Az örök Ádám

Szofr-Aj-Szr zartog, vagyis "az orvos, a Szofr család százegyedik nemzedékének harmadik férfitagja", lassan bandukolt Basidrának, Harsz-Iten-Su, azaz a Négy Tenger Birodalma fővárosának főutcáján. Csakugyan, négy tenger: a Tubelona, vagyis északi; az Ehona, vagyis déli; a Szpona, vagyis keleti; s a Merona, vagyis nyugati tenger határolta ezt a hatalmas, fölöttébb szabálytalan alakú országot, melynek szélső kiszögellései elérték - hogy az olvasó által ismert mértékekben számoljunk - a keleti hosszúság negyedik és a nyugati hosszúság hatvankettedik, illetve az északi szélesség ötvennegyedik és a déli szélesség ötvenötödik fokát. Ami pedig tengereinek külön-külön terjedelmét illeti, hogyan is lehetne akár csak hozzávetőlegesen is fölbecsülni? Hiszen valamennyi tenger egyetlen tömböt alkotott, s ha egy hajós bármely partról elindulva egyenesen előre haladt, szükségképpen a szárazföld ellenkező oldalán levő parton kötött ki. Tudniillik a glóbusz egész felületén csupán ez az egyetlen szárazföld létezett: a Harsz-Iten-Sué.

Szofr lassú léptekkel haladt, már csak azért is, mert nagyon meleg volt: az idő éppen a forró évszakba fordult, s a már csaknem zeniten álló Nap irgalmatlan sugárzuhataggal árasztotta el az Egyenlítőtől alig húszfoknyira északra, a Szpona-Su, azaz a keleti tenger partján elterülő Basidra városát.

De Szofrnak, a tudós zartognak lépteit a fáradtságnál és a hőségnél is inkább lelassította a gondolatok súlya. Szórakozottan törülgetve izzadt homlokát, az orvos az éppen véget ért ülésre emlékezett, ahol számos ékes nyelvű szónok - s önmagát is büszkén sorolhatta közéjük - ünnepelte a birodalom megalapításának százkilencvenötödik évfordulóját.

Némelyek végigtekintettek a történelmen, mármint az egész emberiségén. Lefestették a Mahart-Iten-Sut, a Négy Tenger Földjét, amelyen kezdetben roppant nagy számú, egymásról nem is tudó vad néptörzs lakott. A legősibb hagyományok ezekig a néptörzsekig nyúltak vissza. A még régebbi dolgokról senki sem tudott semmit, s még a természettudományok is éppen csak most kezdenek némi halvány fényt észlelni a múlt áthatolhatatlan homálya mélyén. Mindenesetre, e messze tűnt időkig el nem ért semmiféle történettudomány; ez utóbbinak legelemibb alapjait a szétszórt hajdani néptörzsekre vonatkozó hézagos ismeretek képezték.

A Mahart-Iten-Sunak mind teljesebbé és pontosabbá váló történetírása több mint nyolcezer esztendő vonatkozásában csak harcokról és háborúkról adhat számot; előbb egyén csatázott egyénnel, majd család családdal, végül törzs törzzsel; lett légyen kicsiny van nagy, egyetlen élőlénynek, egyetlen közösségnek sem volt egyéb célja az eliramló korok folyamán, mint megszerezni a vetélytársai fölötti uralmat; minden törekvésük az volt, hogy riválisaikat - különféle viszontagságok árán és váltakozó szerencsével - tulajdon törvényeik igájába hajtsák.

E nyolcezer év elteltével némileg megfoghatóbbá váltak az emlékek. Ama négy periódus közül, amelyre a Mahart-Iten-Su történetét általában osztani szokták, a másodiknak az elejére tehető az a pont, ahonnan a legenda voltaképp már rászolgál a történelem névre. Egyébiránt, nevezzük akár történelemnek, akár legendának, az események lényege nemigen változott: továbbra is csupa mészárlásról, öldöklésről szólt a mese (igaz, immár nem törzsek, hanem népek kaszabolták egymást), olyannyira, hogy mindent egybevetve, ez a második időszak nem ütött el jelentékeny mértékben az elsőtől.

S hasonlóképp állt a dolog a csaknem hat évszázadig tartó és alig kétszáz esztendeje lezárult harmadik korszakkal is. Sőt, ez a harmadik korszak talán még a korábbiaknál is kegyetlenebb volt; ebben az időben az emberek, hatalmas hadseregekké szerveződve, csillapíthatatlan harci dühükben nem győzték vérrel itatni a földet.

Bizony, alig nyolc évszázaddal ama nap előtt, amikor Szofr zartog végigballagott Basidra főutcáján, az emberiség már a legnagyobb megrázkódtatásokra is megérett. E pillanatban, amikor a fegyverek, a tűz és az erőszak már elvégezték volt munkájuk zömét, s a gyöngék már behódoltak az erőseknek, a Mahart-Iten-Su lakosai három olyan homogén nemzetet alkottak, amelyekben az idő már rég elmosta az egykori győzők és vesztesek közti különbségeket. E nemzetek egyike ekkor határozta el, hogy leigázza szomszédait. Az Andarti-Ha-Szammgorok, másképpen Bronzarcúak, akiknek földje a Mahart-Iten-Su közepe táján terült el, könyörtelen harcba fogtak, hogy kiterjesszék határaikat, amelyek közt heves és szapora fajtájuk már fuldokolt. Évszázados háborúkban előbb a déli végek lakóit, az Andarti-Mahart-Horiszokat, vagyis Hóbirodalombélieket bírták le, majd az Andarti-Mitra-Pszulokat, azaz Állócsillagúakat, akiknek hazája az északi és nyugati tájakon volt.

Kevés híján kétszáz esztendő telt el azóta, hogy e két utóbbi nép utolsó lázadását is vérbe fojtották, s hogy a földön végre beköszöntött a béke korszaka. Ez volt a történelemben a negyedik periódus. Tekintve, hogy egyetlen birodalom lépett a hajdani három nemzet helyére, s hogy mindenek Basidra törvényének engedelmeskedtek, a politikai egység lassan a fajták összekeveredésére vezetett. Többé senki sem beszélt Bronzarcúakról, Hóbirodalombéliekről, Állócsillagúakról; a földön immár egyetlen nemzet élt: az Andart'-Iten-Su-k, a Négytengeriek népe, mely mindegyiket magában foglalta.

Hanem lám, kétszáz évnyi béke múltán az ötödik periódus látszott jelentkezni. Ég tudja, honnan eredt rossz hírek keringtek jó ideje. Gondolkodók akadtak, akik rég elfeledettnek vélt ősi emlékeket kezdtek a lelkekben élesztgetni. Az egykori faji öntudat új alakban, új néven támadt föl. Minduntalan "atavizmusról", "affinitásokról", "nemzetiségekről" stb. beszéltek - megannyi friss keletű meghatározás, amely, mivel szükségletet elégített ki, nyomban polgárjogot is nyert. A közös eredet, közös külső testi jegyek, erkölcsi hajlamok, érdekek, vagy pusztán területi és éghajlati összetartozás alapján csoportok szerveződtek, majd lassacskán növekedni és mozgolódni kezdtek. Mire vezet majd a fejlődésnek ez az újkeletű fordulata? Fölbomlik-e az alighogy létrejött birodalom? A Mahart-Iten-Su ismét sok nemzetre oszlik-e vajon, mint hajdanán; vagy megint olyan borzasztó hekatombákra lesz-e szükség az egység megerősítéséhez, mint amelyek a földet az évezredek során mészárszékké tették?...

Szofr egy fejmozdulattal elhessegette borús gondolatait. A jövendőbe sem ő, sem más nem pillanthat. Mivégre akkor kétséges eseményeken előre keseregni? Különben sem illő ma sötét föltevéseken rágódni. A mai nap az örömé, s nem való egyébre gondolni, mint arra, hogy milyen fejedelmi dicsőség övezi Mogar-Szit, Harsz-Iten-Su tizenkettedik császárát, akinek jogara diadalmas sors felé vezérli a világmindenséget.

Egy zartognak különösképpen volt oka örvendeznie. A történészen kívül, aki összefoglalta a Mahart-Iten-Su krónikáját, egész sereg tudós vonta meg a nagyszabású évforduló alkalmából - ki-ki a maga szakterületén - az emberi tudás mérlegét, megjelölve a pontot, hová az emberiség sok évszázados erőfeszítés árán felküzdötte magát. Mármost, ha az első beszámoló némileg borús meggondolásokra késztette is a hallgatóságot, kifejtve, milyen lassú és tekervényes úton lépett ki eredeti állati mivoltából az ember, a soron következők ugyane hallgatóság jogos büszkeségének adtak tápot.

Igen, valóban: az összehasonlítás, hogy milyen is volt a pucéran és védtelenül földre lépő ember, s milyen ma, méltán válthatott ki csodálatot. Ez az ember évszázadok során, minden testvérgyilkos viszály és gyűlölség ellenére, egyetlen pillanatra sem szűnt meg a természettel harcolni, s folytonosan növelte győzelme mértékét. Diadalmas előrehaladása a kezdeti lassú ütem után kétszáz esztendeje bámulatosan fölgyorsult, minthogy a politikai intézmények szilárdsága és az ebből következő egyetemes béke a tudomány csodálatos föllendülésére vezetett. Az emberiség immár nem csupán a végtagjaival élt, hanem az elméjével is; gondolkodott, ahelyett, hogy értelmetlen háborúkra fecsérelte volna erejét - ezért is haladhatott az elmúlt két évszázad folyamán mind ölesebb léptekkel az anyag megismerése és kezessé tétele felé...

Miközben a tűző napsütésben Basidra főutcáján ballagott, Szofr nagy vonalakban fölvázolta magában az emberi vívmányok körképét.

Az ember először is - már valamikor az idők kezdetén - kiötlötte az írást, hogy gondolatait rögzítse; később - ez a találmány kereken ötszáz éves - megtalálta a módját, hogy az írott szót egy öntőforma segítségével végtelen számú példányban terjessze. Voltaképpen ebből a találmányból eredt mind a többi. Neki köszönhető, hogy az elmék fölbozsdultak, hogy minden ember értelme megtetéződött a másik emberével, s hogy a fölfedezések - elméleti és gyakorlati téren egyaránt - csodálatosan megsokszorozódtak. Manapság már se szeri, se száma a különféle találmányoknak.

