I.
Vannak emberek, kik a vadászokat nem szeretik és talán némileg igazuk is van.
Onnan eredne ez talán, hogy ez urak nem irtóznak attól, hogy sajátkezüleg ölik meg a vadat, mielőtt elfogyasztják?
Vagy talán inkább onnan ered, hogy a nevezett vadászok, minden illő és nem illő alkalommal, bámulatos hőstetteiket szeretik elbeszélni?
Én az utóbbi nézethez hajlom.
Most huszonöt éve annak, hogy én magam elkövettem ama gonosztettek egyikét. Vadászni voltam! Igen, vadásztam!... Hogy ezért önmagamat büntessem meg, itt állok azzal a szándékkal, hogy a másik bünt is elkövessem, mert töviről hegyire elmondom önöknek ama vadászat összes kalandjait.
Ez őszinte és igazságos leirásnak embertársaimra - kiváltkép azoknak nem oly vérszomjas fajtájára - legyen meg az a hatása, hogy örökre elmenjen kedvük attól, hogy a kutyák nyomait követve, a vadásztarsolyt hátukra vetve, a tölténytartót övükhöz kötve és kezükben fegyverüket czipelve, barangoljanak hegyen-völgyön.
De bevallom, nem sokat várok tőle, mindamellett hozzáfogok.
II.
Valami rendkivüli képzelő tehetséggel megáldott bölcs azt mondta valahol és valamikor »Sohase kivánjatok magatoknak falusi jószágot, kocsit, tüzes lovakat, vagy pedig - vadászterületet! Mert mindig találkoznak majd jó barátok, kik a ti vagyonotokat a maguké gyanánt tudják használni!«
E bölcs mondás alkalmazása czéljából engem is meghivtak, hogy első hőstettemet a Somme kerület fentartott területén, - a nélkül, persze, hogy tulajdonosa lennék - mutassam be.
Ha nem tévedek, 1859. augusztus vége felé jártunk. A hivatalos hirdetés a legközelebbi napra tüzte ki a vadászat kezdetét.
A mi jó Amiens városunkban, a hol nincs egyetlen szatócs, nincs egyetlen kisiparos, a kinek nem volna valami régi puskája, melylyel az utakat bizonytalanokká teszi, ezt az ünnepélyes határnapot már hetek óta türelmetlenül várták.
A foglalkozásukra nézve sportmennek, kik azt hiszik, hogy a vadakat az Isten csak az ő számukra teremtette, ép úgy, mint a harmad- és negyedosztályu lövészek, az ügyesek ép úgy, kik találnak, a nélkül, hogy valóban czéloznának is, - mint az ügyetlenek, kik nagyon gondosan czéloznak, de nem találnak, - végül a par excellence kontárok, mindannyian egyforma buzgósággal készültek erre a nagy napra, szervezkedtek, élelmi czikkeket gyüjtöttek és gyakoroltak, minden gondolatuk csak »túzok« volt, beszélgetésük egyetlen tárgya »nyul« és egyébről sem álmodtak, mint a »fürjekről«. Feleséget, gyermeket, családot, jó barátot - mindent elfeledtek! A politika, művészet, irodalom, földmivelés, ipar - mind háttérbe szorult e nagyfontosságu napra való előkészületek mellett, a mikor e rajongók annak az élvezetnek készültek hódolni, melyet a halhatatlan Prudhomme József »barbár élvezet«-nek vélt leghelyesebben elnevezhetni.
Megesett, hogy kevés barátom közt egy szenvedélyes vadász is volt az Urban, a ki hivatalnok volt ugyan, de nagyon kedves gyerek. Bár azt állitotta, hogy a csúz bántja egy kicsit, a mikor az irodába kellett mennie, mégis mindannyiszor kitünően érezte magát, a mikor nyolcz napra szabadságot kapott és a vadászat megnyitásában részt vehetett.
Ezt a jó barátomat Bretignot-nak hívták.
Pár nappal a nagy határidő előtt egyszerre csak Bretignot toppan be hozzám, ki semmi rosszat sem sejtettem.
- Ön még sohasem volt vadászaton? kérdé a szellemi fenség bizonyos tudatával, a miben csak két tizedrész jóakarat esett nyolcz tizedrész megvetésre.
- Soha, Bretignot, feleltem én, még sohasem jutott eszembe, hogy...
- Nos, hát akkor jőjjön velem a közeli megnyitáshoz, vágott közbe Bretignot. Herissart községben kétszáz hektár elkülönitett területünk van, a hol a sok vad valósággal hemzseg. Vendég bevezetésére fel vagyok jogositva. Ezennel meghivom tehát és be fogom önt vezetni.
- Igen, de... mondám habozva.
- Nincs puskája?
- Nincs, Bretignot, nem is volt soha.
- Azzal ne törődjék! Majd kölcsönzök én önnek egy kétcsövüt; igaz, hogy gyutacsos puska még, de azért nyolczvan lépésről is lelövi a nyulat.
- Feltéve, hogy az ember eltalálja a ficzkót, feleltem én.
- No persze, az mindig jó lesz.
- Nagyon is jó, Bretignot.
- Kutyája nincs, az igaz.
- Minek az, ha kakasom van a puskán, az majd kétféle szolgálatot is teljesithet!
Bretignot barátom kissé mosolyogva, kissé boszusan nézett rám. Az az ember nem szereti, ha valaki oly dolgok felett tréfálkozik vele, melyek a vadászathoz tartoznak. A vadászat szent és sérthetetlen előtte.
Homlokán a redők ujra elsimultak.
- Nos eljön? kérdé.
- Ha kivánja!... feleltem én, de nem lelkesedtem valami nagyon.
- Igen, igen, persze!... Az ilyesfélében legalább egyszer életében vegyen részt az ember. Szombaton este indulunk. Számitok önre!
Igy késztettek rá engem erre a kalandra, melynek szomoru emléke még ma is üldöz.
