikulál. Féltem, hogy kitaláltam már, kivel van dolgom; de nem - rettentő lett volna ha gyanum valónak bizonyul! Háromnegyed egy volt és pont negyven perccel előbb szálltunk fel Frankfurtban. Dél felől sürü felhőtömegek vonultak fel hozzánk a szél elől.

- Lemondott már minden reményről, hogy kombinációit diadalra juttathassa? - kérdeztem nagyon is önző érdeklődéssel.

- Teljesen! - felelt tompán az ismeretlen. - Az elutasitó válaszok és a karrikaturák annyira megsértettek, hogy végül visszavonultam; szamárrugás a jutalma vagy inkább büntetése manapság minden ujitónak. Lesz szives megnézni ezeket a különböző korból való karrikaturákat a melyekkel tele van a tárcám?

Mialatt utitársam iratai között lapozgatott, a nélkül, hogy észrevette volna, megragadtam a szelep zsinórját; de attól féltem, hogy figyelmessé lesz arra a vizesésszerü sipolásra, a mely a gáz kitódulása közben támad.

- Mennyit tréfálkoztak már Miaulant apát fölött is! - folytatta tovább az ismeretlen. - Janninetvel és Bredinnel együtt kellett volna felszállania. A készülődés közben azonban tüzet fogott a Montgolfiére-jök, s a tudatlan csőcselék darabokra tépte! A karrikaturában azután elnevezték őket a M i a u l a n t,  J e a n  M i n e t  és  G r e d i n  n e v ü  é r d e k e s  á l l a t o k n a k.

Meghuztam a szelep zsinegét, s a légsulymérő megint esni kezdett. Legfőbb ideje volt; a távolban, tőlünk délre, morgott már a menydörgés!

- Nézze meg csak, kérem, ezt a másik acélmetszetet, - szólt utitársam, anélkül, hogy tudomást vett volna manőveremről. - Rengeteg léggömb, a mely hajót, erős várakat, házakat stb. visz magával. A karrikatura rajzolók álmodni sem merték volna, hogy dőreségeik valamikor valóra fognak válni! A hajó tökéletes; nézze csak balfelől a kormányát a kormányosok szállóhelyével együtt; az elején nyárilakok és óriási ágyuk vannak, hogy felhivják a földlakók vagy a holdbeliek figyelmét. A hátsó részén observatórium van és a léggömb félszere; az egyenlitő körében a matrózok szállóhelye; balról a hajólámpás, azután a felső karzatok a sétálók számára, a vitorlák, a kis szárnyak; lenn a kávéházak és az élelmiszerek főraktára. Csodálja csak meg ezt a pompás hirdetést: «Ez a globus, a melyet az emberi nem boldogságára találtak ki, nemsokára elindul a Levante vizrebocsátó helyeibe, s ha visszatér onnan, megkezdi utazásait a két polus felé és a legtávolabbi nyugatra.»

«Nem kell semmivel sem törődni; gondoskodás történt mindenről és minden jól fog menni. Az egyes állomások számára pontos tarifát fognak megállapitani, de az árak ugyanazok lesznek minden távolságban, még pedig fejenkint 1000 Louis d'or az emlitett utazások közül bármelyikért. Tekintettel a gyorsaságra, kényelemre és kellemetességekre, a melyekben az emlitett intézetben mindenkinek része lesz, bátran mondhatjuk, hogy ez az ár igen mérsékelt. Mindenki megtalálja ott, a mi kellemes neki; a kinek tetszik, kápolnába mehet imádkozni, a kinek tetszik, bálba mehet táncolni. A kinek tetszik, bőjtölhet, a kinek tetszik lakmározhat; a ki szereti a szellemes társalgást, találni fog embereket, a kikkel cseveghet vagy vitatkozhat és a tökfejü is meg fogja találni a maga párját. A levegőbeli társaságnak tehát szórakozás lesz a lelke! Minde találmányokon nevettek... - de ha napjaim nem lennének megszámlálva, akkor rövidesen meglátnák az emberek, hogy ezeket a levegőbe épitett terveket valóra lehet váltani!»

Jelentékenyen lejebb ereszkedtünk, de utitársam nem vette észre.