Az ember behatolt a föld méhébe, s előbányászta a kőszenet, a nagylelkű hőadományozót; fölszabadította a víz lappangó erejét, s ettől kezdve a gőz súlyos konvojokat szállított vaspályákon, s tömérdek hatalmas, kényes és pontos gépet működtetett; e gépek segítségével az ember kelmévé szőtte a növényi rostokat, s tetszése szerint munkálta meg a fémeket, a márványt és a követ. A kevésbé kézzelfogható, vagy legalábbis a nem közvetlen, nem azonnali felhasználást célzó tudományok területén fokozatosan behatolt a számok rejtelmeibe, s mind többet derített föl a matematikai igazságok végtelenjéből. Szelleme e földerített igazságok jóvoltából átfogta az eget. Már tudta, hogy a Nap csupán csillag, amely szigorú törvényeknek engedelmeskedve kering az űrben tüzes pályaívén, maga után vonva kíséretének hét bolygóját.^[16] Ismerte részint annak művészetét, hogyan lehet bizonyos szervetlen testeket oly módon összevegyíteni, hogy belőlük a régiekkel közös tulajdonságokat nem mutató újak jöjjenek létre, részint annak tudományát, hogy miként lehet bizonyos egyéb testeket eredeti alkotó elemeikre bontani. Elemzésnek vetette alá a hangot, a hőt, a fényt, s hozzáfogott, hogy meghatározza természetüket és törvényeiket. Ötven éve megtanulta, miképpen hozható létre az az erő, melynek rémítő megnyilvánulása a mennydörgés és a villám, s azon nyomban rabszolgájává is tette ezt az erőt; e titokzatos tényező máris mérhetetlen távolságokra közvetítette a leírt gondolatot; holnap a hanggal teszi majd ugyanezt; holnapután, semmi kétség, a fénnyel...^[17] Igen, az ember nagy, nagyobb, mint az irdatlan mindenség, amelynek egy közeli napon urává és parancsolójává válik.

Akkor, hogy a teljes igazság birtokába jussunk, már csak az alábbi végső problémának a nyitját kell meglelnünk: "Ki és mi az ember, a világ ura? Honnan jön? Miféle ismeretlen célok felé hajtja fáradhatatlan törekvése?"

Pontosan erről a roppant témáról értekezett az imént Szofr zartog azon az ünnepségen, amelyről most tér haza. Persze, éppen csak érintette, hiszen e probléma pillanatnyilag megoldhatatlan, s bizonyára még jó ideig az is lesz. Mégis, mintha itt-ott már pisla fényecskék villannának föl a titok éjjelében. S vajon ez utóbbira nem éppen ő, Szofr zartog vetette-é a legerősebb fénypászmát, amidőn elődei megfigyeléseit és a tulajdon észleleteit módszeres munkával rendszerbe foglalva, megalkotta az eleven anyag fejlődésére vonatkozó törvényét, amelyet azóta az egész világ elfogadott, olyannyira, hogy manapság már nem akad ellenzője?

A szóban forgó elmélet hármas alapra épült.

Mindenekelőtt a geológiára, mely attól a naptól fogva, hogy az ember vallatni kezdte a föld méhét, szüntelenül tökéletesbedett, mégpedig a bányászat fejlődésének arányában. A földgömb kérgét már olyan behatóan ismerték, hogy kimondhatták: kora négyszázezer esztendő; a Mahar-Iten-Sué pedig - mai alakjában - húszezer év. Régebben a földrészt tenger borította, amint erről az alsó kőzetrétegeket hézagtalanul ellepő tengeri iszapréteg tanúskodik. Vajon milyen mechanikai erő következtében emelkedett e kontinens a habok fölé? Alkalmasint a hűlő glóbusz összehúzódása következtében. Akárhogyan volt is, a Mahart-Iten-Su ilyen keletkezését bizonyosnak lehet tekinteni.

Szofr rendszerének további alapjait a természettudományok szolgáltatták, kimutatva részint a növények, részint az állatok egymás közti szoros rokonságát. Szofr még messzebb ment: úgyszólván cáfolhatatlanul bebizonyította, hogy majdnem valamennyi létező növény valamely tengeri növényőstől, s majdnem valamennyi szárazföldi vagy légi állat egy-egy tengeri állattól származik. Ezek az őslények egy lassú, ám szüntelen fejlődési folyamat során fokozatosan hozzáidomultak az eredeti létfeltételeikhez kezdetben közel álló, majd tőlük mindinkább elütő körülményekhez, s fokról fokra hozták létre a szárazföldet és az eget benépesítő élő alakzatok zömét.

Sajnos, ez az ötletes elmélet nem volt támadhatatlan. Hogy az állati, illetve növényi élőlények tengeri ősöktől erednek, ez csaknem mindük esetében vitathatatlannak tetszett, de nem valamennyiükében. Valójában akadt néhány olyan növény és állat, amelyet lehetetlennek látszott vízi alakzatokhoz kapcsolni. Ez volt a rendszer egyik gyengéje.

A másik - ezt Szofr is belátta - az ember. Az embert semmiféle összefüggésbe nem sikerült hozni az állatokkal. Persze, az elemi létfunkciók, amilyen a légzés, a táplálkozás, a helyváltoztatási képesség, azonosak az embernél és az állatnál, s legalábbis szemre hasonló módon mennek végbe náluk, de azért áthidalhatatlan szakadék tátong a külső formák, a szervek száma és elrendezése között. Ha - egy olyan lánc segítségével, amelynek alig egy-két szeme hiányzott - az állatok java részét le lehetett is származtatni tengeri eredetű ősöktől, hasonló családfa az ember vonatkozásában nem volt kimutatható. Hogy érintetlenül meg lehessen őrizni az evolúció-elméletet, a tudomány arra az önkényes föltevésre kényszerült, hogy a vizek lakói és az ember közös tőről sarjadtak; holott ilyesfajta közös ős létét az égvilágon semmi sem tanúsította.

Szofr egy időben a talajtól várt kedvező érveket. Évek hosszú során át folytak ásatások az ő indítványára és az ő irányításával, eredményük azonban homlokegyenest ellenkezője volt annak, amit kezdeményezőjük várt.

Keresztülhatolva egy vékony talajburkon, amelyet a jól ismert növények és állatok bomlása alakított ki, a kutatók elérték a vastag iszapréteget, amelyben a múlt maradványai merőben más természetűek voltak. Ebben az iszapban nyoma sem akadt a létező flórának, illetve faunának, ellenben özönével kerültek elő olyan, kizárólagosan tengeri élőlény-kövületek, melyeknek leszármazottai többnyire még éltek a Mahart-Iten-Su-t övező óceánokban.

Mi másra következtethettek ebből, mint hogy a geológusoknak igazuk volt, amikor azt állították: a kontinens hajdan ugyanezeknek az óceánoknak a feneke volt, s hogy Szofr sem tévedett a mai fauna és flóra tengeri eredetét bizonygatva? Mivel - némely ritka, akár torzszüleménynek is minősíthető kivételtől eltekintve - csakis vízi és szárazföldi alakzatokra bukkantak, az utóbbiaknak szükségképpen az előbbiektől kellett származniuk...

Egyéb, a rendszernek ellentmondó fölfedezéseket is tettek. A humusz teljes vastagságából, beleértve az iszaplerakódás felszínét is, számtalan elszórt emberi csontmaradvány került napvilágra. Nem volt e csontváztöredékek struktúrájában semmi különleges, s Szofr kénytelen volt lemondani arról, hogy azokat a közbülső organizmusokat keresse bennük, amelyek igazolták volna elméletét: e csontok mindegyike emberi maradvány volt, se több, se kevesebb.

Kisvártatva azonban egy meglehetősen figyelemre méltó sajátosságot állapítottak meg. Egy bizonyos régmúlt korig, hozzávetőlegesen két-háromezer év előttig, minél öregebb volt a csonthalmaz, annál kisebb méretűek voltak a talált koponyák. Ezzel szemben e stádiumon túlhaladva, a fejlődés iránya a visszájára fordult, s minél messzebb nyúlt vissza a kutatás az időben, annál inkább növekedett a koponyák mérete, s következésképpen az agyaké is. A legnagyobb példányt éppen az iszapréteg felszínének egyébiránt fölöttébb ritka csonttörmelékei közt találták. E tisztes korú maradványok lelkiismeretes vizsgálata nem hagyott kétséget afelől, hogy az ebben a távoli korban élt emberek agya az idők folyamán sokkal magasabb fokra fejlődött utódaikénál - beleértve Szofr zartog kortársait is. Tehát mintegy százhatvan-százhetven évszázados nyilvánvaló visszafejlődés volt kimutatható; ezt aztán újabb fölemelkedés követte.

Szofr, akit e különös tények fölzaklattak, kiterjesztette kutatási területét. Az iszapréteget keresztül-kasul átvizsgálták, s ez olyan vastagnak bizonyult, hogy még a legszerényebb becslések szerint is legalább tizenöt-húsz évezred alatt kellett lerakódnia. E rétegen túl általános meglepetésre egy régebbi humuszréteg halvány nyomaira bukkantak, majd e humusz alatt a kutatások helye szerint változó jellegű kőzet következett. Hanem a legnagyobb meghökkenést az váltotta ki, hogy e rejtelmes mélységekből vitathatatlanul emberi eredetű roncsok kerültek felszínre. Ezek részint emberi csonttöredékek voltak, részint fegyverek vagy gépek alkatrészei, edénydarabok, ismeretlen nyelvű írásfoszlányok, finoman faragott, olykor szoborformájú és csaknem teljesen ép, kemény kőtárgyak, aprólékos gonddal megmunkált oszlopfők stb. stb. Mindeme leletek alapján kézenfekvő volt a következtetés, hogy mintegy negyvenezer éve, vagyis húszezer esztendővel ezelőtt, hogy a mai emberfajta első képviselői, nem tudni, honnan és miként, föltűntek, ugyanitt már éltek emberek, méghozzá igen előrehaladott civilizációs fokon.

Ez is volt az általános vélemény. Akadt azonban olyan személy, legalábbis egy, aki nem osztozott benne.

A szóban forgó szakadár nem volt más, mint maga Szofr. Elfogadni, hogy másféle emberek, akiket utódaiktól húszezer évnyi szakadék választ el, népesítették be valaha a Földet, ezt ő merő agyrémnek ítélte. Ebben az esetben honnan jöttek volna az ősrégen eltűnt elődök utódai, kiket fölmenőikhez semmiféle szál nem fűz? Akkor már jobb várakozási álláspontra helyezkedni, semmint fölülni egy ilyen abszurd föltevésnek. E sajátságos tényekre egyelőre nincs magyarázat, de az még nem jelenti, hogy megmagyarázhatatlanok. Egy napon majd fény derül rájuk. Addig pedig jobb nem is törődni velük s ragaszkodni a józan észt tökéletesen kielégítő alábbi elvekhez:

Az élet a bolygón két szakaszra oszlik: ember előttire és ember utánira. Az elsőben a Föld, folytonos átalakulásban lévén, lakhatatlan és néptelen. A másodikban a földgömb kérge eljutott a kohéziónak arra a fokára, melyen már egyáltalán lehetséges szilárdság. Az élet, végre szilárd alaphoz jutva, tüstént meg is jelenik. A legegyszerűbb alakzatokkal kezdődik, s mind bonyolultabbá válik, hogy végül eljusson az emberig, végső és legtökéletesebb kifejezéséig. Az ember, alighogy megjelent a Földön, azonnal megkezdi és megállás nélkül folytatja fölemelkedését. Lassan, de biztosan halad célja felé, mely nem egyéb, mint a világmindenség tökéletes megismerése és maradéktalan meghódítása.

Meggyőződése hevében Szofr túlballagott a házán. Bosszankodva perdült sarkon.