Szivesen beismerem, hogy a szükséges előkészületek a legcsekélyebb gondokat sem okozták nekem. Még egy órát sem töltöttem éjjel álmatlanul. És mégis, ha már egész őszintének kell lennem, a kiváncsiság ördöge mégis bántott egy keveset. Hát oly nagyon érdekes a vadászat kezdete? Azt mindenkép megfogadtam, hogy ha már cselekvőleg nem működöm is közre, mégis mint kiváncsi néző fogom a vadászokat megfigyelni, ép ugy, mint magát a vadászatot. Ha már beleegyeztem, hogy lőfegyverrel terhelem meg magamat, ez csak azért történt, hogy ne legyek nagyon is szomoru szereplő e Nimródok közt, a kiknek hőstettei megbámulására Bretignot engem meghítt.
Meg kell itt jegyeznem, hogy, habár Bretignot kölcsön is adott nekem kétcsövü puskát, lőporszarut, tölténytartót, vadásztarsolyról szó sem volt. Ezt a felszerelési darabot tehát magamnak kellett beszereztem, pedig hát a legtöbb vadász ezt igen könnyen nélkülözhetné. Olyan tarsolyt igyekeztem tehát alkalmilag szerezni. Igen ám, de azoknak az ára most nagyon felrugott. Elkapkodták mind. Akarva, nem akarva, ujat kellett vennem, határozottan fentartottam azonban, hogy ötven százalék veszteséggel vissza fogom adni, ha tulajdonképeni czéljára nem kell majd igénybe vennem.
A kereskedő tetőtől talpig végigmért, mosolygott és elfogadta a feltételt.
Ezt a mosolygást nem vettem nagyon valami kedvező előjelnek.
- Mindamellett, gondoltam magamban, ... ki tudja?
Ó te hiuság!
III.
A meghatározott napon, a felvonulás előestéjén, megjelentem a Bretignot által kijelölt találkozási helyen, a Perigord-téren. Ott - a kutyákat nem számitva - mint nyolczadik szálltam be a dilizsánczba.
Bretignot és vadásztársai - én még nem mertem magamat közéjük számitani - pompásan festettek hagyományos jelmezeikben. Kifogástalan példányok és szép látványt nyujtók; némelyek a bekövetkező nap várásában komolyak, mások jókedvüek és fecsegők, mialatt - persze szájukkal - Herrisart egész vadállományát elpusztitották.
Picardia fővárosának legalább féltuczat leghiresebb golyószórója került össze. Birtokosaikat alig ismertem. Bretignot a legnagyobb formaságok figyelembevételével mutatott be.
Ott volt első sorban Maximon, egy hosszu, rideg ember, rendes életkörülmények közt a legszelidebb ficzkó, de valóságos tigris, ha puskát foghatott a hóna alá - egyike ama vadászoknak, kikről azt mondják, hogy inkább a mellettük álló hajtót puffantják le, mintsem üres tarsolylyal térjenek haza. Ő, Maximon, nem beszélt semmit, fontos gondolatokba volt elmerülve.
E nevezetes személyiség mellett egy bizonyos Duvauchelle ült.
Mily ellentét!
Duvauchelle kicsiny, vastag, ötvenöt és hatvan év között, oly süket, hogy saját puskája lövését is alig hallaná, de azért a legmakacsabb módon mégis magának igényli az összes kétes lövéseket. Igy már sokszor megtették vele, hogy egy vaktöltésü fegyverrel lövették egy döglött nyulra - a mi egyike ama vadásztréfáknak, melyek felett minden társaságban és minden Table d'hôte-nál hat hónapig nevetnek az emberek.
El kellett türnöm Matifat préserejü kézszoritását is, a ki nagy elbeszélője a legkétségesebb hőstetteknek. Sohasem beszélt egyébről, de mily lelkesedéssel, mily képletesen tette azt! A fürj kiáltását, a kutya ugatását, a puska ropogását - mindezt egyaránt alkalmazta. »Pang! Pang! Pang!« Három »Pang« egy kétcsövü puskából! - Hát még a kisérő mozdulatok? - Az egyik keze ide-oda tévelyeg, hogy a vadnak futását jelezze; lábai, melyek egymás felé hajolnak, mig a háta meggörbül, hogy biztosabban czélozhasson, bal karja, mely előre nyulik, mig a jobb kar melléhez huzódik, hogy a fegyver helyzetét tegye érthetőbbé! Ó jaj, a tollas és szőrös vadak csak ugy fetrengenek! Hány nyulat ejtett ő már el futásközben! - A sarokban, a hol meghuzódtam, egy ily kézzelfogható mutatványnyal majd agyonfojtott.
Hát még, a mikor Matifat az ő Pontcloué barátjával beszél! Egy kéznek két ujját képviselik. De azért a legbarátságtalanabb kifejezéseket vagdalják egymás arczába, a mint az egyik a másiknak az utjába kerül.
- Hogy én milyen nyulakat puffantottam le a mult évben, mondá Matifat, mialatt a rozoga szekér a Herissart felé vezető uton döczögött tova, igen, hogy én miféle nyulakat ejtettem el, azt számokkal ki sem lehetne fejezni.
- Igen, igen, szóról-szóra az én esetem, gondoltam magamban.
- És én, Matifat, felelt Pontcloué. Emlékszel még a legutóbbi aryveuvei hajtóvadászatra? Ihaja, ott voltak aztán a foglyok!
- Még én mindig csak az elsőt látom, mely oly szerencsés volt, hogy az én puskám elé került.
- És én a másodikat, melynek tollait oly alaposan lefujtam a testéről, hogy csak a tiszta bőre maradt meg csontjain.
- Hát az, melyet az én Partout kutyám meg nem találhatott az árokban, a hová menthetetlenül beleesett!
- Hát az, melyre én száz lépésről voltam szerencsés lőhetni és melyet mégis kétségkivül eltaláltam!
- Hát az a másik, melyet az én két lövésemmel a luczernában puffantottam le, de a melyet a kutyám felfalt!
