I.
Híjj!... ez a szél, amint tombol.
Zutty!... ez az eső, mely úgy hull, mintha dézsából öntenek.
A bömbölő szélroham hétrét görbíti a volsiniai tengerpart fáit, s megtörik a Crimma-hegyek oldalán. Végig a part hosszán magas sziklákat koptatnak szüntelenül a roppant Megalokrid-tenger hullámai.
Híjj!... Zutty!...
A kikötő mögött bújik meg Luktrop városka. Néhány száz ház, tetejükön zöldes kilátókkal, amelyek úgy-ahogy megóvják őket a nyílt tenger felől reájuk zúduló szelektől. Négy-öt meredek utcácska, inkább vízmosás, semmint utca, kavicsos, a háttérbeli kráterek salakjától mocskos úttestek. A tűzhányó, a Vanghor nincs messze. Nappal kénes gőzöket ereget a belső nyomás következtében; éjszaka minden percben hatalmas lángokat okád. Akár egy világítótorony, a Vanghor százötven kercnyi távolságra jelzi a kikötőt a szállítóhajóknak, a felzanoknak, verlicheknek, balanzoknak, amelyeknek orrtőkéje a Megalokrid vizeit hasítja.
A város túlsó végén a Crimmer-kor némely romos maradványa sorakozik, őket egy arab jellegű külváros követi, afféle "kasbah", fehér falak, kerek tetők, napfény verte teraszok. A véletlen szeszélye szerint elrendezett kőtömbök halmaza. Akár egy rakás játékkocka, melyek pontjait immár eltüntette az idők patinája.
Egyebek közt ott látható a Hat-Négy, ahogyan ezt a furcsa, négyszögletes tetejű, egyik oldalán hat, a másikon négy ablakos építményt nevezik.
A város fölé egy harangláb magasodik, a Szent Filfiléna templom tornya, a falüregben elhelyezett harangjaival, amelyeket az orkán néhanap megremegtet. Baljós jel. Ilyenkor retteg a tájék.
Ez Luktrop. Arrébb a mezőségen nyomorúságos kalyibákból álló, hangapuszta övezte, elszórt települések, akárcsak Bretagne-ban. De nem vagyunk Bretagne-ban. Franciaországban volnánk-e? Nem tudom. Európában? Fogalmam sincs.
Mindenesetre, ne keressék Luktropot a térképen még a Stieler-féle atlaszban se.
II.
Kopp!... A Messaglière utca bal szögletében meghúzódó Hat-Négy keskeny kapuján halk koppanás hallatszott. Maga a ház egyike a legkényelmesebbeknek (ha ugyan e szónak van valami értelme Luktropban) és leggazdagabbaknak (ha ugyan gazdagságnak számít évi néhány ezer fretzert, akár esik, akár fú, megkeresni).
A koppanásra vonításszerű vad ugatás válaszolt - olyasfajta, mint a farkasüvöltés. Majd a Hat-Négy kapuja fölött felkattant egy csapóablak.
- Az ördögbe ezekkel az alkalmatlankodókkal! - veti oda egy rosszkedvű, kellemetlen hang.
Egy ócska köpenybe burkolózott, vacogó lány áll az esőben, s azt kérdi, vajon otthon van-e Trifulgas doktor.
- Igen vagy nem, aszerint, hogy!
- Az apám miatt jövök... Haldoklik!
- Hol haldoklik?
- A Karniu-völgyben, ide négy kercnyire.
- És hogy hívják?
- Vort Kartif.
III.
Szőrösszívű egy ember ez a Trifulgas doktor. Izgalmat nem ismer, s nem gyógyít, csak készpénz ellenében, azt is előre kell a kezébe leolvasni. Még vénséges Hurzofjába, e félig bulldog, félig spaniel korcsba is több érzés szorult, mint belé. A Hat-Négy kapuja csak a gazdagok előtt nyílt meg; a szegénynek itt föl is út, le is út. Egyébként mindennek megvolt a tarifája: a tífusz ennyibe került, a gutaütés annyiba, a szívburokgyulladás amannyiba, nem szólva a többiről, amit az orvosok tucatjával találnak ki. Márpedig Vort Kartif azzal a rozzant bárkájával nyomorúságos családból származó, igencsak szegény ember volt. Miért is zavartatta volna magát Trifulgas doktor, ráadásul épp egy ilyen éjszakán!
- Már annak, hogy fölkeltettek - morogta, míg visszafeküdt -, tíz fretzer lett volna az ára!