- Eh mit! - gondolta. - Elfogadni, hogy az ember (negyvenezer éve!) eljutott egy, a miénkhez hasonló, sőt nála magasabb rendű civilizációhoz, s hogy ismeretei és vívmányai mindenestől eltűntek, mégpedig olyannyira nyomtalanul, hogy az utódoknak mindent elölről kellett kezdeniök, mintha csak egy korábban ember nem lakta világ úttörői lettek volna?... De hisz ez a jövendő tagadása lenne, annak hirdetése, hogy erőfeszítéseink hiábavalók, s hogy minden haladás olyan ingatag, és bizonytalan, mint hullámon a tajték buboréka!

Szofr megállt a háza küszöbén.

- Üpsza ni!... harcsok!... (Nem, nem!... igazán!...) Andart mir'hoe szfa!... (Az ember a dolgok ura!...) - morogta, belökve a kaput.

Rövid pihenő után a zartog jó étvággyal megebédelt, majd leheveredve, megkezdte mindennapi sziesztáját. De a kérdések, amelyek a hazaúton benne motoszkáltak, továbbra sem hagyták nyugton, s elűzték szeméről az álmot.

Bármilyen nagy volt is benne a vágy, hogy megtámadhatatlanul kimutassa a természet módszertani egységét, több kritikai szellem szorult belé, hogysem ne ismerte volna föl rendszere gyöngeségét, mihelyt az ember eredete és kialakulása került szóba. Belekényszeríteni a tényeket egy a priori föltevés kereteibe: ez jó módszer a mások, de nem az önmagunk meggyőzésére.

Ha Szofr nem tudós, nem ilyen kiváló zartog, hanem a tudatlanok rendjéből való személy, nem emésztette volna magát emiatt. Csakugyan, a nép nem vesztegette idejét mélyreható spekulációkra, s vakon beérte a vénséges legendával, amely emberemlékezet óta apáról fiúra szállt. A rejtélyt egy másik rejtéllyel magyarázva, az ember keletkezését egy felsőbb akarat megnyilvánulásának tulajdonította. Ez a földöntúli hatalom egy napon a semmiből megteremtette Hedomot és Hivát, az első férfit és az első nőt, akiknek ivadékai benépesítették a Földet. Ekképpen minden nagyon egyszerűen következett egymásból.

Túlságosan is egyszerűen! - gondolta Szofr. - Mi sem egyszerűbb, mint isteni beavatkozással magyarázni, ami meghaladja értelmünket; ily módon fölöslegessé válik keresni a világegyetem talányainak megfejtését, hiszen a problémák megfogalmazásuk pillanatában meg is oldódnak.

S még ha a népi legendának legalább látszatra lett volna némi komoly alapja!... Csakhogy nem épült az semmire. Nem volt egyéb a tudatlanság korszakaiban született és korról korra továbbörökített hagyománynál. Beleértve ezt a nevet is: "Hedom!"... Honnan jött ez a furcsa, idegen csengésű szó, mely szemlátomást nem az Andart'-Iten-Su-k nyelvéből sarjadt? Már e piciny filológiai probléma megoldásán is tudósok hosszú sora verejtékezett hasztalanul... Ugyan már! ostobaság ez az egész, méltatlan egy zartog figyelmére!...

Szofr ingerülten kisietett a kertbe. Máskor is ilyen idő tájt szokott ott sétálni. A bukó Nap már kevésbé perzselő meleget ontott a Földre, s langyos szellő támadt a Szpon-Su felől. A zartog a sétányokon bolyongott, a tengeri széltől borzongó-mormogó levelű fák árnyékában, s idegzete apránkint visszanyerte szokott egyensúlyát. Végre megszabadult gyötrő gondjaitól, képes volt csöndesen élvezni a szabad levegő örömét, s gyönyörködni a kert kincseiben és ékeiben: a gyümölcsökben és virágokban.

Mivel sétája során véletlenül visszaérkezett a házhoz, megállt egy mély üreg előtt, amelyben szerszámok hevertek. Itt vetik meg egy új épület alapjait; ebben laboratóriumának kétannyi helye lesz, mint most. Hanem a munkások, ünnepnap lévén, félbehagyták a munkát, hogy az élvezeteknek adják át magukat.

Szofr gépiesen fölbecsülte, mi készült már el, s mi van még hátra, s eközben az üreg homályában egy fénylő pont vonta magára tekintetét. Kíváncsiságától sarkallva leereszkedett a gödörbe, s egy különös tárgyat emelt ki a földből, amely azt addig háromnegyed részben belepte.

Visszakapaszkodva a napvilágra, a zartog megvizsgálta leletét. Szürke, szemcsés anyagú, ismeretlen fémből készült tok volt, amelynek fényét a talajban töltött hosszú idő megfakította. Hossza egyharmadánál hasíték jelezte, hogy a tok két egymásba illeszkedő részből áll; Szofr megpróbálta kinyitni.

A fém, amelyet az idő vasfoga szétrágott, már az első kísérletre porrá mállt, fölfedve egy belé zárt második tárgyat.

E tárgy anyaga éppolyan új volt a zartog számára, mint a fémé, mely eddig födte. Egymásra rakott lapok, telis-teli különös jelekkel, amelyeknek rendszeressége arra vallott, hogy írásjelekről van szó, de olyan, ismeretlen írás jeleiről, amelyhez hasonlót, sőt amelyhez foghatót sem látott Szofr soha.

A zartog, a fölindultságtól minden ízében reszketve, sietősen bezárkózott laboratóriumába, óvatosan maga elé rakta a nagy értékű dokumentumot, s vizsgálgatni kezdte.

Igen, valóban írás, mi sem bizonyosabb ennél. Hanem az sem kevésbé bizonyos, hogy semmiben sem emlékeztet egyetlen írásra sem azok közül, amelyeket a Föld színén a történelmi idők kezdete óta használtak.

Honnan jött ez a dokumentum? Mit jelenthet? Ez a két kérdés adódott önként Szofr számára.

Az elsőnek a megválaszolásához szükségképpen tudnia kellett, mi a felelet a másodikra. Tehát először is el kellett olvasnia az írást, majd lefordítani - hiszen eleve meg lehetett jósolni, hogy az irat nyelve éppoly ismeretlen lesz, mint írásmódja.

Lehetetlen vállalkozás? Szofr zartog úgy gondolta, hogy nem az, s lázasan munkához látott.

A munka soká, igen soká, esztendőkig tartott. Szofr nem tágított. Csüggedés nélkül folytatta a titokzatos dokumentum módszeres tanulmányozását, s lépésről lépésre haladt a világosság felé. Végre fölvirradt a nap, amelyen meglelte a fogas talány kulcsát, fölvirradt a nap, amelyen Szofr sok tétovázás és kínlódás árán, de lefordíthatta a szöveget a Négytengeriek nyelvére.

Nos, e napon Szofr-Aj-Szr zartog az alábbiakat olvasta:

Rosario, 2... május 24-én.

Ezzel a keltezéssel indítom feljegyzéseimet, jóllehet mindezt valójában sokkal később és egészen másutt vetem papírra. Csakhogy az effajta dolgokban szerintem elengedhetetlenül szükséges a sorrend betartása, ezért is választom az időrendben vezetett napló formáját.

Tehát május 24-én kezdődtek azok a borzalmas események, amelyekről e helyütt az utánam következők okulására kívánok beszámolni, ha ugyan számíthat még az emberiség bármiféle jövendőre.

Milyen nyelven írjak? Angolul vagy spanyolul, vagyis az általam folyékonyan beszélt nyelveken? Nem! hazám nyelvén fogok írni: franciául.

Ezen a napon, május 24-én néhány barátomat láttam rosariói villámban vendégül.

Rosario mexikói város, jobban mondva az volt a Csendes-óceán partján, a Kaliforniai-öböltől egy kissé délre. Mintegy tíz esztendővel korábban telepedtem le ott, hogy személyesen irányítsam a tulajdonomat képező ezüstbánya munkáját. Üzleti ügyeim meglepően fölvirágzottak. Gazdag, sőt nagyon gazdag voltam (ma ugyancsak nevetnem kell e szón!), s úgy terveztem, hogy hamarosan hazatérek francia szülőhazámba.

Villám, amely a legfényűzőbbek egyike volt, egy hatalmas kert legmagasabb pontján állt; maga a kert a tenger felé lejtett, és hirtelen ért véget egy száz méternél is magasabb, meredek sziklafalnál. Villám mögött a terep tovább emelkedett, szerpentin-utakon föl lehetett jutni az ezerötszáz méternél is magasabb hegyek gerincére. Gyakorta megtettem ezt az utat (kellemes kiruccanás volt) autómon, egy kitűnő, francia márkájú, harmincöt lóerős, nagy, nyitott kocsin.

Kettesben éldegéltem itt szép, húszesztendős Jean fiammal; majd vér szerint távoli, de szívemhez közeli rokonaink halálakor magamhoz vettem árván és vagyon nélkül maradt kislányukat, Helent. Azóta öt év telt el. Jean fiam immár huszonöt, fogadott lányom, Helen pedig húszesztendős lett. Titkon, a lelkem mélyén egymásnak szántam őket.

Szolgálatunkat Germain, az inas látta el, további Modeste Simonat, a legtalpraesettebb sofőrök egyike, valamint két nő, Edith és Mary, kertészemnek, George Raleigh-nek és Anna nevű hitvesének leányai.

E napon, május 24-én nyolcan ültük körül az asztalt a kertbeli áramfejlesztő táplálta lámpák fényénél. A házigazdán kívül jelen volt fia és gyámleánya, valamint öt vacsoravendég, akik közül három angolszász volt, kettő pedig a mexikói nemzet fia.

Bathurst doktor az előbbiekhez, Moreno doktor az utóbbiakhoz tartozott. Mindketten tudósok voltak a szó legtágabb értelmében, ami nem akadályozta meg őket abban, hogy csupán ritkán legyenek egy véleményen. Mellesleg mindkettő derék ember volt, s a legjobb barátok.

A másik két angolszász: Williamson, Rosario egyik jelentékeny halásztelepének tulajdonosa volt, illetve Rowling, a város környéki primőrtelepek merész alapítója és a révükön befolyó busás jövedelem haszonélvezője.

Ami utolsó asztaltársunkat illeti, benne szenyor Mendozát tisztelhettük, a rosariói bíróság nagyra becsült, művelt, feddhetetlen elnökét.

A vacsora végéig nem történt semmi említésre méltó. Hogy eddig miről beszéltünk, már elfelejtettem. Másként áll azonban a dolog azokkal a szavakkal, amelyek a szivarra gyújtás idején hangzottak el.

Nem mintha ezeknek a kijelentéseknek önmagukban különleges jelentőségük lett volna; de a tények utólagos, nyers kommentárja olyan félelmes csattanójukul szolgált, hogy örökre emlékezetembe vésődtek.

Valamiképpen - hogy mi úton, mellékes - az ember bámulatra méltó fölemelkedésére fordult a szó. Egy adott pillanatban Bathurst doktor ezt mondta:

- Nem vitás, hogy ha Ádám (mint angolszász, természetesen Edem-nek ejtette) és Éva (Ivá-nak mondta, persze) visszatérnének a Földre, nagyot néznének!