- Hát az a raj, mely ép felrepült, a mikor ujra töltöttem fegyveremet! Brr! Brr! Ó, az volt a vadászat, uraim, az volt a vadászat!
Mindebből tulajdonkép csak azt értettem ki tisztára, hogy Pontcloué és Matifat összes foglyaiból egyetlenegy sem vándorolt az ő tarsolyukba. De nem mertem ezt kimondani, mert természetemnél fogva félénk vagyok oly emberekkel szemben, kik valamihez többet értenek, mint én. És mégis, ha csak arról volt szó, hogy egy vadat ne találjak el, - igazán, e téren ép annyit végezhettem volna!
A többi vadászok neveit már elfelejtettem, ha nem tévedek, az egyiket Baccara gunynéven ismerték, mert ő a vadászaton »mindig lőtt és sohasem talált.«
Nos, ki tudja, nem-e szerzem meg én is ezt a diszes melléknevet? Nem, még sem! A becsvágy ösztönzött. Igazán vágyva vártam már a másnapot.
IV.
Felvirradt végre az a nagy nap. De milyen éjszakát kellett a herissarti fogadóban eltölteni. Egyetlen szoba nyolcz ember részére! És az a nyomoruságos fekhely, a hol sokkal sikeresebb vadászatokat lehetett volna rendezni, mint a község elkülönitett területén. Csak ugy hemzsegtek az élősdiek, melyektől az ugynevezett ágyak mellett fekvő kutyáknak is kijutott a maguk részük, ugy hogy egész éjjel annyira vakarództak lábaikkal, hogy még a padló is belerengett.
És én, a gyanutlan teremtés, a kóczos haju vén fogadósnétól azt kérdeztem, hogy a hálószobában vannak-e bolhák!
- Dehogy vannak, felelt ő szemtelenül, valamennyit felfalnák a poloskák!
Erre aztán elhatároztam, hogy teljesen felöltözve maradok és ugy szundikálok majd az egyik görbelábu széken, mely minden mozdulatnál recsegett, ropogott. De mikorára megvirradt, csakugyan ugy éreztem magamat, mintha kerékbe törtek volna.
Persze, hogy én voltam az első, a ki talpon voltam. Bretignot, Matifat, Pontcloué, Duvauchelle és társaik még horkoltak. Én a szabadba vágytam, mint valamennyi tapasztalatlan vadász, kik már hajnalhasadtával, gyakran reggelizés előtt is, lesbe szeretnének állni. A mesterek azonban - kiket szép sorjában és tisztelettel felkeltettem - dörmögve mérsékelték lázas türelmetlenségemet. Ők, a ravasz ficzkók, jól tudták, hogy a foglyokat hajnalban, a mikor szárnyaik még a harmattól nedvesek, igen nehéz megközeliteni és hogy aztán ha egyszer elrepültek, nem igen vonzódnak a vadászterületre vissza.
Várni kellett tehát, mig a nap felcsókolja a hajnalpir összes könnyeit.
Végre, meglehetősen sommás természetü reggeli után, melynek az elmaradhatatlan »gugyi« képezte füszerét, a társaság, mely utólag még jól megvakarta minden testrészét, elhagyta a fogadót és a földekre mentünk ki, a hol az elkülönitett vadászterületek voltak.
Ép a mint a határhoz értünk, Bretignot félrehivott és igy szólt:
- Puskáját tartsa ferdén, csövét a földnek hajlitsa és vigyázzon, hogy senkit agyon ne lőjjön.
- Mindent el fogok követni, a mi tőlem telik, feleltem én, a nélkül, hogy e tekintetben biztositékot akarnék nyujtani, de ha elébb engem lőne meg valaki, akkor talán én is...
Bretignot megvetőleg vonta fel vállait és erre megkezdődött a vadászat - kinek-kinek izlése és tetszése szerint.
Utálatos egy darab föld ez a Herissart, mely általános jellegénél fogva, nevének nem igen válik becsületéré. De ugy látszik, hogy a mennyiben nem is oly dus vadállományu, mint talán Mont-sous-Vaudrey, de a sürübb részek azért elég népesek; hogy itt nyulak is vannak, azt Matifat bizonyitgatta és hogy »egy tuczatra tizenkettőnél is több esik«, azt Pontcloué jegyezte meg.
Ily bő zsákmányra való kilátással, a derék emberek mind, a lehető legjobb kedvben voltak.
Előre tehát.
Az idő - pompás. Az egyes napsugarak már áttörtek a reggeli ködrétegen, mely a távol szemhatáron ülepedett le.
Mindenfelé kiabálás, sipogás, turbékolás! Különféle madarak repülnek fel a barázdákból és egyenesen az égnek törnek, mint a helicopterek, melynek rugói hirtelen felpattannak.
Alig birtam magamon uralkodni és ismételten vállamhoz emeltem fegyveremet.
- Ne lőjjön, ne lőjjön! kiáltott Bretignot barátom, ki engem észrevétlenül szemmel tartott.
- Miért? Hát nem fürjek ezek?
- Nem, hanem pacsirták! Ne lőjjön!
Az természetes, hogy Maximon, Duvauchelle, Pontcloué, Matifat és a többiek nem csak egy rosszakaratu pillantással tiszteltek meg. Aztán nagy okosan félrehuzódtak kutyáikkal, melyek szimatolva járták be a luczernás és lóherés földeket; ugy lóbálván farkaikat, hogy ezek mindmegannyi kérdőjelet képeztek, melyekre én nem birtam volna megfelelni.
Ugy vélekedtem, hogy azok az urak semmikép sem hajlandók egy ujoncznak veszélylyel fenyegető közelében maradni, a kinek fegyvere bizonyos aggodalommal látszott őket eltölteni.
- Ezer millió kis kutya, tartsa hát azt a durrogtatót ugy, a hogy illik! ismétlé Bretignot mielőtt eltávozott.
- Ugyan no, én sem tartom a puskámat rosszabbul, mint akárki más! feleltem egy kissé sértődve, a miért olyan sok jó tanácscsal halmoztak el.