- Nézze meg csak ezeket a léghajójátékokat, - kezdte megint, miközben elém rakott dus gyüjteményéből néhány rézmetszetet. Ebben a játékban benne van az aërostatikának egész története. Müvelt körökben nagyon kedvelik, s kockával és márkákkal játszák, a melyeknek értékében előre megállapodtak. A játszók fizetnek vagy kapnak egy csomó márkát a szerint, hogy melyik mezőre jutnak el.

- Nos, - szóltam én, - ugy látom, hogy ön alaposan tanulmányozta a léghajózás tudományát!

- Mindenesetre, uram! Phaëton, Ikarusz, Architasz óta megvizsgáltam mindent, elolvastam mindent, tájékozódtam mindenről. Ha az Isten tovább éltetne, az aërostatika az én révemen nagy szolgálatokat tehetne a világnak, csakhogy sajnos ez nem lesz igy!

- És miért nem?

- Mert Empedoklesz vagy Erosztratusz a nevem!

Közben a léghajó szerencsésen közeledett a földhöz. De mikor leszáll az ember, a veszedelem egyforma nagy, akár ötezer lábnyira van az ember a földtől, akár csak száz lábnyira!

- Emlékszik a Fleurus melletti csatára? - folytatta kisérőm és arcza egyre élénkebb lett. Erre a harczra Coutelle a kormány parancsa folytán egy léghajós-századot szervezett. Maubeuge ostrománál Jourdan tábornok oly nagy hasznát vette ennek az uj megfigyelőmódszernek, hogy Coutelle naponta kétszer fölemelkedett a tábornokkal a levegőbe. A léghajósok és a léghajót tartó emberek között az érintkezést apró fehér, piros és sárga zászlócskák közvetitették. Gyakran tüzeltek ágyukból és puskákból a léghajóra mikor fölemelkedett, de mindig eredménytelenül. Mikor Jourdan készült Charleroi megostromlására, Coutelle az erőd közelébe ment, felszállt Jumet sikjáról és hét-nyolcz óra hosszáig ott maradt Morlot tábornokkal megfigyelőhelyén, ami föltétlenül nagyon előmozditotta, hogy Fleurus mellett mi győztünk. Jourdan tábornok nem is tagadta, hogy az aëronauta megfigyeléseknek igen nagy hasznát vette. Nos! A szolgálatok ellenére, amelyeket a léghajózás ez alkalommal és a belga hadjárat alatt végzett, katonai pályafutása mégis véget ért még ugyanabban az esztendőben, amikor megkezdődött, s a meudoni iskolát, amelyet a kormány alapitott, Bonaparte becsukta, mikor Egyptomból visszatért! «Mivé fejlődhetett volna ez az ujszülött gyermek!» - mondta akkoriban Franklin. - «Nem lett volna szabad megfojtani!»

Az ismeretlen két kezébe temette az arcát és néhány pillanatig eltünődött. Majd anélkül, hogy a fejét felém forditotta volna, igy szólt:

- Kinyitotta a szelepet, uram, noha megtiltottam önnek!

Eleresztettem a szelep zsinórját.

- Szerencsére, van még háromszáz font ballasztunk, - jegyezte meg az ismeretlen.

- Miféle tervei vannak még? - kérdeztem ekkor tőle.

- Nem repült ön még soha tenger felett? - válaszolt kérdésemre ezzel a kérdéssel.

Éreztem, hogy elsápadok.

- Bosszantó, hogy a szél az Adriai-tenger felé hajt bennünket, - tette hozzá az ismeretlen; - hisz ez patak csupán! De talán távolabb találunk majd más légáramlatokat!

S anélkül, hogy csak egy tekintettel is megkérdezett volna, több homokzsákot kidobott megint a léghajóból. Azután fenyegető hangon igy kiáltott fel:

- Megengedtem, hogy kinyissa a szelepet mert a gáz kiterjedése megrepesztéssel fenyegette a léggömböt. De ne próbáljon meg effélét mégegyszer!