Ez volt a vita kiindulópontja. Mint buzgó darwinista, a természetes kiválasztódás meggyőződéses híve, Moreno gúnyosan megkérdezte Bathursttől, vajon komolyan hisz-e a földi Paradicsom legendájában. Bathurst azt felelte, hogy Istenben mindenesetre hisz, s mivel Ádám és Éva létezését a Biblia állítja, erről nem hajlandó vitatkozni. Mire Moreno azzal vágott vissza, hogy ő legalább annyira istenhivő, mint vitapartnere, de attól még elképzelhetőnek tartja, hogy az első férfi és az első nő puszta mítosz, jelkép, következésképpen nincs semminémű istentelenség abban, ha föltesszük, hogy a Biblia ily módon, mintegy képletesen óhajtotta megjeleníteni az életnek ama leheletét, amellyel a teremtő a legelső sejtet, valamennyi további sejt ősét életre keltette. Bathurst e magyarázatot körmönfontnak minősítette riposztjában, s hozzáfűzte, hogy ami őt illeti, hízelgőbbnek tartja közvetlenül lehetni az istenség alkotása, mintsem tőle többé-kevésbé majomszerű főemlősök közvetítésével leszármazni.

Már-már attól tartottam, elfajul a vita, ám ez egy csapásra elült, mert a két ellenlábas véletlenül talált egy olyan pontot, amelyben egyetértett. Egyébiránt rendszerint így értek véget nézeteltéréseik.

Ez alkalommal a két ellenfél, visszatérve a kiinduló témához, teljesen megegyezett abban, hogy függetlenül attól, honnan ered az emberiség, ámulatra méltó az általa elért magas kultúrfok; büszkén sorolták elő vívmányait. Egyet sem hagytak ki. Bathurst a kémiát dicsérte, amiért olyan tökélyre fejlődött, hogy szinte már meg is szűnt, beleolvadva a fizikába, úgyhogy a két tudományág jóformán eggyé vált, s közös tárggyal foglalkozik; az immanens energiával. Moreno a belgyógyászat és a sebészet dicséretét zengte, mert jóvoltukból sikerült megismerni az élet jelenségének belső természetét, s mert káprázatos fölfedezéseik alapján remélhető, hogy az ember a közeljövőben megvalósíthatja az élő szervezetek halhatatlanságát. Ennekutána a két tudós együtt örvendezett a csillagászat eredményein. Nem folytat-e az ember máris párbeszédet, ha nem is a csillagokkal, de a naprendszer bolygói közül héttel?^[18]

Belefáradva a nagy ujjongásba, a két lelkendező egy kissé megpihent. A többi asztaltárs ezt fölhasználta arra, hogy elejtsen egy-két szót, s a beszélgetés az emberiség életkörülményeit oly igen mélyen átalakító gyakorlati találmányok roppant birodalmára terelődött. A társaság dicsérte a súlyos, nagy térfogatú rakományok szállítására alkalmas vasutakat és gőzhajókat, a ráérő utasok által igénybe vett gazdaságos légijáratokat, meg a földrészeket és tengereket behálózó légpárnás vagy elektro-ionikus csöveket, amelyeken a sietős dolgúak utaznak. Ünnepelték a sok-sok, válogatottan ötletes gépet, amelyek közül egyetlenegy száz ember munkáját végzi el bizonyos iparágakban. Ünnepelték a nyomdászatot, a színekről, a fényről, a hangról, a hőről és az éter valamennyi rezgéséről készített fotográfiákat. Különösen az elektromosságot ünnepelték, ezt az igen könnyen kezelhető, engedelmes, s tulajdonságait és lényegét illetően egyaránt tökéletesen ismert erőt, amely konnektor alkalmazása nélkül is képes mozgásba hozni bármely szerkezetet, irányítani tengeri, tenger alatti, illetve légi járműveket, s lehetővé teszi, hogy írjunk egymásnak, beszéljünk egymással, lássuk egymást, függetlenül a távolságtól.

Egy szó mint száz, valóságos dicshimnuszt zengtünk; mi tagadás, én is kivettem belőle a részem. Abban maradtunk, hogy korunkban az emberiség sohasem ismert szellemi színvonalat ért el, olyat, amely a természeten vett végérvényes győzelemmel kecsegtet.

- Csakhogy - vetette közbe vékonyka fuvolahangján Mendoza elnök, kihasználva a pillanatnyi csöndet, amely a végső következtetést követte -, úgy hallottam: akadtak nyomtalanul kiveszett népek, amelyek egykor már a miénkkel egyenlő vagy legalábbis hasonló kultúrfokra jutottak.

- Melyek? - kérdezte kórusban az egész asztal.

- Nos hát!... a babiloniak, például.

Kirobbant a hahota. Még hogy a babiloniakat merje a modern emberekhez hasonlítani valaki!

- Az egyiptomiak - folytatta nyugodtan Mendoza.

Még hangosabb lett a nevetés.

- Itt vannak továbbá az atlantídák, akiket csak tudatlanságunk miatt tartunk legenda-alakoknak - folytatta az elnök. - Ehhez vegyék még hozzá, hogy az atlantídák előtt is számolatlan egyéb emberfajta születhetett, virágozhatott és hunyhatott ki anélkül, hogy bármiféle tudomásunk volna róluk!

Mivel Don Mendoza kitartott képtelen állítása mellett, mi, hogy meg ne bántsuk, igyekeztünk úgy tenni, mintha komolyan vennők szavait.

- No de hát, elnököm - kezdte Moreno olyan hangon, amilyet akkor erőltetünk magunkra, ha egy gyermeket próbálunk jobb belátásra bírni -, azt csak nem akarja, gondolom, állítani, hogy e hajdani népek bármelyike is hozzánk fogható?... Erkölcsi tekintetben, nem mondom, fölemelkedhettek a mi szintünkre; no de anyagi vonatkozásban!?

- Miért ne? - erősködött Don Mendoza.

- Azért - sietett a magyarázattal Bathurst -, mert a mi találmányaink lényeges vonása, hogy egy csapásra az egész földgolyón elterjednek; más szóval, egy vagy akár több nép eltűnése érintetlenül hagyná az elért fejlődés egészét. Ahhoz, hogy az emberi erőfeszítés teljesen veszendőbe menjen, az egész emberiségnek kellene egyszerre eltűnnie. Kérdem önt: vajon elfogadható föltevés ez?...

Miközben így beszélgettünk, a világegyetem végtelenjében továbbra is kölcsönösen nemzették egymást az okok és okozatok, végső eredőjük pedig - nem is egészen egy perccel Bathurst doktor kérdésének elhangzása után - nagyon is igazolta Mendoza szkepticizmusát. De erről mit sem sejtettünk, s békésen csevegtünk, némelyek székük hátának támaszkodva, mások az asztalra könyökölve, s mindnyájan szánakozó pillantást vetettünk Mendozára, akit - úgy gondoltuk - alaposan helyben hagyott Bathurst replikája.

- Mindenekelőtt - válaszolta az elnök anélkül, hogy kijött volna a sodrából - a Földnek hihetőleg kevesebb lakója volt egykor, mint manapság, minél fogva egyetlen nép is könnyen birtokosa lehetett az egyetemes tudásnak. Azután meg korántsem tartom eleve lehetetlennek, hogy a glóbusz egész felületét egyidejűleg is érhesse megrázkódtatás.

- Ugyan már! - kiáltottuk karban.

Pontosan ebben a pillanatban következett be a kataklizma.

Még egyre karban üvöltöttük az "ugyan már"-t, amikor rémítő moraj hallatszott. A talaj megremegett és kisiklott talpunk alól; a villa imbolyogni kezdett.

Egymásnak verődve, egymást taszigálva, kimondhatatlan rettegéssel törtettünk ki a szabadba.

Alig léptük át a küszöböt, amikor a ház egy csapásra összeroskadt, roncsai alá temetve Mendoza elnököt és inasomat, Germaint, akik leghátul jöttek. Néhány másodpercnyi igencsak természetes fejvesztettség után éppen elszántuk volna magunkat, hogy segítségükre siessünk, amikor észrevettük Raleigh-t, a kertészemet, aki nyomában feleségével, rohanva érkezett a kert alja felől, ahol lakott.

- A tenger!... A tenger!... - kiáltozta teli tüdőből.

Az óceán felé fordultam, s az iszonyattól sóbálvánnyá meredtem. Nem mintha képes lettem volna tisztán számot adni magamnak arról, amit látok, de annyit nyomban fölfogtam, hogy a látvány eltér a megszokottól. Márpedig kell-e több, hogy a szívet az iszonyat fagya járja át, mint hogy a természet arculata, a természeté, melyet lényege szerint mozdulatlannak tekintünk, alig néhány másodperc alatt ilyen különösen megváltozzék?

Ám kisvártatva visszanyertem lélekjelenlétemet. Az ember igazi fensőbbsége nem a természet leigázásában, nem a fölötte való uralomban van; a gondolkodó számára ezt a természet megértése, a végtelen mindenségnek az agy mikrokozmoszában való fölfogása jelenti; a cselekvő embernek pedig az, hogy képes megőrizni lelke derűjét a lázadó anyag láttán, s így szól emehhez: "Megsemmisíthetsz, de meg nem rendíthetsz!..."

Mihelyt visszatért nyugalmam, megértettem, miben különbözik a szemem elé táruló kép attól, amelynek látásához hozzászoktam. A sziklafal egészen egyszerűen eltűnt, kertem pedig lecsúszott a tengerszintig, amelynek hullámai, miután a kertész házát elsöpörték, dühödten csapkodták legalacsonyabban fekvő virágágyásaimat.

Mivel az sem volt valószínű, hogy a víz szintje emelkedett ilyen magasra, szükségképpen a földnek kellett lesüllyednie. A süllyedés meghaladta a száz métert, hiszen azelőtt ennyi volt a sziklafal magassága; de eléggé enyhén mehetett végbe (hiszen jóformán észre sem vettük), ami megmagyarázta az óceán viszonylagos nyugalmát.

Hevenyészett vizsgálat útján meggyőződtem föltevésem helyességéről, s azt is megállapítottam, hogy a süllyedés nem szűnt meg. Szó ami szó, a tenger másodpercenkinti két méter körüli, tehát óránkinti hét-nyolc kilométeres sebességgel közeledett. Tekintetbe véve a bennünket az első hullámoktól elválasztó távolságot, ki lehetett számítani, hogy a víz nem egészen három perc alatt elborít, ha a süllyedés mértéke változatlan marad.

Elhatározásom máris megszületett:

- Az autóhoz! - kiáltottam.

A többiek megértettek. Mindnyájan a garázshoz futottunk, s kivontattuk a kocsit. Egy szempillantás alatt feltöltöttük a benzintartályt, majd ahogy esik, puffan, fölkapaszkodtunk. Sofőröm, Simonat bekurblizta a motort, bepattant a kormány mögé, gyújtást adott, és negyedik sebességre kapcsolva lódult neki az útnak, Raleigh pedig, miután kitárta a rácsos kaput, menet közben kapaszkodott föl, a hátsó rugókba fogózva.

Ideje volt! Amint az autó kiért az útra, egy felszökő hullám kerékagyig elöntötte a kocsit. Eh! Most már üldözhet a tenger, fütyülünk rá. Derék masinám a túlterhelés ellenére is képes lesz kiragadni bennünket a karmai közül, s hacsak ez a mélybecsuszamlás örökké nem tart... Egyszóval, volt szabad tér előttünk: legalább kétórányi kaptató, mintegy ezerötszáz méternyi magasság.