Bretignot még egyszer felvonta vállait, aztán balra fordult. Miután nem tartattam czélszerünek, hogy egész egyedül maradjak, én is meggyorsitottam lépteimet.
Utólértem vadásztársaimat; de hogy őket továbbra is el ne riaszszam, a fegyvert vállamra vetettem, agyát felfelé forditva.
Mily pompás látványt nyujtottak ezek a mesterségükre nézve, vadászok, - vadászruhájukban, fehér mellényükben, bő bársony nadrágukban, nehéz, szegezett czipőikben, melyeknek talpa kiállt a felső bőr alól, - vászon felső czipőikkel a gyapotharisnyák felett, melyek a czérna vagy pamutharisnyák felett előnyben részesitendők, mert ezek könnyen ránczokat képeznek, a mint azt csakhamar tapasztalnom kellett. Én egyáltalában távolról sem éreztem magamat oly jól alkalmi mezemben; de végre is egy mükedvelőtől nem lelhet kivánni, hogy egy vén szinész ruhatárával rendelkezzék.
Vadnak azonban nyomát sem láttam.
Hogy ezen a területen rengeteg sok fürj és szalonka, fogoly és januári nyul van, melyeket társaim »háromnegyed állatoknak« neveztek és melyekről roppant teli szájjal beszéltek, - azt el kellett hinnem, mert ők erősitgették.
- Tegye meg nekem azt a szivességet, intett Bretignot barátom és ne lőjjön anyanyulra. Vadászhoz nem méltó dolog az!
Anya-e, vagy sem, ezer ördög, csak tudtam volna a különbséget, én, ki a mókust meg nem tudom különböztetni a macskától, ha kocsonyának van is elkészitve mindakettő.
Végre Bretignot, a kinek nagyon érdekében látszott lenni, hogy becsületére váljak, megjegyezte még:
- Még egy utolsó tanács, mely fontos lehet, ha esetleg nyulra lő.
- Azaz, ha egy nyul erre találna jönni, jegyeztem meg kissé gunyosan.
- No, az mindenesetre be fog következni, felelt Bretignot hidegen. Nos tehát, az esetben ne feledje, hogy a nyul, már testi alkotásánál fogva is gyorsabban fut fel, mint lefelé. Ezt a lövés iránya miatt is figyelembe kell venni.
- Mily szép öntől, hogy engem erre figyelmessé tett, Bretignot, feleltem én. Ezt a jó tanácsot ne vesztegelte legyen hiába, a lehető legjobb módon hasznát igyekszem majd venni!
Azalatt persze azt gondoltam magamban, hogy a nyul valószinüleg mindenkép sokkal gyorsabban fut, mintsem az én gyilkos golyóm elérhetné.
- Vadászni! Vadászni! kiáltott most Maximon, nem azért vagyunk itt, hogy mükedvelőket és gyermekeket vezessünk!
Szörnyü egy ember; de nem mertem felelni.
Előttük most, a szemhatáron tulterjedőleg, jobbról és balról egyaránt, tágas, igen tágas sikság nyult el.
A kutyák már jó darabbal előre voltak. Uraik szerteszóródtak. Mindent elkövettem, hogy szem elől ne téveszszem őket. Kinzott a gondolat, hogy vadásztársaim, kik ravasz kópék mindannyian, talán valami tréfát akarnak velem elkövetni, a mire a nemes vadászmesterségben való járatlanságon is buzdithatta őket. Önkénytelenül is eszembe jutott egy ujoncz mulatságos esete, kit barátai rábirtak, hogy papirból készült nyulra lőjjön, mely egy bokor alatt ugrált és a legbékésebb módon veregetett egy kis dobot! Ha ilyen megszégyenitésnek esném áldozatul, belehalnék!
Ezalatt mindenki, szerencséjét keresve, bolyongott, a földek barázdái hosszában, a kutyák nyomában, egy kis magaslat felé igyekezve, mely két-három kilométerrel odább emelkedett és melynek tetejét fák fedték el.
Bármint igyekeztem is, a többiek, kik a rossz utakon és a barázdákon való járást már megszokhatták, gyorsabban haladtak, mint én, és igy, természetesen, mihamar elmaradtam.
Még Bretignot is, ki eleinte meglassitotta lépteit, hogy teljesen és védtelenül balsorsomra ne hagyjon, most elsietett, hogy a legelső lövéseket el ne mulaszsza.
Nem haragszom rád ezért, Bretignot barátom! Ösztönöd, mely tulemelkedett baráti érzéseiden, ellenállhatatlanul ragadott tova!...
És nemsokára már csak társaim fejeit láttam, melyek mindmegannyi fák gyanánt kandikáltak ki a bokrok közül.
- Igaz, hogy mostanáig, Herissartból történt elindulásunk óta két órán át, egyetlen durranást sem hallottam, - nem, egyetlenegyet sem! Szép kis duzzogás, káromkodás, szitkozódás lesz majd, ha visszatérésünk alkalmával a vadásztáskák csak oly laposak lesznek, mint a kivonuláskor!
Nos elhiszi-e valaki? én magam voltam az, ki a legelső lövéshez jutottam.
Hogy mily körülmények közt - azt szégyenkezve itt mondom el.
Bevalljam? Fegyverem még nem volt megtöltve! Az ujoncz vigyázatlansága folytán? - Nem, tisztán az önösség következményekép. Miután féltem, hogy e mütétnél esetleg nagy ügyetlenséget fogok tanusitani, addig akartam vele várni, mig egyedül leszek.
Tanúk jelen nem létében tehát felnyitottam lőportartómat és a bal csőbe egy töltésre valót öntöttem, a mire még aztán egyszerü papirdugasznak kellett jönnie; arra jó kis adag sörét, inkább néhány szemmel több, mint kevesebb. Ki tudja... az az egy szem, a mivel a kelleténél több volt, megmentett engem talán attól, hogy kudarczot ne valljak. Az egészet jól leszoritottam, ugy szoritottam, hogy a fegyver alsó csavarját is majd kipattantottam, és végre - ó te butaság! - a töltött cső pisztonjára még a szükséges gyutacsot is ráillesztettem.