Azután folytatta az előadását:

- Ismeri kétségtelenül Blanchard és Jefferies átkelését Doverből Calaisba! Nagyszerü volt! Léggömbjüket 1785 január 7-én töltötték meg gázzal a doveri partmelléken északnyugati szélben; az egyensulyban hiba volt, amely mindjárt a felszállás után arra kényszeritette őket, hogy a ballasztjukat harminc fonton kivül kidobják, mert különben nyomban lezuhantak volna. Ez föltétlenül kevés ballaszt volt, s minthogy a szél nem volt erős, csak nagyon lassan haladtak a francia part felé. Aztán meg szövetének csekély tömöttsége folytán is lassan petyhüdtté vált a léggömb, ugy hogy az utasok másfél óra mulva azon vették észre magukat hogy lefelé esnek.

- Mit csináljunk? - kérdezte Jefferies.

- Még csak egy negyedrészét tettük meg az utnak és ezt is nagyon alacsonyan, - mondta Blanchard. - Talán kedvezőbb szelet találunk, ha följebb emelkedünk.

- Dobjuk hát ki, ami ballasztunk maradt még!

- A léggömb e müvelet következtében fölebb emelkedett de csakhamar megint esni kezdett lefelé. Mikor a léghajósok megtették már az ut felét, ki kellett dobniok könyveiket és eszközeiket. Egy negyedóra mulva Blanchard a légsulymérő állapotát kérdezte.

- Emelkedik! Elvesztünk, pedig a francia part itt van a szemünk előtt!

Hangos morajlás hallatszott.

- Elszakadt a léggömb? - kérdezte Jefferies.

- Nem; de a gázveszteség petyhüdtté tette az alsó részét. Egyre jobban lefelé zuhanunk és elvesztünk menthetetlenül! Le minden fölösleges dologgal!

- Az eleséget, az evezőket és a kormányt a tengerbe dobták. A léghajósok száz méternyire lebeghettek csak a viz tükre fölött.

- Megint emelkedünk, - szólt a doktor.

- Nem ezt csak a sulycsökkenés teszi! És nincs sehol hajó a szemhatáron! A legkisebb bárkának sincs nyoma! Dobjuk a tengerbe a ruhánkat!

- A szerencsétlenek ezt is megtették, de a léghajó lassan még mindig zuhant lefelé!

- Blanchard, - szólt most Jefferies, - magának egyedül kellett volna megtennie az utat és csak az én kérésemre egyezett bele, hogy én is magával jöhessek. Bele fogok ugrani a vizbe és a megkönnyült léggömb megint fölemelkedhet!

- Nem, nem, ez szörnyüség lenne!

- A léggömb egyre petyhüdtebb lett. A teteje esőernyőhöz hasonlitott, a gázt a falakhoz szoritotta és ezzel is siettette a gáz elillanását.

- Isten önnel, barátom, szerencsét kivánok! - szólt a doktor és bele akart ugrani a tengerbe. De Blanchard visszatartotta.

- Várjon még! Van még egy kibuvónk! - kiáltott Blanchard. - Levághatjuk a köteleket, amik a csónakot tartják és a hálóba kapaszkodhatunk. Talán igy elég ereje lesz a léggömbnek, hogy felemelkedjék. Készüljön! Ah! A légsulymérő esik! A szél frissebb lesz! Emelkedünk! Segitség! Segitség!

- Az utasok látták feltünni Calaist és örömük az őrülettel volt határos. Pár perc mulva leereszkedtek a földre Guinea közelében az erdőben.

- A leghatározottabban föltételezem, - tette hozzá az ismeretlen, - hogy hasonló körülmények között ön is Jefferies doktor példáját követné.

A felhők vakitó tömegben terültek szét szemeink előtt. A léggömb rájok vetette árnyékát és ugyszólván sugárkoronába burkolózott. Dörgött az ég a csónak alatt, rettentő volt!

- Le kell szállnunk! - kiáltottam.

- Leszállni, mikor ott vár ránk a nap? Le a zsákokkal!

És a léggömb megint könnyebb lett ötven fonttal.

3500 méter magasban megálltunk. Az ismeretlen folyton beszélt és teljesen otthonosan érezte magát, mig én szörnyü izgatott voltam.