Mindazonáltal csakhamar beláttam, hogy még korai volna inni a medve bőrére. Azután, hogy a kocsi első szökkenése mintegy húsz méterre lódított a sáros tajtéktól, Simonat már hiába adott annyi gázt, amennyit csak bírt: a távolság nem növekedett. Nyilván a tizenkét személy súlya fogta vissza a kocsit. Akárhogy állt is a dolog, sebességünk éppen csak egyenlő volt az előrenyomuló vízével, amely változatlanul ugyanannyira maradt tőlünk.

Ennek a nyugtalanító helyzetnek csakhamar mindenki a tudatára ébredt, s valamennyien, kivéve a kocsi vezetésével elfoglalt Simonat-t, hátrafordultunk a megtett útszakasz felé. Vízen kívül nem látszott semmi. Amennyit az útból meghódítottunk, az máris eltűnt az újabb hódító, a tenger alatt. Emez már elcsitult. Alig néhány fodra halt el szelíden a folyton változó partnak verődve. Most békés tó volt, amely áradt, változatlan mozgással egyre csak áradt, és mi sem volt végzetesebb, mint ennek a nyugodt víznek az előnyomulása. Hiába szöktünk előle, a víz rendíthetetlenül emelkedett velünk együtt...

Simonat, aki le nem vette szemét az útról, egy kanyarban így szólt:

- A hegy felénél vagyunk. Még egy órányi út áll előttünk.

Megborzongtunk; hogy is ne, hiszen egy óra múlva fölérünk a csúcsra, onnan megint lefelé kell menekülnünk, s akkor aztán bármekkora lesz is a sebességünk, utolér, lavinaként ömlik ránk a víztömeg!...

Eltelt az óra, anélkül, hogy helyzetünkben bármi változás állt volna be. Már kivehettük a hegy ormát, amikor a kocsi hevesen megrázkódott, és úgy oldalt farolt, hogy kis híján pozdorjává tört az árokszélen. Ugyanebben a pillanatban egy óriási hullám emelkedett fel mögöttünk, rohamra indult az út ellen, s végül az autóra zúdult, hogy nyomban körülfogott a tajték... Vajon elmerülünk-e?...

Nem! A víz pezsegve visszavonult, a motor pedig hirtelen felbőgve nekiiramodott.

Mitől ez a váratlan gyorsulás? Anna Raleigh sikolyából megértettük: a szegény asszony észrevette, hogy férje immár nem kapaszkodik a rugókba. Minden bizonnyal az áradat sodorta le a szerencsétlent, s a fölösleges tehertől megszabadult kocsi ezért kaptatott föl fürgébben a meredeken.

Majd átmenet nélkül megállt.

- Mi történt? - kérdeztem Simonattól. - Defekt?

A szakmai gőg még e tragikus körülmények közt sem engedett jogaiból: Simonat dölyfösen vállat vont, amivel azt kívánta értésemre adni, hogy magafajtájú sofőr nem ismer defektet, azután némán odamutatott az útra. Már láttam, miért álltunk meg.

Nem egészen tíz méterre tőlünk az út el volt vágva. Mégpedig szó szerint "elvágva": mintha kézzel szelték volna el. Túl az éles sziklagerincen, amelyben végződött, az űr leselkedett, homállyal teli szakadék, amelynek mélyére nem hatolt le a tekintet.

Tanácstalanul fordultunk vissza, abban a biztos tudatban, hogy ütött az utolsó óránk. Az óceán, amely egészen eddig a magasságig üldözött, szükségképpen néhány másodpercen belül utolér bennünket...

Leszámítva a szerencsétlen Annát és leányait, akik szívettépően zokogtak, mindnyájan felkiáltottunk örömünkben. Nem, a víz nem emelkedett tovább, azaz inkább a szárazföld süllyedése szűnt meg. Bizonyára az előbbi lökés volt a jelenség utolsó megnyilvánulása. Az óceán megállt, s szintje csaknem száz méterrel maradt alatta annak a pontnak, ahol körülálltuk minden ízében reszkető autónkat, amely egy sebes futástól kimerült állathoz hasonlított.

Kievickéltünk a csávából? Ezt csak reggel tudjuk meg. Addig várnunk kell. Sorra leheveredtünk hát a földre, s Isten bocsássa meg nekem, azt hiszem, elnyomott az álom!...

Éjszaka.

Rettenetes zajra riadtam. Hány óra van? Fogalmam sincs. Mindenesetre annyi szent, hogy még mindig az éjszaka sötétje borul ránk.

A zaj abból a megközelíthetetlen szakadékból jön, amelybe az út belezuhant. Vajon mi történik?... Mintha hatalmas víztömegek robajlanának alá, mintha gigászi hullámok csapódnának össze szilajul... Igen, ez lesz az, hiszen a tajték idáig fröccsen, bennünket is ellep a permet.

Aztán apránkint ismét helyreáll a nyugalom... Minden csöndes lesz. Az égbolt dereng... Pirkad.

Május 25.

Micsoda gyötrelem ez, ahogy lassacskán rádöbbenünk valóságos helyzetünkre! Először csak közvetlen környezetünk tárul elénk, de a kör tágul, egyre növekszik, mintha folytonosan megcsalatkozó reményünk mind újabb fátylakat lebbentene föl sorra; - végül aztán szemünkbe vág az igazság vakító fénye, mely végső ábrándjainkat is szertefoszlatja.

Helyzetünk szerfölött egyszerű és néhány szóban elmondható: egy szigeten vagyunk. Minden oldalról tenger fog körül. Tegnap még tömérdek hegycsúcsot láttunk belőle kimeredezni, köztük számos olyat, amely magasabb volt a mienknél; ezeknek a csúcsoknak nyomuk veszett, a mienk pedig, habár szerényebb volt náluk, mindörökre kifürkészhetetlen okokból nem süllyedt tovább; az eltűnt ormok helyén most határtalan víztükör terül el. Mindenütt tenger, amerre csak ellát a szem. A láthatár roppant körében mi foglaljuk el az egyetlen szilárd pontot.

Elegendő egy szempillantás, hogy teljes terjedelmében fölmérjük a szigetecskét, amelyen rendkívüli szerencsével leltünk menedékre. Kicsinyke az, bizony: legföljebb, ha ezer méter hosszú, s ötszáz széles. Csúcsa, mely körülbelül száz méterrel emelkedik a habok fölé, északon, nyugaton és délen enyhe lejtéssel ereszkedik a tengerbe. Ezzel szemben keleten egy szinte függőleges sziklameredélyben végződik szigetecskénk.

Különösen ebbe az irányba tekingetünk. Errefelé lépcsőzetes hegyeket kellene látnunk, s mögöttük egész Mexikót. Micsoda változás ment végbe a térben egyetlen kurta tavaszi éjszakán! A hegyek eltűntek, Mexikó elsüllyedt! A helyén végtelen sivatag terül el, a tenger sivár pusztasága!

Elborzadva pillantunk egymásra. Élelmiszer és ivóvíz nélkül rekedve itt e szűk és kopár szirten, a legcsekélyebb reménységet sem táplálhatjuk. Mogorván lefekszünk a földre, s elkezdjük várni a halált.

A Virginia fedélzetén, jún. 4-én.

Mi is történt a következő napokon? Már nem emlékszem. Föltehetőleg elvesztettem az eszméletemet: csak onnan kezdve tudok magamról, hogy már a fedélzetén vagyok annak a hajónak, amely fölszedett bennünket. Ekkor tudom meg, hogy tíz teljes napot töltöttünk a szigetecskén, s hogy közülünk ketten - Williamson és Rowling - éhen, illetve szomjan haltak. A tizennégy eleven lényből, akik a kataklizma pillanatában villámban tartózkodtak, már csak kilenc él: Jean fiam, a gyámleányom, Helen; sofőröm, a masinája veszte miatt vigasztalhatatlan Simonat; Anna Raleigh és két leánya; a két doktor: Bathurst és Moreno; - s végül jómagam, aki ma sietősen rovom e sorokat a jövendő nemzedék épülésére, föltéve, hogy ilyenek egyáltalán születnek.

A Virginia, melyen vagyunk, mintegy kétezer tonna súlyú, úgynevezett vegyes jármű: gőzös és vitorlás; teherszállításra alkalmazzák. Meglehetősen öreg hajó, irama közepes. Morris kapitánynak húsz ember van a keze alatt. A kapitány, csakúgy, mint legénysége, angol.

A Virginia rakomány nélkül indult el, valamivel régebben, mint egy hónapja, Melbourne-ből Rosarióba, útján semmiféle említésre méltó esemény nem történt, leszámítva a május 24-éről 25-ére virradólag észlelt erős hullámzást, amelynek során a hullámok toronymagasra csaptak, de mivel hosszuk arányos volt, bajt nem okoztak. Bármilyen szokatlanoknak tetszettek is, láttukra a kapitány sehogy sem sejthette meg az ugyanabban a pillanatban végbemenő kataklizmát. Ugyancsak meglepődött hát, amikor csupán tengert látott ott, ahol Rosariót és a mexikói partsávot kellett volna találnia. Az egész partsávból csupán egy szigetecske maradt meg. Ezen kikötött a Virginia egyik csónakja, s a matrózok tizenegy alélt testre bukkantak. Illetőleg a tizenegyből kettő már holttetem volt; a többi kilencet a hajóra szállították. Így menekültünk meg.

A szárazföldön. - Január vagy február.

Nyolc hónap választja el a fönti sorokat a most következőktől. A mostaniakat kénytelen vagyok így keltezni: január vagy február, tekintve, hogy pontosabb dátumot nem jelölhetek meg; az idő kicsúszott a kezemből.

Keservesebb időszakot aligha éltünk át megpróbáltatásaink közepett e nyolc hónapnál, melyek során könyörtelen fokozatossággal tárult föl előttünk balsorsunk nagysága.

Miután bennünket fölvett, a Virginia továbbra is teljes gőzzel folytatta útját kelet felé. Amikor magamhoz tértem, a szigetecske, melyen kis híján halálunkat leltük, már régen eltűnt a láthatár mögött. A hajó helyzete szerint, melyet a kapitány felhőtlen égnél állapított meg, éppen azon a helyen jártunk, ahol Mexikónak kellett volna lennie. Mexikónak azonban nyoma sem volt - aminthogy eszméletlenségem idején nem lelték nyomát a középhegységnek -, most pedig egyáltalán semminemű szárazföld nem látszott; akármerre néztünk, minden irányban csak a tenger végtelenje hullámzott.

Volt valami hajmeresztő e megállapításban. Úgy éreztük, elhagy bennünket a józan ész. Hogyan! Még hogy egész Mexikó elsüllyedt!... Iszonyodó pillantásokat váltottunk, azon tűnődve, vajon meddig terjeszthette ki dúlásait a hátborzongató kataklizma...

A kapitány tisztán akart látni: módosította az útirányt, s északnak fordult: ha Mexikó megsemmisült is, lehetetlen, hogy az egész amerikai kontinens így járt.