Ennek befejeztével most a jobb cső került sorra, de mialatt töltését erősen szoritgatom - milyen durranás! Lövés dördült el!... az egész első töltés, elvillámlik a második mellett!... A balcső ravaszát elfelejtettem a gyutacsra leereszteni és a rázkódtatás elég volt felrobbantására.
Az ujonczok jól megjegyezzék ezt maguknak! A Somme-kerületben a vadászat megnyitását majdnem sajnálatraméltó balesettel vezettem volna be. A helyi lapoknak elég zsiros tárgyuk lett volna az »Egyveleg« rovat számára!
És mégis!
Ha abban a pillanatban, a mikor a lövés eldördült... ha... ez a gondolat tényleg felvillant agyamban - ha abban az irányban, a merre a sörét útját vette, ép valami szárnyas repült volna, kétségkivül elejtettem volna...
Olyan alkalom volt ez, mely talán soha többé vissza nem fog térni.
VI.
Bretignot és társai ezalatt felértek a kis magaslatra. A mint odaérkeztek, azon tanácskoztak, hogy mint fordithatnák a végzetet javukra. Ujból hozzájuk csatlakoztam, de ezuttal már a legnagyobb óvatossággal töltöttem meg puskámat.
E pillanatban Maximon szólitott meg, azaz oly hangon beszélt velem, a mint az egy mesterhez illik.
- Ön lőtt? kérdé.
- Igen!... azaz... igen!... lőttem...
- Fogolyra?
- Bizonyosan fogolyra!
És a világ minden kincséért el nem árultam volna ügyetlenségemet ez areopag előtt.
- És hol az a fogoly? kérdé Maximon, üres tarsolyomat fegyvere végével ütögetve.
- Elveszett! feleltem elég szemtelenül. Mit is gondol? Kutyám nem volt. Persze, ha kutyám lett volna!
Ilyen sokat igérő kezdet után bizony igazi vadász válhatik még az emberből.
Váratlan félbeszakitás mentett meg szerencsésen.
Pontcloué kutyája alig tiz lépésnyi távolban egy fürjet hajtott fel. Önkéntelenül, vagy ha ugy tetszik, puszta ösztönből megemelem fegyveremet és... Pang! mint Matifat mondá...
De akkor a pofot kaptam büntetésül a hibás fegyvertartásért, igen, pofot, melyért joggal senkit mást felelőssé tenni nem lehet. Fegyverem durranását nyomban egy másik, Pontcloué fegyverének durranása követte.
Szita módra átlyukasztva, földre hullt a fürj és a kutya odahozta urának, ki azt a legkedélyesebben tarsolyába rakta.
Még csak annak feltevésével sem tiszteltek meg, hogy nekem is részem lehetne e gyilkosságban. De nem szóltam semmit, nem mertem szólani. Hisz tudvalevő, hogy én természettől fogva félénk vagyok oly emberekkel szemben, kik valamihez többet értenek, mint én.
Istenemre, ez az első siker hatalmas étvágyat ébresztett a többi dühös vadpusztitóban.
Tessék csak elképzelni! Három órai hajtás után egy fürj hét vadászra! Hisz az tisztára lehetetlen, hogy a herissarti bőséges vadászterületen még legalább egy fürj ne volna és ha azt is sikerül elejtenünk, már majd egy harmad fürj esik minden résztvevőre.
A magaslaton átkelve, a társaság ismét frissen felszántott földre került. E barázdák, melyek az embert egyenetlen lépésekre késztetik, a göröngyök, melyek a czipőkhöz tapadnak, egy cseppet sem tetszettek nekem; a járdák aszfaltját igazán sokkal inkább szeretem.
Társaságunk, a kutyafalkával együtt igy vándorolt két teljes órán át, de nem látott semmit. A homlokokra máris redők kezdtek gyülni. Olyan vad izgatottságforma nyilvánult mindenki és minden iránt, akár ha valamelyik vadász megbotlott a kőben, akár az egyik kutya elhagyta a másikat. Egy szóval, rossz kedv mutatkozott mindenütt.
Végre, körülbelül negyven lépésnyi távolban tőlünk, egy czukorrépaföldről foglyok szálltak fel. Nem merem mondani, hogy »fogolycsapat«, mert az bizony a legszűkebb határra szoritott csapat lett volna.
Összesen ugyanis csak két darab fogoly volt.
Sebaj!
Belőttem a »rakásba« és most is azonnal két lövés követte az én lövésemet. Pontcloué és Matifat egyszerre szólaltatta meg puskaporát.
A szegény állatok egyike lefordult. A másik vígan elrepült és egy kilométernyi távolban, egy sáncz mögött ereszkedett le.
Ó te szegény fogoly! Milyen vitákra szolgáltattál alkalmat! Milyen veszekedés volt Pontcloué és Matifat közt! Mindegyik azt állitotta, hogy ő a gyilkosság szerzője. Ide-oda kiabáltak, huzalkodtak, sértő megjegyzéseket, sajnálatos czélzásokat tettek egymásra. És milyen kifejezések!... »Uzsorás!« ... »Mindent magának igényel!« ... »Az ördögbe az olyan emberekkel, kikben egy csepp szégyenérzet sincs!« ... »No, okvetlenül utoljára vadásztunk most együtt!« ... És még más kedves szavak és nyilatkozatok, melyek leirásától tollam irtózik.
Tényleg egyszerre dördült el a két ur lövése.
Igaz, hogy egy harmadik lövés előzte meg mind a kettőt. De - hisz erre kár lett volna egy szót is vesztegetni - képzelhető volna az, hogy én lőttem le azt a foglyot? Itéljenek önök... egy tanitvány!...