- Jó széllel nagyon messzire repülhetnénk! - kiáltotta. - Az Antillákhoz vannak légáramlatok, amelyek óránként száz kilométeres sebességgel haladnak! Napoleon megkoronázásakor Garnerin este tizenegy órakor föleresztett egy kivilágitott, szines üvegekkel ellátott léggömböt. A szél észak-északnyugatról fujt és másnap reggel Róma lakói a Szt. Péter-temploma fölött látták lebegni a léggömböt. Mi még messzebbre el fogunk jutni... és magasabbra!

Alig hallottam, mit mondott. Minden zugott körülöttem! A felhőkben rés támadt.

- Látja azt a várost? - kérdezte az ismeretlen. - Ez Speier!

Kihajoltam a csónakból és egy kis feketés foltot vettem észre. - Speier volt! A széles Rajna-folyam lecsavart pántlikához hasonlitott. Fölöttünk gyönyörü azurkéken ragyogott az égbolt. A madarak régen elmaradtak már tőlünk, mert a ritka levegőben képtelenek lettek volna repülni. Egyedül voltam ezzel az ismeretlennel a világürben!

- Fölösleges tudnia, hová akarok jutni léggömbünkkel, - szólt az idegen és kidobta a delejtüt a felhők közé. - Ah! Pompás dolog lehet lefelé zuhanni! A léghajózás története tudvalevően Pilatre des Rosierstől Gale hadnagyig csak kevés áldozatot mutathat fel és minden szerencsétlenségnek rendszerint vigyázatlanság volt az oka. Pilatre des Roziers 1785 junius 13-án szállt fel Romain-nel Boulogneból. Gázzal töltött gömbjére ráakasztott egy hevitett levegővel töltött Montgolfiéret, Valószinüleg azért, hogy ne veszitsen gázt, illetve hogy ne dobhasson ki ballasztot. Ez a berendezkedés éppen olyan esztelen volt, mintha egy lőporoshordó alá szénserpenyőt helyeznénk el! A könnyelmü utasok négyszáz méternyire emelkedtek, ahol ellenszelek hatalmába kerültek és a nyilt tenger felé sodródtak. Pilatre most, hogy lezuhanjanak, ki akarta nyitni a léggömb szelepjét, de a zsinór bele akadt a léggömbbe és egy-kettőre ugy végighasitotta a burkot, hogy a gömb egy szempillantás alatt kiürült. Rásuhant a Montgolfiére-re, felforditotta és a szerencsétleneket leragadta magával. Pár másodperc mulva szétzuzódtak. Borzasztó, ugy-e?

Én csak ennyit tudtam felelni:

- Az Istenért, szálljunk le!

A felhők mindenfelől összetornyosultak körülöttünk és szörnyü dörgések ropogtak körülöttünk, rémes viszhangot keltve a léggömb domborulatában.

- Ha igy folytatja, el fogy a türelmem! - kiáltott az utitársam; - ezentul nem közlöm többé önnel, esünk-e vagy emelkedünk.

És a légsulymérőt több homokzsákkal együtt kidobta a delejtü után. Most 5000 méter magasságban lehettünk. A csónak oldalain jégdarabokat vettem már észre, finom hó hulldogált a fejünk fölé és csontig dideregtem. És alattunk még mindig heves vihar zugott.

- Ne féljen semmitől, - biztatott az ismeretlen. - Csak elővigyázatlan emberek járnak szerencsétlenül légi utakon. Olivari például, aki Orleansban szerencsétlenül járt, az is Montgolfiéreben emelkedett föl. Persze a gondolája, amely a szenesserpenyő alatt lógott és gyulékony anyaggal volt tele, a lángok martaléka lett. Olivari lezuhant és m e g h a l t! Mosment Lilleben szállt föl, még pedig egy könnyü korongon; egy kis félrelebbenés következtében lezuhant a földre és m e g h a l t! Bittorf látta Mannheimban, hogy gyuladt ki a levegőben papirléggömbje; lezuhant és m e g h a l t! Harris egy rossz szerkezetü léggömbben szállt föl; a szelep tulságosan nagy volt, ugy, hogy nem lehetett többé elzárni. Harris lezuhant és m e g h a l t! Sadler nagyon hosszu utja közben kidobta már minden ballasztját; az áramlás Boston fölé ragadta és hozzávágta őt a kéményekhez. Lezuhant ő is és m e g h a l t! Coking esernyőjével akart leereszkedni, a melyet tökéletesitésnek hirdetett. De az esernyő felfordult és Coking m e g h a l t. Mindig érdeklődtem az elővigyázatlanságnak e halottai iránt. Szeretem őket és én is meg akarok halni, ha ők meghaltak! Fölebb! Fölebb!