Pedig így járt. Hiába hajóztunk tizenkét napig északnak, szárazföldre nem találtunk, s éppoly kevéssé, miután száznyolcvan fokos fordulattal délnek haladtunk csaknem egy hónapig. Akármilyen fonáknak tetszett is, meg kellett hajolnunk a nyilvánvaló tény előtt: az egész amerikai kontinens eltűnt a habokban!

Hát csak azért menekültünk-e meg, hogy most majd másodízben is átéljük haláltusánk kínjait? Szó ami szó, minden okunk megvolt ezt hinni. Nem beszélve az élelemről, amely előbb-utóbb elfogy, egy másik szorongató veszedelem is lebegett a fejünk fölött: mivé leszünk, ha a szénkészlet kimerülte hajónkat mozdulatlanságra kárhoztatja? Így szűnik meg dobogni egy elvérző állat szíve. Ezért aztán Morris kapitány július 14-én (ekkor körülbelül Buenos Aires egykori helyén jártunk) leállíttatta a hajógépeket s fölvonatta a vitorlákat. Ezután egybehívta a Virginián tartózkodó valamennyi személyt, legénységet és utasokat, dióhéjban vázolta helyzetünket, s megkért bennünket, gondolkodjunk el rajta higgadtan, s a másnapi tanácskozáson fejtsük ki, mi volna szerintünk a célravezető megoldás.

Nem tudom, bajtársaim valamelyikének jutott-e eszébe valamiféle, többé-kevésbé járható kiút. Ami engem illet, én, megvallom, kétségek közt hányódtam, elgondolni sem tudtam, mit is kéne tenni, amikor az éjszaka folyamán kerekedett vihar eldöntötte a kérdést: kénytelen-kelletlen nyugat felé iramlottunk az orkánszerű szél játékszereként, miközben a nekivadult tenger minden pillanatban elnyeléssel fenyegetett.

A förgeteg harmincöt napig dühöngött, egyetlen percnyi szünet vagy akár csak enyhülés nélkül. Már-már kétségbeestünk, hogy sohasem ér véget, midőn a jó idő augusztus 19-én ugyanolyan hirtelenül tért vissza, mint ahogy megszűnt. A kapitány élt is vele, s megállapította hajónk helyzetét: számítása szerint az északi szélesség negyvenedik és a keleti hosszúság száztizennegyedik fokán voltunk. Ezek pedig Peking koordinátái!

Tehát anélkül, hogy észrevettük volna, elvitorláztunk Polinézia, sőt talán Ausztrália fölött is; ahol pedig most szeltük a habokat, ott terült el valaha egy négyszázmillió lelket számláló birodalom fővárosa!

Ázsia ugyanarra a sorsra jutott-e hát, mint Amerika?

Erről nemsokára meggyőződhettünk. A Virginia délnyugati irányban folytatva útját, Tibet, majd a Himalája magasságába érkezett. Valamikor itt emelkedtek égnek a földgolyó legmagasabb csúcsai. Nos, nézhettünk bármerre, semmi sem bukkant ki az óceán felszíne alól. Azt kellett hinnünk, hogy az egész földkerekségen nem maradt egyéb szilárd pont, mint a szigetecske, mely megmentett bennünket -, hogy egyedüli túlélői vagyunk a kataklizmának, utolsó lakói egy hullámsírba süllyedt világnak!

Ha így van, előbb-utóbb mi is elpusztulunk. S csakugyan, élelmiszer-tartalékaink a szűkös fejadagok ellenére is fogytán voltak, s velük a remény, hogy valaha is fölújíthatjuk őket...

Lerövidítem e hátborzongató hajózásról szóló beszámolómat. Ha megkísérelném, hogy a részletek elbeszélése végett utunk minden napját újra átéljem, megtébolyodnék az emlékektől. Bármennyire különösek és rettenetesek voltak is a korábbi és a későbbi események, bármily nyomorúságosnak látom is a jövendőt - amelyet én már nem érek meg -, mégiscsak e pokoli hajózás idején éltük meg az iszonyat netovábbját. Ó! ez az örökös száguldás a végtelen tengeren! Napról napra lesni, kiköthetünk-e valahol, s minduntalan beletörődni, hogy az útnak mégsincs vége! Egyre csak olyan térképek fölé hajolni, melyekre az emberek berajzolták a partok kanyargó vonalát, s rádöbbenni, hogy az örökkévalónak hitt helyekből többé semmi, de semmi sem létezik! Elgondolni, hogy a Földön csak úgy nyüzsgött az eleven lények megszámlálhatatlan sokasága, hogy emberek milliárdjai, állatok miriádjai jártak-keltek rajta vagy hasították légterét, s hogy mindez egy csapásra elpusztult, hogy ennyi élet úgy hunyt ki együtt, akár pisla láng a szélfúvásban! Folyton csak keresni a magunkfajtát, s hiába! Apránkint megbizonyosodni arról, hogy közel s távol nincs egyetlen eleven lény, s fokról fokra magányunk tudatára ébredni a könyörtelen mindenség közepén!...

Vajon alkalmas szavakat találtam-e, hogy rettegésünket megértessem? Nem tudom. Aligha akadnak egyetlen nyelvben is megfelelő kifejezések egy ilyen sosem-volt helyzet érzékeltetésére.

Miután ott is tengerrel találkoztunk, ahol valaha az indiai félsziget terült el, tíz napig észak felé haladtunk, majd nyugatnak fordítottuk hajónk orrát. Anélkül, hogy helyzetünkben akárcsak a legparányibb változás is beállt volna, áthajóztunk a tenger alatti hegyvonulattá lett Uralon, és azon, ami egykor Európa volt. Ezt követőleg délnek fordultunk, és húsz fokkal túlhaladtunk az Egyenlítőn, majd elcsüggedve kutatásaink eredménytelenségén, ismét az északi irányt követtük, s egészen a Pireneusokon túlig átszeltük az Afrikát és Spanyolországot lepő víztömeget. Az igazat megvallva, lassan hozzászoktunk az iszonyathoz. Ahogyan haladtunk, mindig megjelöltük utunkat a térképen, s mondogattuk: "Itt volt Moszkva... Varsó... Berlin... Bécs... Róma... Tunisz... Timbuktu... Saint-Louis... Orán... Madrid..." - de egyre közönyösebben; a megszokás folytán végül már minden megrendülés nélkül ejtettük ki ezeket a valójában olyannyira tragikus szavakat.

Hanem - legalábbis, ami engem illet - én még nem vesztettem el a szenvedésre való képességemet. Ezt aznap vettem észre (körülbelül december 11-e lehetett), amikor Morris kapitány így szólt hozzám: "Itt volt Párizs..." Azt hittem, a lelkem szakad ki e szavakra. Hogy az egész világ elsüllyedt, legyen! De Franciaország - az én Franciaországom! - és jelképe, Párizs!

Mintha zokogást hallottam volna. Odafordultam: Simonat sírt mellettem.

Még négy napig hajóztunk észak felé; azután Edinburgh magasságában délnyugatra fordultunk, Írországot keresve; majd megint a keleti irányt követtük... Tulajdonképpen vaktában bolyongtunk, hiszen semmivel sem szólt több érv az egyik, mint a másik irány mellett...

Elhaladtunk London fölött; vízi sírjánál némán tisztelgett az egész legénység. Öt nappal később, amikor éppen Danzig magasságában jártunk, Morris kapitány teljes fordulatot vezényelt, s délnyugati irányt parancsolt a kormányosnak. Emez lélektelenül engedelmeskedett. Ugyan, bánta is ő! Mintha bizony nem ugyanez a kép fogadna mindenütt!...

Kilenc napja hajóztunk az iránytű változatlan állása szerint, amikor utolsó kétszersült-darabkánkat is lenyeltük.

Rémült pillantásaink láttán Morris kapitány hirtelen parancsot adott a hajógépek újbóli bekapcsolására. Vajon mi járhatott a fejében? Még most is ezen tűnődöm. De a parancsot végrehajtották, s a hajó sebessége megnövekedett...

Két nap múltán már kegyetlenül kínzott bennünket az éhség. A harmadik napon szinte mindenki makacsul fekve maradt, csupán a kapitány, továbbá Simonat, a legénység néhány tagja és jómagam győztük még erővel a hajó vezetése körüli teendőket.

A böjt ötödik napján tovább csappant a munkára kész kormányosok és gépészek száma. Még huszonnégy óra, s immár álltányi ereje sem lesz senkinek.

Ekkor már több mint hét hónapja hajóztunk. Több mint hét hónapja szántottuk keresztül-kasul a tengert. Január 8. lehetett. ("Lehetett" - mondom, nagyobb pontosságra képtelenül, tekintve, hogy számunkra a naptár addigra sokat vesztett jelentőségéből.)

Nos, ezen a napon történt, hogy miközben a kormányrudat fogtam, s egész ernyedő figyelmemet az irány tartására próbáltam összpontosítani, mintha valamit észrevettem volna nyugaton. Attól tartva, hogy káprázat játszik velem, kimeresztettem a szememet...

Nem, nem tévedtem!

Valósággal elbődültem, majd belekapaszkodva a kormányrúdba, harsány hangon kiáltottam:

- Föld jobbra előttünk!

Micsoda varázslatos hatása volt e szavaknak! Egy csapásra föltámadt minden haldokló; beesett arcok sora tűnt föl a jobb oldali hajóperem könyöklője fölött.

- Ez bizony föld - mondta Morris, szemügyre véve a láthatáron felködlő foltot.

Fél órával később kételynek már nem lehetett helye. Csakugyan földre bukkantunk az Atlanti-óceán kellős közepén, miután hasztalanul kerestünk ilyet az egykori kontinensek teljes felületén!

Délután három óra felé már kivehettük az utunkba került partvidék részleteit, s éreztük, amint a kétségbeesés ismét úrrá lesz rajtunk. Mert bizony ez a partszakasz nem hasonlított semmiféle másikra, s egyikünk sem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna ilyen kietlen és vad tájékot.

Azon a földön, amelyen a kataklizma előtt éltünk, igen gyakori szín volt a zöld. Egyikünk sem ismert olyan mostoha partot, olyan sivár vidéket, ahol ne akadt volna néhány cserje, vagy akár csak egy-két fűcsomó, de legalábbis néhány zuzmó- vagy mohafolt. Itt semmi ilyesmi nem volt. Nem láttunk egyebet, mint egy nagy, feketéllő szirtfalat, amelynek lábánál sziklák hevertek kaotikus összevisszaságban; sehol egy növény, sehol egy fűszál. Ez a hely maga volt a maradéktalan, az abszolút kietlenség.

Két napig jártunk e meredek szirtfal mentén anélkül, hogy a legkisebb hasadékra leltünk volna. Csak a második nap estéjén fedeztünk föl egy tágas, a nyílt tenger szélétől minden irányban védett öblöt, amelyben aztán horgonyt vetettünk.

Miután partra eveztünk, első dolgunk az volt, hogy táplálékot keressünk. A partot ugyanis teknősbékák százai és kagylók milliói lepték el. A szirtek között mesés számú homárt, langusztát és rövidfarkú rákot láttunk, nem is szólva a tömérdek halról. Más táplálékforrás híján ez a gazdag élővilágú tenger minden bizonnyal korlátlan időkig képes ellátni bennünket élelemmel.