Matifat és Pontcloué vitájába elegyednem nem találtam czélszerünek, még a közvetités nemes ürügye alatt sem. Ha én magam nem követeltem a foglyot, csak azért történt, mert én természettől fogva félénk vagyok... a mondás többi részét ismerik.
VII.
Gyomraink legnagyobb örömére végre elérkezett az evés ideje.
Egy domb alján pihentünk, egy hatalmas tölgy árnyékában. A fegyvereket és a - sajnos - még üres vadásztarsolyokat félretettük. Aztán megreggeliztünk, hogy a virradat óta oly haszontalanul elfecsérelt erőinket kissé pótoljuk.
Szomoru lakmározás!
Ugyanannyi szemrehányás, mint a hány falat! Szörnyü egy világ!... Szépen rendezett és gondozott terület! A vadorzók elpusztitják, tönkreteszik! A gazemberek mindegyikét más-más fára kellene felakasztani és táblát kellene a mellükre akasztani, hogy gyalázatuk nyilvánvalóvá legyen... A vadászat lehetetlenné vált!... Két év mulva már nyoma sem lesz itt a vadnak... Nem lehetne a vadászatot végkép eltiltani?... Igen... Nem!... És igy hangzott végig a vadászok szomoru litániája, kik semmitsem lőttek.
Aztán ujra kitört a harcz Pontcloué és Matifat közt a fél fogoly miatt, melyet mindegyikük egészen igényelt magának.
A többiek belevegyültek a vitába... féltem, hogy még tettlegességre vetemednek.
Egy órával később ujra elindultunk, megedzve, »felöntözve«, mint itt mondani szokás. A tulajdonképeni ebéd előtt talán szerencsésebbek leszünk! Melyik igaz vadász az Urban nem remél mindvégig egy kicsit, a mikor a »foglyok« hivását hallja, a mikor azok egymást csalogatják, hogy együtt töltsék az éjet.
Ujból uton voltunk tehát.
A kutyák, majdnem ép oly rossz kedvben, mint mi, előttünk tipegtek. Uraik utánuk mentek és olyan szitkokkal káromkodtak, melyek az angol tengerészet parancsszavaihoz hasonlitottak.
Én habozva követtem őket. Már sántulni kezdtem. Bármily üres volt is a tarsóm, mégis nyomta a veséimet. Igazán hihetetlen sulylyal biró fegyveremet czipelve, sajnálkozással gondoltam sétabotomra. A lőportartót, a sörétzacskót, mind e nehéz tárgyakat legszivesebben valamelyik parasztkölyöknek adtam volna oda, kik gunyolódva futottak utánam és azt kérdezték, hogy hány »apró marhát« fojtottam már agyon. Csak csupa önzésből nem mertem odaadni.
Igy mult el két óra, két halálosan hosszu óra. Jó tizenöt kilométert jártunk már eddigelé. Egy dologgal mindinkább tisztában voltam, ebből az átkozott kirándulásból inkább bénaságot szerzek magamnak, mint egy tuczat foglyot.
De ni, miféle zaj az, mely engem ismét felriaszt?
Most tényleg fogolyfalka repült fel az egyik bokorból. Általános lövöldözés! Tetszés szerinti durrogatás! Legalább is tizenöt lövés hangzott fel, az enyémet beleszámitva.
Most nagy kiáltás hallik a lőporfüstből! Odatekintek. E pillanatban egy arcz tünik fel a bokorból. Paraszt volt, de oly nagyon megdagadt jobb pofával, mintha óriás diót tartana a szájában.
- Szép dolog! Baleset! kiáltott Bretignot.
- No még csak ez kellett nekem! jegyzé meg Duvauchelle.
Ebből állott mindaz, a mit ez a büntett »az előre megfontolt szándék nélkül való verekedés és megsebesités«, mint a büntető törvény mondja, bennük felidézett. És ez emberek, kiknek szivük sincs a keblükben, kutyáik elé futottak, melyek két, csak megsebzett fürjet hoztak és aztán czipőik sarkával adták meg a szárnyasoknak a kegyelemrugást! Én ugyanannyi rugást kivánok nekik, ha egyszer szükségük lenne rá!
A bennszülött azalatt még mindig ott állt, vastagon feldagadt pofával, de beszélni nem tudott.
Bretignot és a többiek ép most tértek vissza.
- No, mi baja e derék embernek? kérdé Maximon pártfogó hangon.
- Az ördögbe is, sörét van az arczában, feleltem én.
- Óh, ez nem baj! vélekedett Duvauchelle, épenséggel nem baj.
- De... mégis... igen... hebegett a paraszt, ki iszonyu torzításokkal igyekezett sebét fontosabbá, komolyabbá tenni.
- Ki volt az az ügyetlen, a ki ezt a szegény ördögöt meglőtte? kérdé Bretignot, kinek fürkésző tekintete legvégül rajtam akadt meg.
- Ön nem lőtt? fordult Maximon hozzám.
- De igen, lőttem, ép úgy, mint a többiek.
- Úgy hát megvan oldva a kérdés! jegyzé meg Duvauchelle.
- Ön ép oly ügyetlen vadász, mint I. Napoleon, mondá Pontcloué, ki a császárságot gyülölte.
- Én?... én? ... kiáltám.
- Senki más nem lehetett, csak ön, mondá Bretignot szigoruan.
- Úgy van! Ez az úr nagyon veszélyes ember! szólalt meg Matifat.
- És a ki ennyire kezdő, tette hozzá Pontcloué, vissza kell utasitani minden meghivást, származzék ez bárhonnan és bárkitől is!
Ezzel mindhárman tovább mentek.
Megértettem... a sebesültet az én költségemre és veszélyemre hagyták.
Véget vetettem a dolognak, kivettem erszényemet, tiz francot adtam a derék parasztnak, a mire a jobb arcza azonnal lelohadt. Bizonyára lenyelte a diót.
- Jobban van? kérdém részvéttel.
- Ó igen... egy kicsit... most megint itt kezdődik! mondá és most a bal arczát fujta fel.
- Ó nem, mondám, nem, ez egyszer az egyik félarcz is elég lesz!