Ennek a nekrolognak összes rémképei elvonultak a szemem előtt. A levegő ritkulása és a nap sugarai siettették a gáz kiterjedését és a léghajó még egyre emelkedett. Gépiesen megragadtam a zsinórt, hogy kinyissam a szelepet, de az idegen odaugrott a zsinórhoz és egy pár lábnyira a fejem fölött elvágta... Elvesztem!

- Látta, hogyan esett le Blanchardné asszony? - kérdezte most. - Én ott voltam és megfigyeltem mindent a tulajdon két szememmel. Blanchardné 1819 julius 6-án szállt fel Tivoliban, még pedig takarékosságból nagyon kis léggömbbel, a melyet kis terjedelme miatt a tetejéig meg kellett töltenie. A gáz alul ki is ömlött és valóságos hidrogén sávokat hagyott maga után. Blanchardné asszony felvitt magával egy mesterséges sugárkoronát, a mely vas dróton lógott a léggömbje alatt, s a melyet utközben meg akart gyujtani. Ezt a kisérletet már több izben meg is csinálta. Ezenkivül az emlitett napon volt egy kis esernyője is, a melyben volt egy tüzijátékos és ezüst esős golyó. Blanchardné ezt a készüléket egy külön e célra készült tüzes lándzsával fel akarta gyujtani és aztán el akarta hajitani. A hölgy sötét éjszaka szállt föl, de mikor a tüzijátékot meg akarta gyujtani, elkövette azt a vigyázatlanságot, hogy a tüzes lándzsát végighuzta a léggömbből kiáramló hidrogén oszlop alatt. Én merően ránéztem és láttam, hogy egyszerre csak váratlan fényözön világitotta meg a sötétséget. Eleinte azt hittem, hogy az ügyes léghajósnak valami meglepetéséről van szó; a fényesség növekedett, majd eltünt és szörnyüséges, égő gázsugár alakjában jelentkezett még a léghajó csucsán. A baljóslatu láng rávetette fényét a boulevardra és a Montmartre egész város negyedére. Láttam, hogy a boldogtalan nő kétszer felemelkedett és megpróbálta a tüzet eloltani, de hiába. Erre megpróbálta leereszkedését irányitani, mert nem zuhant le; a gázégés több percig eltartott, s e közben a léggömb egyre jobban összezsugorodott és lassan ereszkedett lefelé. A szél északnyugatról fujt és visszasodorta a gömböt Párisba. A Rue de Provenceban, a 16-os számu ház mellett, akkor nagy kertek voltak, ahol Blanchardné baj nélkül leszállhatott volna. De a végzet másképp akarta. A gömb és a gondola a ház tetejére ereszkedett le, még pedig nagyobb zuhanás nélkül. - Segitség! - kiáltott a szerencsétlen. E pillanatban odaértem az utcába, és láttam, hogy a gondola lecsuszott a háztetőn és beleütődött egy vaskampóba. A rázkódás kivetette Blanchardnét a gondolából az utca kövezetére, a hol a szerencsétlen meghalt!

Ezek a történetek megfagyasztották bennem a vért. Az ismeretlen födetlen fővel állt előttem, a haja égnek meredt és a szeme zavarosan bámult rám.

Tévedésről szó sem lehetett többé: az utitársam  ő r ü l t  v o l t!

Kidobta most még a többi ballasztot is, ugy, hogy legalább 9000 méternyire emelkedtünk fel. Szájamból és orromból eleredt a vérem!

- Van-e dicsőbb dolog, mint a tudomány vértanui sorába tartozni? - kiáltott az őrült. - Az utókor szentté fogja avatni őket!