Húsz perc se telt bele, s a vaskalapács ismét koppant a Hat-Négy kapuján.
Káromkodva, mint a jégeső, az orvos kikászálódott ágyából, s kihajolva az ablakon, lekiáltott:
- Ki az?
- Vort Kartif felesége vagyok.
- Azé a bárkásé a Karniu-völgyből?
- Igen, és ha maga nem hajlandó eljönni, meghal!
- Nos, akkor magából özvegy lesz!
- Itt van húsz fretzer...
- Húsz fretzer, hogy kimenjek a Kerniu-völgybe, ide négy kercnyire!
- Könyörgök!
- Eriggyen a...
S az ablak lecsapódott. Húsz fretzer! Szép kis tréfa! Ki tenné ki magát egy náthának, derékfájásnak húsz fretzerért, különösen, ha másnapra Kiltrenóba várják, a gazdag, köszvényes Edzingovhoz, akinek a köszvénye látogatásonkint ötven fretzert hoz a konyhára!
E kellemes kilátások nyomán Trifulgas doktor ismét elaludt, mélyebben, mint az előbb.
IV.
Híjj!... Zutty!... És aztán kopp!... kopp!... kopp!...
A szakadó eső zajához most három, ezúttal határozottabb kézből eredő koppantás társult. Az orvos aludt. Fölébredt, de micsoda hangulatban! A fölnyíló ablakon az orkán úgy vágódott a szobába, akár a kartács.
- A bárkás ügyében...
- Már megint ez a nyomorult!
- Az anyja vagyok!
- Hogy az anyja, a felesége meg a lánya dögöljön meg vele együtt!
- Roham érte!
- Hát védje ki!
- Kaptunk némi pénzt - folytatta az anyóka -, előleget a házra, melyet a Messaglière utcabéli Dontrup kamondáns vásárolt meg. Ha nem jön a doktor úr, az én kisunokámnak nem lesz édesapja, a lányomnak nem lesz férje, nekem pedig nem lesz fiam!...
Rettenetes volt az öregasszony siralmas hangját hallani, elképzelni, hogy a szél még a csontját is megdermeszti az alatt a ványadt húsa alatt.
- Egy roham, az kétszáz fretzer! - felelte a szívtelen Trifulgas.
- Csak százhúsz fretzerünk van!
- Jojcakát!
Azzal az ablak csapódik.
No dehát, jobban meggondolva a dolgot, százhúsz fretzer egy másfél órás útért meg egy félórás vizitért, az még mindig hatvan fretzer óránkint - percenkint egy. Nem nagy haszon, de nem is lebecsülendő.
Ahelyett, hogy visszafeküdt volna, az orvos felöltötte valvéta ruháját, széles gázlócsizmáját, magára kanyarította kurtán malaclopóját, s fejére csapva fülvédős sapkáját, fölhúzva egyujjas kesztyűjét, égve hagyta a lámpát a 197. oldalon felütött gyógyszerkönyve mellett. Azután a kapuhoz ment, kinyitotta, s megvetette lábát a küszöbön.
Az öregasszony ott állt a botjára támaszkodva, nyolcvan év nyomorúságától csonttá-bőrré aszottan.
- A százhúsz fretzer?
- Itt van, és Isten adjon magának százszor ennyit!
- Isten! Az Isten pénze! Látta-e valaha a színét is bárki?
Az orvos odafüttyentette Hurzofot, a pofájába akasztott egy kis viharlámpást, s elindult tenger iránt.
Az anyóka a nyomában.
V.
Micsoda ítéletidő! A szélroham megremegtette a Szent Filfiléna templom harangjait. Baljós jel. Eh! Trifulgas doktor nem babonás. Nem hisz ő semmiben, még a tudományban sem; csupán abban hisz, amit emebből bezsebelhet.
Micsoda idő! és micsoda út! Kavics és salak; a kavics hólyagmoszattól iszamós, a salak meg recseg, akár a szén. Az egyetlen világosság Hurzof kutya lámpásának homályos, imbolygó fénye. No és a Vanglorból hébe-korba fölcsapó lángnyelvek, amelyek között óriási, elmosódó árnyalakok látszanak vergődni. Igazán nem tudható, mi is rejtőzik e feltárhatatlan kráterek mélyén. Talán a föld alatti világ lelkei, melyek a levegőn elpárolognak.
Az orvos és az öregasszony a part menti öblöcskék vonalát követi. A tenger halottfehér. Villódzik, s megtörik a hullámtörő foszforeszkáló csíkján, ahonnan mintha jánosbogarak ömlenének a partra.