Jóllaktunk, majd egy sziklahasadék mentén fölkapaszkodtunk a fennsíkra, ahonnét tág kilátás tárult elénk. A partsáv képe nem csalt: körös-körül mindenütt csak puszta kő volt, többnyire elszáradt algával és hínárral borítva, ám égen-földön sehol egy élőlény, sehol egy fűszál. Hellyel-közzel egy-egy kis tavacska (jobban mondva: pocsolya) ragyogott a napfényben. Szomjunkat akarván oltani, a vizet sósnak találtuk.

Az igazat megvallva, meg sem lepődtünk. Ez a tény csak azt igazolta, amit az első perctől fogva gondoltunk, tudniillik, hogy ez az ismeretlen földrész csupán a minap született, s hogy úgy, ahogyan van, a tengerből emelkedett ki. Ezért olyan sivár és kihalt. S ezért borítja az az egyenletes iszapréteg, amely a párolgás következtében máris repedezik és porlik...

Másnap délben meghatároztuk helyzetünket: az északi szélesség tizenhetedik foka és huszadik perce, illetve a nyugati hosszúság huszonharmadik foka és ötvenötödik perce voltak koordinátáink. A térkép alapján megállapíthattuk, hogy valóban a tenger kellős közepén vagyunk, hozzávetőleg a Zöld-fok magasságában. S most mégis: nyugatra föld, keletre tenger terült el, ameddig csak elláthattunk.

Bármilyen barátságtalan és visszataszító volt is a kontinens, amelyen a lábunk megvetettük, nem tehettünk egyebet, mint beérni vele. Ezért aztán késlekedés nélkül nekiláttunk, hogy kirakodjunk a Virginiáról. Válogatás nélkül mindent a fennsíkra hordtunk, ami csak a hajón volt. Emezt előzőleg szilárdan, négy horgonnyal, villa alakban tizenöt ölnyi mélyre lekötöttük. Ebben a nyugodt öbölben nem fenyegette veszély, így hát minden további nélkül magára hagyhattuk.

Mihelyt a kirakodás megtörtént, új élet kezdődött. Először is meg kellett...

Amikor a fordításban idáig jutott, Szofr zartognak félbe kellett szakítania munkáját. A kéziratban e helyütt - az oldalak számából ítélve - jókora hézag volt, s ezt újabb és - amennyire meg lehetett ítélni - még számottevőbb hézagok követték. Sok lapot, a tárca nyújtotta védelem ellenére, nyilvánvalóan átjárt a nedvesség; végeredményben nem maradt egyéb, mint néhány hosszabb-rövidebb töredék, a többi örökre megsemmisült. A töredékek az alábbi sorrendben következtek:

...kezdünk gyökeret verni.

Mennyi ideje is annak, hogy partra szálltunk ezen a földön? Fogalmam sincs. Megkérdeztem Moreno doktort, aki jegyzi a múló napokat. Azt mondta: "Hat hónapja...", s hozzáfűzte: "körülbelül", mert attól tart, hogy elszámolta magát.

Hát már itt tartunk! Mindössze hat hónap kellett ahhoz, hogy bizonytalanságban legyünk, vajon pontosan mértük-e az időt. Mi vár még ránk!

Ráadásul hanyagságunkban nincs semmi meglepő. Minden figyelmünket, minden erőnket leköti a létfenntartás. Táplálkozni: ez olyan feladat, amelynek megoldása az egész napot igénybe veszi. Hogy mit eszünk? Halat, már ha találunk; a szüntelen hajtóvadászat elriasztja őket. Teknősbéka-tojásokat is fogyasztunk, meg bizonyos ehető algákat. Estére jóllakunk, de úgy kimerülünk, hogy egyetlen vágyunk: aludni.

A Virginia vitorláiból sátrakat eszkábáltunk össze. Úgy vélem, mielőbb szilárdabb hajlékról kell gondoskodnunk.

Néha elejtünk egy-egy madarat: a légkör nem annyira kihalt, mint ahogy eleinte hittük, mintegy tíz ismert madárfajta található az új földrészen. Kivétel nélkül valamennyi a költözőmadarak rendjéből való: fecskék, albatroszok, korduánok, meg néhány másik fajta. Úgy látszik, nemigen jutnak táplálékhoz ezen a kietlen földön, mert szünet nélkül táborhelyünk körül kóvályognak, nyomorúságos étkezéseink hulladékára lesve. Olykor fölszedünk közülük egy-egy éhenveszettet, megkímélve ily módon lőporunkat és puskáinkat.

Szerencsére van némi kilátásunk arra, hogy helyzetünk valamicskét javulni fog. A Virginia rakterében egy zsák búzára akadtunk, s elvetettük a felét. Nagy jótétemény lesz, ha ez a búza kihajt. De vajon kicsírázik-e? A talajt vastag áradmányréteg borítja, rothadó algák trágyázta homokos iszap. Bármily közepes minőségű is, mégiscsak humusz ez. Amikor partra szálltunk, még csupa só volt, hanem azóta a felhőszakadások kiadósan átmosták a felszínét, olyannyira, hogy a mélyedésekben most már édesvíz van.

Mindazonáltal a hordalékföldnek csupán egy igen vékonyka rétege vált sómentessé: a patakok és a most kialakuló folyók is erősen sós ízűek, ami azt bizonyítja, hogy a talaj alsó rétegei még sóval telítettek.

Hogy elvethessük a búzát, s a másik felét tartalékolhassuk, csaknem verekednünk kellett: a Virginia legénységének egy része tüstént kenyeret akart belőle sütni. Kénytelenek voltunk...

...amelyek velünk voltak a Virgínia fedélzetén. Ez a két nyúlpár elszökött a földrész belseje felé, s többé nem láttuk viszont őket. Föl kell tennünk, hogy találtak maguknak élelmet. Vajon a Föld a tudtunkon kívül létrehoz-e hát...

...legalább két éve, hogy itt vagyunk!... A búza csodálatosan beütött. Jóformán dúskálunk a kenyérben, s gabonaföldjeink területe egyre növekszik. De micsoda harcban állunk a madarakkal! Emezek hihetetlenül elszaporodtak, s valamennyi a mi földjeink körül...

Kis csapatunk létszáma a föntebb említett halálesetek ellenére sem csökkent; ellenkezőleg. Fiamnak és gyámleányomnak három gyermekük van, s a három másik házaspárnak nemkülönben. A pulyasereg szinte kicsattan az egészségtől. Úgy tetszik, hogy az emberi nem erősebb, életképesebb lett, amióta számbelileg megfogyatkozott. Hanem hány ok...

...itt immár tíz esztendeje, s nem tudunk semmit erről a kontinensről, csupán a partraszállásunk helye körüli néhány kilométeres körzetet ismertük. Bathurst doktor pirított ránk; az ő ösztönzésére aztán fölszereltük a Virginiát (ami csaknem hat hónapot igényelt), s földerítő útra indultunk.

Tegnapelőtt tértünk vissza. Az utazás tovább tartott, mint ahogy számítottuk, mert azt akartuk, hogy teljes legyen.

Körbehajóztuk a földrészt, amelyen vagyunk, s amely - minden jel arra mutat - szigetecskénken kívül az egyetlen szilárd terület a Föld kerekén. Partjai szemlátomást mindenütt ugyanolyanok, vagyis erősen tagoltak és sivárak.

Hajóutunkat több ízben megszakítottuk, hogy egy-egy kirándulást tegyünk a földrész belsejébe; hogy egészen pontos legyek, az Azori-szigetek és Madeira nyomát kutattuk - ezek a kataklizma előtt az Atlanti-óceánban terültek el, tehát most szükségképpen az új kontinens részeinek kellene lenniük. De a legcsekélyebb nyomra sem bukkantunk. Mindössze annyit állapíthattunk meg, hogy a szóban forgó szigetek helyén - amely szigetek nyilván heves vulkanikus jelenségek színterei voltak - a talaj igencsak dúlt, és hogy vastag lávaréteg borítja.

No de, ha azt nem találtuk is meg, amit kerestünk, cserébe megleltük, amit nem kerestünk. Az Azori-szigetek magasságában emberi munkának félig a lávába süppedt bizonyítékaival találkoztunk - de nem az Azori-szigetek lakóinak, tegnapi kortársainknak kezenyomával. Olyan oszlopoknak és edényeknek a maradványai voltak ezek, amilyeneket sosem láttunk. Miután megvizsgálta őket, Moreno doktor annak a gondolatának adott hangot, hogy e maradványok alkalmasint az antik Atlantiszból erednek, s hogy föltehetőleg a vulkanikus kitöréssel kerültek vissza a napvilágra.

Moreno doktornak talán igaza van. A legendás Atlantisz, ha egyáltalán létezett, kétségkívül az új kontinens helyén terült el. Ha pedig így van, igazán különös dolog volna három, nem egymástól származó emberi faj egymásra-következése egyazon helyen.

Akármint áll is, megvallom, hogy a probléma hidegen hagy; elég dolgunk-bajunk van a jelenben, hogysem a múlton merenghetnénk.

Táborhelyünkre visszatérve, meglepetten tapasztaltuk, hogy a mi környékünk a kontinens egészéhez képest barátságosabb övezetnek tetszik. Legalábbis a tekintetben, hogy a természetben hajdan oly általános zöld szín itt nem teljesen ismeretlen, szemben a kontinens egyéb részeivel, ahol írmagja sem maradt. Ezt korábban nem vettük észre, pedig tagadhatatlanul így van. Itt is, ott is kizsendült a fű, holott partraszállásunkkor még híre sem volt. Egyébiránt csak néhány fűféle terem, fölötte közönséges fajták, magvaikat nyilván a madarak hordták ide.

Az előbb elmondottakból azért nem kell arra következtetni, hogy földünkön a néhány fűfajtán kívül nincs vegetáció. Ellenkezőleg: egy igen furcsa alkalmazkodási folyamat eredményeként a kontinens egész területén létezik vegetáció, noha egyelőre még igen csenevész formában, mintegy az ígéret állapotában.

A tengeri növények, amelyek földrészünket a habokból való előbukkanásakor borították, jórészt elpusztultak a napfényen. Egyik-másik mégis megmaradt, mégpedig a tavakban, pocsolyákban és tócsákban, amelyeket a meleg fokozatosan kiszárított. Csakhogy ebben az időszakban meg folyók és patakok keletkeztek, ezek pedig még inkább megfeleltek a hínárok és algák életfeltételeinek, hiszen sós volt a vizük. Amikor a talajnak előbb a felszíne, majd a mélye is sótlanná és a víz édessé vált, e növények óriási többsége megsemmisült. Hanem akadtak, habár kis számban, olyanok is, amelyek képesek lévén az új életkörülményekhez idomulni, éppolyan jól tenyésztek az édesvízben, mint korábban a sósban. De a jelenség nem állt meg itt: e növények egyike-másika, melynek alkalmazkodási képessége nagyobb volt, éppúgy hozzáidomult a levegőhöz, mint azelőtt az édesvízhez, s előbb a parton vert gyökeret, majd tovább terjeszkedett a földrész belseje irányában.