Nem láttam, nem hallottam már semmit; de az ismeretlen letérdelt mellém és tovább beszélt a fülembe:

- Ismeri Zambecarri katasztrófáját? Jól ide figyeljen! Október 7-én mintha valamivel jobb idő lett volna, mig az előtte való napokon olyan vihar és eső volt állandóan, hogy Zambecarri a meghirdetett felszállást nem tarthatta meg. De most már nem halaszthatta tovább a dolgot. Ellenségei kezdték már csufolni és most már kénytelen volt saját magát és a tudományt akarva-nemakarva megmenteni a nevetségesség átkától. Bolognában volt. Senkisem segitett neki a léggömböt megtölteni.

- Éjjel tájban Andreolival és Grossettival együtt felszállt; a léggömb lassan emelkedett, mert át volt ázva és meg volt sérülve és a gáz máris kezdett belőle elillanni. A három merész utas csak tolvajlámpa segitségével figyelhette meg a légsulymérőt Zambecarri huszonnégy óra óta nem evett semmit és éhomra volt Grossetti is.

- Ráz a hideg, - mondta Zambecarri, - ki vagyok merülve és meg fogok halni!

- Eszméletlenül leroskadt és igy járt Grossetti is. Egyedül Andreoli maradt ébren. Hosszas fáradozás után sikerült neki Zambecarrit kábultságából felráznia.

- Mi az? Hová megyünk? Honnan fuj a szél? Hány óra?

- Kettő.

- Hol a delejtü?

- Kiesett.

- Szent Isten! A lámpás fénye kialszik!

- Ebben a ritka levegőben nem éghet már semmi, - magyarázta Zambecarri.

- A hold nem kelt föl és áthatatlan sötétség volt.

- Fázom, fázom! Andreoli, mit csináljunk?

- A szerencsétlenek lassan áthaladtak egy fehéres felhőrétegen.

- Csend! - szólt Andreoli. - Nem hallasz semmit? - Mintha valami különös zugást hallanék.

- Tévedsz!

- Nem!

- Képzelje el az utasokat éjszaka, a mint figyelnek az érthetetlen zugásra és nem tudják a következő pillanatban nem vágódik-e hozzá valami toronyhoz, vagy nem zuhannak-e le a háztetőkre!

- Hallod most? Mintha tengerzugás lenne!

- Lehetetlen!

- És mégis! Habok zugnak!

- Igazad van!

- Világosságot! Világosságot!

- Öt sikertelen kisérlet után végül sikerült Andreolinak világot gyujtani. Három óra lehetett. A habok zugása egyre közelebbről hallatszott, egyre erősebben. A léghajó csaknem surolta utja közben a tenger tükrét.

- Elvesztünk! - kiáltott Zambecarri és egy nehéz homokzsák után kapott.

- Segitség! - kiáltott Andreoli.

- A gondola a vizet érte és a hullámok az utasok melléig csaptak.

- Be a vizbe a müszerekkel! Tengerbe a pénzzel, a ruhával!

- A léghajósok teljesen levetkőztek és a léggömb most őrült gyorsasággal emelkedett. Zambecarri hányni kezdett, Grossetti pedig hevesen vérzett. Szólni nem tudtak a boldogtalanok, alig lihegtek. Fagyott és pár perc mulva jégkéreg boritotta a szerencsétleneket. A hold vörösen fénylett, mint a vér.

- A gép, miután egy fél óra hosszáig ilyen magasan kóválygott, reggel négy óra tájban visszaesett megint a tengerbe. A hajótöröttek féltestükkel vizben álltak és a léghajó, a tenger tükrén uszva, több órahosszáig magával sodorta őket.

- Mikor megvirradt, Pezaróval szemközt voltak, négy kilométernyire a parttól és ki akartak már kötni, mikor egy szélroham megragadta és visszasodorta őket a nyilt tengerre.

- Elvesztek! Minden bárka rémülten menekült előlök, mikor közeledtek!... Szerencsére találkoztak végül egy képzett hajóssal, aki fölvette őket a hajójára és Ferradában partra tette őket.