És azzal én is tovább haladtam utamon.
VIII.
Mialatt én a ravasz és gaz picardiaival alkudoztam, a többiek már meglehetősen előre jutottak. Egyébként elég érthető módon adták tudtomra, hogy oly tökfilkó közelében, mint a milyen én vagyok, nem érezheti magát az ember valami nagy biztonságban és hogy a józan ész is a tőle minél távolabb maradást követeli.
Még a szigoru, de igazságos Bretignot is cserben hagyott, mintha én valami igéző tekintetü számkivetett lennék.
Nemsokára mindannyian egy kis sürüségben tüntek el.
Őszintén megvallva, a dolgok ilyetén fordulata engem egy csöppet sem bosszantott. Legalább most már csak saját tetteim felelősségét kell viselnem.
Egyedül voltam tehát, egyedül a nagy sikon, mely nem is akart véget érni.
Mit is tehettem volna itt egyáltalában; nagy isten, a vállaimra nehezedő e felszereléssel! Fogoly nem került a puskám elé! Egyetlen egy nyul sem, melyet üldözőbe vehettem volna! Mily kedélyesen ülhettem volna azalatt szobámban, a hol nyugodtan irhattam, olvashattam, vagy semmittevéssel foglalkozhattam volna!
Czéltalanul mentem tovább, de inkább a barázdákon jártam, mint a felszántatlan földeken. Tiz perczig csendesen pihentem, aztán husz perczig ismét mentem. Öt kilométernyi kerületben egyetlen nyulat sem lehetett látni, egyetlen torony sem mutatkozott a szemhatáron! Valóságos sivatag! Itt-ott egy-egy feliratos czölöp: »Külön vadászhelyek« zárta el a bejárást.
Külön? Vadak számára aligha, mert olyant itt nem lehetett látni.
Igy bolyongtam álmodozva, bölcselkedve, a puskát szijánál fogva czipelve.
Nézetem szerint a nap ma rendkivül lassan futja be pályáját. Valami ujkori Józsua tartóztatta fel talán utjában az én szenvedélyes társaim nagyobb örömére és a világ törvényeinek ellenére? A vadászat megkezdésének e nyomoruságos napját sohasem fogja már az éj felváltani?
IX.
De mégis, mindennek megvan a maga határa, még a külön vadászterületnek is. Már is látszik az erdő, mely a sikot beszegi. Még egy kilométer és oda kell érnem.
Igy bolyongtam tovább, de nem siettem valami nagyon. A kilométert megjártam; ott voltam az erdő szélén.
Távolról, egész távolról, ropogás hallik, a julius 14-iki tüzijáték rakétáihoz hasonlóan.
- No azok szép öldöklést vihetnek végbe! gondoltam magamban. Jövő esztendőre bizonyosan nem hagynak meg semmit sem.
Ekkor - de kérem ezt el nem árulni - az a gondolatom támadt, hogy az erdőben talán szerencsésebb lehetnék, mint a nyilt mezőn. A fák lombjaiban bizonyára ugrál néhány ártatlan veréb, melyek mezei pacsirták neve alatt kerülnek a legjobb vendéglők asztalára.
Igy hát betértem az egyik ösvényre, mely az országutra torkollott.
Való dolog! A vadászat démona megragadta az önök alázatos szolgáját! Igen, most már nem hordom a fegyvert vállamon, ismét megtöltöttem, lövésre készen tartom... szemeim jobbra, balra tekintenek.
Semmi!
A verebek kétségkivül nem sokat tudtak a párisi éttermekről és okos módon elrejtőztek. Egyszer-kétszer czéloztam is... csak levelek mozogtak a fákon, annyira pedig már csak nem alázhattam meg magamat, hogy egyszerü falevelekre lőjjek!
Öt óra volt. Negyven percz mulva, a megállapodáshoz képest, a vendéglőben kell lennem, a hol megebédelünk, mielőtt a kocsira szállunk, mely bennünket, állatokat és embereket, holtakat és eleveneket, Amiensbe visszajuttat.
Folytonosan és feszülten figyelve, az erdő főutján haladtam, mely ferde irányban vitt Herissart felé.
Egyszerre csak megálltam, mintha lábaim a földbe gyökeredztek volna... szivem hangosabban dobogott!
Egy bokor alatt, ötven lépésnyire tőlem, szeder- és egyéb bokrok közt, bizonyára van valami...
Fekete a szine, ezüstös a széle, élénkpiros a hegye, mint egy izzó szemgolyó, mely felém fordul.
Kétségkivül valami tollas, vagy szőrös vad keresett itt magának menhelyet. Nyul és fáczán közt ingadoztam. Miért is ne lehetne az? Társaim előtt fényesen rehabilitálnám magamat, ha tarsolyomban fáczánnal térnék vissza.
Óvatosan, a puskát lövésre készen tartva, előre mentem. Visszafojtottam lélegzetemet. Izgatott voltam, mint Duvauchelle, Maximon és Bretignot együttesen.
Végre, kényelmes lőtávolban, körülbelől husz lépésről, féltérdre ereszkedem, hogy biztos támasztó pontom legyen, jobb szememet kimeresztem, bal szememet leszoritom, a czélzót és a csövet összhangzásba hozom és - lövök.
- Megvan! kiáltottam. Ez egyszer senkisem fogja tőlem az eredményt elragadni.
Saját szememmel tollakat láttam felrepülni, ha ugyan nem szőrcsomók voltak.
Kutya hiányában magam futottam a bokor felé, rávetettem magamat a mozdulatlan vadra, melyből az élet utolsó szikrája is elrepült már! Felemeltem...
Ezüst paszomántos, kokárdás csendőrkalap volt és a piros gomb onnan nézett engem, mintha szem volna.
Szerencsére abban a perczben, a mikor rálőttem, nem volt tulajdonosa fején.
X.