Szemmel kísérhettük ezt az átalakulást, s megfigyelhettük, hogyan változnak meg a formák a fiziológiai funkciókkal. Néhány bátortalan száracska máris az ég felé ágaskodik. Előre látható, hogy ekként egy napon vadonatúj flóra jön létre, s hogy elkeseredett harc kezdődik majd a régi és új fajták között.

Ami a flórával zajlik, ugyanaz történik a faunával is. A vízfolyások szomszédságában most kezdenek szárazföldi lénnyé válni a hajdan jórészt tengeri állatok, puhatestűek és rákfélék. A levegőben repülőhalak suhannak; sokkalta inkább madarak ezek, mint halak, tekintve, hogy szárnyuk mértéktelenül nagyra nőtt, begörbült farkuk pedig lehetővé teszi...

Az utolsó töredék hiánytalanul tartalmazta a kézirat végét:

...mindnyájan öregek. Morris kapitány meghalt. Bathurst doktor hetvenöt esztendős, Moreno doktor hatvan; jómagam hatvannyolc vagyok. Valamennyien hamarosan bevégezzük életünket. Addig azonban végrehajtjuk vállalt feladatunkat, s - amennyire ez módunkban áll - segítségére leszünk az eljövendő nemzedékeknek a reájuk váró küzdelemben.

De vajon meglátják-e valaha a napvilágot ezek a nemzedékek?

Arra hajlok, hogy igen, amennyiben kizárólag felebarátaim szaporaságát tekintem: nyüzsögnek a gyermekek, ráadásul az ilyen egészséges éghajlat alatt, ezen a vadállatok nem háborgatta tájon magas kort érhet meg az ember. Kolóniánk népessége megháromszorozódott.

Ezzel szemben tagadó válaszra hajlok, ha bajtársaim mélységes szellemi hanyatlását veszem alapul.

Pedig hát kis hajótörött-csoportunk kedvező helyzetben volt, hogy hasznát vehesse az emberi tudásnak: volt köztünk egy rendkívül erélyes ember (a néhai Morris kapitány), két kivételes műveltségű férfi (a fiam meg én), és két valódi tudós (Bathurst doktor és Moreno doktor). Ilyen társasággal lehetett volna valamit kezdeni. Nem tettünk semmit. Kezdettől fogva anyagi létünk fenntartása volt és maradt egyedüli gondunk. Akárcsak eleinte, most is táplálékgyűjtéssel töltjük napjainkat, esténkint pedig kimerülten zuhanunk álomba.

Sajnos, túlontúl is valószínű, hogy az emberiség, amelynek egyedüli képviselői vagyunk, gyors iramban visszafejlődik s mindinkább elvadul. A Virginia matrózain, akik eleve is műveletlenek voltak, egyre jobban kiütköznek az állati jegyek; fiam és én elfelejtettük, amit tudtunk; még Bathurst doktor és Moreno doktor is parlagon hevertette elméjét. Elmondhatjuk, hogy szellemi életünk odavan.

Milyen szerencse, hogy annak, idején - hány éve már ennek! - körülhajóztuk a kontinenst! Ma nem lenne többé merszünk hozzá... Arról nem is szólva, hogy Morris kapitány, az akkori expedíció vezetője halott, s végelgyöngülésben kimúlt a Virginia is, amely a hátán cipelt minket.

Ittlétünk kezdetén akadtak, akik nekiálltak házat építeni. Ezek a befejezetlen építmények ma romokban hevernek. Mindnyájan a puszta földön hálunk, évszakra való tekintet nélkül.

A ruházat, amely valamikor testünket borította, már rég lefoszlott rólunk. Az első években még azon voltunk, hogy pótoljuk: algákból szőttünk - előbb gondos, majd hanyagabb munkával - amolyan ruházatfélét. Azután belefáradtunk, s mert az enyhe éghajlat amúgy is fölöslegessé teszi a ruhát, mezítlen élünk, mint azok, akiket vadembereknek neveztünk.

Enni, enni, ez a mi örökös célunk, kizárólagos elfoglaltságunk.

De azért egykori gondolatainknak és egykori érzéseinknek mégiscsak maradt némi nyoma. Jean fiamból, aki mára már érett férfi és nagyapa, nem veszett ki minden szeretet, hajdani sofőröm, Modeste Simonat pedig megőrzött valamiféle kusza emléket arról, hogy valaha én voltam a gazdája.

Csakhogy ezek a halvány nyomok, az emberé, aki voltunk (hiszen valójában már nem vagyunk azok), ővelük, mivelünk örökre eltűnnek. Az utánunk jövők, akik már itt születtek, más életet el sem bírnak képzelni. Az emberiséget olyan felnőtt egyedek alkotják majd (itt járnak-kelnek máris előttem, miközben írok), akik nem tudnak olvasni, számolni, de még beszélni is alig; meg ezek a hegyes fogú gyermekek, akik mintha nem is lennének egyebek, mint megannyi telhetetlen bendő. Őutánuk majd más felnőttek és más gyerekek jönnek, aztán ismét más felnőttek és újabb gyerekek, és mind egyre közelebb kerül az állatokhoz, egyre távolabb gondolkodó őseitől.

Mintha máris látnám e komor pusztaságon bolyongani az eljövendő embereket, akik elfelejtették a tagolt beszédet, akiknek értelme kihunyt, s akiknek testét durva szőr lepi...

Nos hát, próbáljunk tenni valamit, hogy ne így legyen! Mindent el akarunk követni, ami hatalmunkban áll, hogy ne menjenek veszendőbe annak az emberiségnek a vívmányai, melyhez tartozunk. Moreno doktor, Bathurst doktor és én fölébresztjük zsibbadt agyunkat, rákényszerítjük, hogy emlékezzék arra, amit tudott. Megosztva a munkát, sorra leírjuk erre, a Virginiáról magunkkal hozott papirosra, az ugyanonnan származó tintával mindazt, amit a tudomány különféle ágazataiból elsajátítottunk, s tesszük ezt avégett, hogy az emberek, amennyiben fennmaradnak, s a vadságnak egy többé-kevésbé hosszú időszaka után ismét szomjúhozni kezdik a fényt, megtalálják ezt a beszámolót arról, amit elődeik csináltak. S akkor tán áldani fogják ama férfiak emlékét, akik - forduljon bármint - azon törték magukat, hogy megrövidítsék a fájdalmas utat fivéreiknek, akiket nem láthatnak.

A halál küszöbén.

Idestova tizenöt esztendeje, hogy a fönti sorok íródtak. Bathurst doktor és Moreno doktor nincs többé. Mindazok közül, akik itt partra szálltunk, éppen én, a legöregebbek egyike vagyok egyedül életben. De a halál most engem is elragad. Érzem, amint jeges lábam felől kihagyó szívemhez közelít.

Munkánkat elvégeztük. A kéziratokat, melyek az emberi tudomány summázatát tartalmazzák, egy, a Virginiától partra hozott vasládikóba zártam, emezt pedig jó mélyen elástam. Mellé fogom helyezni e néhány összefűzött lapot, egy alumínium tokba rejtve.

Megtalálja-e egyszer valaki a földre bízott letétet? Egyáltalán, keresi-e valaha valaki?

Ez már a sors dolga. S most ég veled, világ!

Abban a mértékben, ahogy Szofr zartog előrehaladt a sajátságos okmány fordításában, valamiféle irtózat szorította össze mind jobban a szívét.

Hogyan? tehát az Andart'-Iten-Su-k fajtája ezektől az emberektől ered, akik miután hosszú hónapokig bolyongtak az óceánok sivatagában, a partnak arra a pontjára vetődtek, ahol most Basidra áll? Így hát ezek a nyomorúságos teremtmények egy olyan virágzó emberi társadalomhoz tartoztak hajdan, amelyhez képest a mai emberiség legföljebb csak dadog! S mégis, mi kellett ahhoz, hogy mindörökre eltöröltessék a hatalmas népek tudománya, de még emlékezete is? A semminél is kevesebb: csupán annyi, hogy röpke borzongás fusson végig a földgolyó kérgén.

Jóvátehetetlen csapás, hogy az okmány által jelzett kéziratok a vasládikóval együtt megsemmisültek. De bármekkora is a baj, orvoslására nincs remény, hiszen a munkások az alap ásása közben töviről hegyire átforgatták a talajt. Nem kétséges, hogy a vasat szétrágta az idő foga, melynek az alumínium tok győzelmesen ellenállt.

Egyébként több sem kellett, hogy Szofr derűlátása visszavonhatatlanul megrendüljön. Jóllehet a kézirat nem szolgált technikai részletekkel, csak úgy ontotta az általános felvilágosításokat, s ellentmondást nem tűrően bizonyította, hogy az emberiség annak idején előrébb tartott a valóság megismerésének útján, mint ma. Ebben a beszámolóban mindaz benne volt, amit Szofr is tudott, továbbá számos egyéb dolog, amelyre a zartog még csak gondolni sem mert volna - beleértve annak a Hedom névnek a magyarázatát is, amelyről annyi hiábavaló vita folyt!... Hedom annak az Edem névnek az alakváltozata, amely maga is alakváltozata az Ádám névnek - amely talán maga is egy régebbi szó alakváltozata.

Hedom, Edem, Ádám: az első ember örök jelképe, s egyszersmind földre érkezésének magyarázata is. Szofr tehát tévedett, amikor tagadta ennek az ősnek a létét - ezt igazolta megfellebbezhetetlenül a kézirat; úgyhogy a népnek volt igaza, mikor magához hasonlatos ősökben hitt. De az Andart'-Iten-Su-k sem erre, sem másra vonatkozóan nem találtak ki semmi újat. Mindössze elismételték, amit mások már elmondtak előttük.

S végeredményben talán a napló szerzőjének kortársai sem találtak ki többet. Talán ők is csak újra bejárták az előttük élt emberi társadalmak útját. Nem tesz-e a dokumentum említést egy magát atlantídáknak nevezett népről? A puszta érintésre is elporló maradványok, amelyeket ásatásai során Szofr a tengeri iszap alól felszínre hozott, bizonyára ezektől az atlantídáktól származtak. Az igazság megismerésének milyen fokán állhatott vajon ez az ősrégi nép, amikor az óceán lemosta a Föld felszínéről?

De bármilyen volt is, művéből semmi sem maradt fönn a katasztrófa után, s az embernek megint elölről kellett elkezdenie a fölkapaszkodást a fény felé.

Talán így járnak majd az Andart'-Iten-Su-k is. Meg az utánuk jövők is, addig a napig, amikor...

Csakhogy eljön-e valaha is az a nap, amelyen az ember csillapíthatatlan vágya kielégül? Fölvirrad-e a nap, amikor az ember, megmászva a kaptatót, pihenőre térhet a végre meghódított ormon?...

Így merengett Szofr zartog a becses kézirat fölé hajolva.

E síron túli üzenet alapján elképzelte a világegyetemben örökkön örökké végbemenő szörnyűséges drámát, s szíve megtelt szánalommal. Maga is vérezve a megszámlálhatatlan csapástól, amelyet az elevenek őelőtte már végigszenvedtek, meggörnyedve ezeknek az idők végtelenjében fölhalmozott meddő erőfeszítéseknek a súlyától, Szofr-Aj-Szr zartog lassan eljutott a fájdalmas felismeréshez, hogy a dolgok örökké újrakezdődnek.