- Szörnyü utazás volt, ugyebár? De Zambecarri derék, energikus embernek bizonyult. Alig épült fel, megint folytatta felszállásait. Egy izben nekiütődött egy fának; égő spirituszlámpája ráömlött a ruhájára, ugy, hogy valósággal lángba boritotta őt. Kigyuladt már a gépe is, mikor végül, félig megégve, megint földet ért.

- Végül szeptember 21-én is felszállt még Bolognában. A léggömbje bele akadt egy fába, a spirituszlámpa ujra felgyujtotta a merész léghajóst, Zambecarri lezuhant és m e g h a l t!

- És minde ténynyel szemben még ingadozhatnánk? Nem! Mennél magasabbra szállunk, annál dicsőségesebb lesz a halálunk!

Mikor a léggömb szabadult minden benne lévő tehertől, olyan magasságba lebbentünk, a melyet már megbecsülni sem lehetett. A léggömb rezgett a légkörben. A legkisebb zörejre viszhangzott az égbolt. Hajónk, az egyetlen tárgy, a melyet a mérhetetlen térben láttam, mintha már az enyészet áldozatává lett volna. Fölöttünk az ég magassága mély sötétségbe borult.

Láttam, mikor utitársam fölegyenesedett.

- Ütött az óra! Meg kell halnunk! - igy szólt hozzám. - Az emberek elüztek és megvetettek bennünket. Most bosszut állunk rajtuk és szétzuzzuk őket!

- Irgalom! - könyörögtem.

- Vágjuk el a köteleket! - kiáltott. - A gondolát kiküldjük a világürbe! A vonzóerő meg fogja változtatni az irányát, ugy, hogy még ma kiköthetünk a napban!

A kétségbeesés uj erőt öntött belém. Rárohantam az őrültre, megragadtam és szörnyü viaskodásba kezdtem vele. De letepert és mialatt rámtérdelve lenyomott, elvágta a gondola köteleit.

- Egy!... számolta.

- Istenem!...

- Kettő!... Három!

Emberfölötti erőfeszitéssel felugrottam és visszalöktem az őrültet.

- Négy! - kiáltott ez most.

A gondola lezuhant, de én ösztönszerüen belekapaszkodtam a kötélzetbe és beleburkolóztam a háló szemeibe.

Az őrjöngő eltünt a térben, mialatt a léggömb mérhetetlen magasságba emelkedett!

Egyszerre csak kábitó recscsenés hallatszott!... A tulságosan kiterjedt gáz szétrepesztette a burkot. Behunytam a szememet...

Néhány másodperc mulva valami meleg nedvesség megint eszméletre ébresztett. Ott lebegtem a tüzesfelhők között. A léggömb szédületes gyorsasággal forgott és a szél szárnyán száz kilométert is megtett óránként vizszintes utjában. Körülötte villámok cikkáztak.

A zuhanásom azonban nem volt nagyon gyors; mikor végre megint kinyitottam a szememet, földet pillantottam meg. De azért a legnagyobb veszedelemben forogtam, mert vagy két kilométernyi távolságban megpillantottam a tengert és az orkán egyenesen a tengerfelé sodort. Egyszerre csak olyan hatalmas rázkódást éreztem, hogy önkénytelenül elvesztettem a köteleket. A kezeim elernyedtek; az egyik kötél végighorzsolta az ujjaimat és én szilárd földet értem!

A léggömb horgonykötele surolta a föld felszinét, beleakadt egy szirthasadékba és én lecsusztam rajta. A léggömb, a mely eképpen megint jelentékenyen megkönnyebbült, csakhamar eltünt a tenger szemhatárán.

Mikor megint föleszméltem, egy parasztkunyhóban voltam és megtudtam, hogy Harderwickben, egy kis Geldern városban vagyok, a mely körülbelül tizenöt francia mérföldre van Amsterdamtól, a Zuydertó partján.

Életemet valóságos csoda megmentette. És a mikor mégegyszer végiggondoltam az utamat, meg kellett vallanom, hogy elejétől végig csupa vigyázatlanságból állt, a melyet egy őrült követett el, a nélkül, hogy én megakadályozhattam volna benne.

Bárha ez a kis elbeszélés kettős célt szolgálna! Az olvasókat oktassa és érdekelje, a lég merész hajósait pedig ne rettentse vissza kutató utjaiktól!