E pillanatban egy hosszu alak egyenesedik fel, mely eddigelé a füben feküdt. Rémülten ismertem fel a fekete paszomántos kék nadrágot, az ezüst gombos, sötét kabátot, a sárga övet és a sárga szallagot, melyet az én szerencsétlen lövésem ébresztett fel.
- Ki az ördög parancsolta önnek, hogy csendőrkalapokra lőjjön? kérdé oly hangon, melyről nyomban az államhivatalnokra lehetett ismerni.
- Csendőr... azt hittem... nyul!... Tévedtem! Egyébként szivesen megtéritem a kárt.
- Igazán! Nos hát, egy csendőrkalap elég drága... kivált, ha vadászjegy nélkül lövi le valaki!
Elsápadtam. Minden vérem szivem felé szorult. Ez volt a legkényesebb pont.
- Van vadászjegye? kérdé Pandorus.
- Vadászjegyem?
- Igen, vadászjegye. Remélhetőleg tudja, hogy mi az a vadászjegy?
Sajnos, de nem volt jegyem. Azt hittem, hogy egy nap miatt nem kell megváltanom. De ugy véltem, hogy legjobb lesz ennek az embernek is azt mondani, a mit ilyenkor mondani szokás, hogy csak otthon felejtettem vadászjegyemet.
A csendőr arcza széles mosolyra nyilt.
- Úgy hát kénytelen vagyok jegyzőkönyvet felvenni, mondá oly gyöngéd hangon, melyet csakis a kecsegtető jutalom tehetett ilyenné.
- Miért? Holnap reggel majd megküldöm önnek a vadászjegyet, kedves csendőr úr, és...
- Igen, igen, már tudom, felelt Pandorus, de a jegyzőkönyvet okvetlenül fel kell venni.
- Jól van hát, vegyen fel jegyzőkönyvet, ha már mindenkép könyörtelen egy ujoncz kérelme iránt.
A csendőr, ki eziránt érzékkel birna, nem lenne többé csendőr. Az én csendőröm is tehát sárgás papirtáblába kötött jegyzőkönyvecskét vett ki zsebéből.
- Neve? kérdé.
Óh, azt már tudtam, hogy kényes helyzetében az ember rendszerint valamelyik barátja nevét szokta bemondani. Ha most tagja lettem volna az amiensi akadémiának, okvetlenül valamely tudós társam nevét használtam volna fel. Beértem azonban azzal, hogy egy régi bajtársamat, egy ismert párisi zongorajátszót neveztem meg. A derék fiu e perczben bizonyára otthon ül és a negyedik ujjat gyakorolja, nem is sejtve, hogy vadászati kihágás miatt jegyzőkönyvbe veszik őt.
Pandorus komoly arczczal jegyezte fel áldozata nevét, állását, korát, lakását. Aztán egész udvariasan felkért, hogy adjam át neki fegyveremet, a mit sietve meg is tettem. Legalább kevesebbet kell czipelnem; megkértem, hogy vegye el tarsolyomat, sörétzacskómat és lőportartómat is. Ezt azonban sajnálatos közönynyel visszautasitotta.
Most már csak még a kalap kérdést kellett rendezni és ez egy pénzdarab árán, a felek kölcsönös megelégedésére sikerült is.
- Nagy kár, mondám, a kalap oly kitünő karban volt.
- ...még ugyszólván uj volt, felelt Pandorus, még csak ezelőtt hat évvel vettem egy brigadérostól, a ki nyugalomba vonult.
Miután a butordarabot megint jól a fejébe igazitotta, a csendőr egy felé indult, én pedig másfélé.
Egy órával később a vendéglőbe értem, a mennyire csak lehetett, eltitkoltam puskám eltünését és az egész kalandból egy árva szót sem emlitettem.
Azt azonban nem hallgathatom el, hogy társaim, vadászzsákmánykép, egy foglyot és két fürjet vittek haza hét ember részéről. Egy nyul miatt, mely még most is vígan futkos kint, Maximon és Duvauchelle tettlegességre vetemedett, Pontcloué és Matifat pedig halálosan összeveszett.
XI.
Ennyi izgatottságot és fáradalmat kellett ama nevezetes napon elszenvednem! Egy foglyot megöltem talán, egy fürjet is elejtettem talán, egy parasztot is megsebesitettem talán, de egy csendőrkalapot bizonyosan átlyukasztottam.
Vadászjegyem nem volt, rajtakaptak és idegen név alatt jegyzőkönyvet vettek fel rólam. Megtévesztettem a hatóságot! Egy Anderson és Pertuiset pályájának kezdetén, több is történhetik még egy vadászujonczczal?
Magától értetődik, hogy barátom, a zongoraművész, kellemetlenül volt meglepetve, mikor beidézték, hogy a doullensi fenyitő biróság előtt megjelenjék. Azóta megtudtam azt is, hogy nem sikerült alibijét beigazolnia. Ezért tizenkét frank birsággal sujtották és a körülbelül ugyanannyit kitevő költségek megfizetésében is elmarasztalták.
Sietve jegyzem meg, hogy röviddel azután »Kártérités« megjegyzéssel ellátott és harminczkét frankról szóló postautalványt kapott, mely összes kiadásait visszatérítette. Persze, sohasem tudta meg, hogy ez honnan jött, de a folt, hogy egyszer már elitélték, örökre rajta ragadt és a szeplőtelen előélettel sohasem dicsekedhetik többé.
XII.
Mint már bevezetéskép is mondám, nem szeretem a vadászokat, különösen azért nem, mert oly nagyon szeretik kalandjaikat elbeszélni.
Nos, ép most irtam le az én kalandjaimat is. Bocsánatot kérek; sohasem teszem többé.
Ez a kirándulás első és utolsó kisérlete volt a szerzőnek, de van belőle oly emléke, mely már a rosszakarattal határos. A hányszor vadászszal találkozik, ki után kutya ballag és a vállán fegyvert czipel, azt kivánja neki: »Sok szerencsét a vadászathoz!« ... Pedig tudvalevő dolog, hogy ez biztos szerencsétlenséget hoz neki!