Így haladnak mindketten az útkanyarulatig, és tovább, a dimbes-dombos dűnék között, ahol a rekettyés szittyólevelek szuronycsattogással verődnek egymáshoz.
A kutya gazdájához lépett. Mint aki azt mondja:
- Hé! Százhúsz fretzer kerül a kasszába! Így készül a vagyon! Egy sor tőkével több a szőlőben! Egy fogással több vacsorára! Egy tállal több eledel a hűséges Hurzofnak! Vágjunk eret a gazdagokon... s főleg a bukszájukon!
A vénasszony megáll. Reszketeg ujjával odamutat egy vöröslő fénypontra, mely áttör a homályon. Az ott Vort Kartifnak, a bárkásnak a háza.
- Ott? - kérdi az orvos.
- Igen - feleli az anyó.
- Harrauaaa! - így Hurzof kutya.
Hirtelen megdördül a Vanglor, hogy még elődombjai is belerázkódnak. Kormos lángok csóvája tör fel a zenitre, átlyuggatva a felhőket. Trifulgas doktort a lökés ereje a földhöz vágta.
Káromkodik, mint egy püspök, föltápászkodik, körülnéz.
Az anyóka már nincs mögötte. Vajon a föld nyelte el? Vagy a ködgomolyon keresztül illant el talán?
Ami a kutyát illeti, az ott van most is, hátsó lábaira ágaskodva, tágra nyílt pofával, foga közt a kialudt lámpással.
- Azért csak gyerünk! - morogja Trifulgas doktor.
A tisztességes férfiú megkapta a százhúsz fretzerét. Ki is kell hát érdemelni.
VI.
Csupán egyetlen világító pont, egy fél kercnyire. A haldokló - vagy tán a halott - lámpása. Ez hát a bárkás háza. A nyanya az előbb rámutatott. Tévedés kizárva.
A süvítő híjjek meg a vihar tombolásán is áttörő zuttyok közepett szedi Trifulgas doktor a lábát.
Ahogyan megközelíti, úgy rajzolódik ki mindjobban a ház, amelyről már látni, hogy egymagában áll a hangapuszta közepén.
Különös, mennyire hasonlít az orvoséra, a luktropi Hat-Négyre. Ugyanaz az ablakok homlokzati elhelyezése, sőt még a kis félköríves kapu is ugyanaz.
Trifulgas doktor siet, ahogy csak a szélrohamok engedik. A kapu félig nyitva áll, csak be kell lökni. Belöki hát, s amint belép rajta, a szél nyomban be is dörrenti mögötte vadul.
Odakünn Hurzof kutya vonít, időről időre elhallgatva, mint kántorok a Negyven Óra zsoltárversei közt.
Sajátságos! Mintha Trifulgas a tulajdon házába tért volna vissza. Pedig hát nem tévedt el. Nem írt le kerülőt sehol. Kétségkívül a Karniu-völgyben van, nem pedig Luktropban. S mégis, ugyanaz az alacsony és boltíves folyosó, ugyanaz a fa csigalépcső, széles, a sok kézdörzsölés elkoptatta korlátjával...
Fölmegy az emeletre. Az ajtó alól gyönge fény szűrődik ki, akárcsak a Hat-Négyben.
Képzelődnék? A derengésben ráismer szobájára, a sárga kanapéra, jobboldalt az öreg körtefa ruhásszekrényre, balkézt a páncélkasszára, ahová a százhúsz fretzert szándékozott berakni. Itt van bőrleffentyűs karosszéke, kecskelábú asztala, s rajta, a kihunyófélben levő lámpás mellett gyógyszerkönyve, a 197. oldalon fölütve.
- Mi a csuda lelt? - motyogja.
Hogy mi lelte? A hideg lelte ki. Pupillája a félelemtől kitágul. Teste mintha összemenne, összezsugorodik. Bőrét jeges veríték lepi, apró borzongások futkároznak a hátgerincén.
De siess hát! Olaj híján a lámpás kihuny - s a haldokló úgyszintén!
Igen, az ágy itt van - az ő oszlopos, baldachinos ágya, mely éppolyan széles, mint amilyen hosszú, s amelyet lombmintás függöny övez. Lehetséges-e, hogy ez itt egy nyomorult bárkás vacka?
Reszkető kézzel ragadja meg Trifulgas doktor a függönyt. Félrevonja, mögéje néz.
A haldokló, kinek csak feje látszik ki a takaróból, mozdulatlan, mintha éppen most lehelte volna ki a lelkét.
Az orvos fölébe hajol...
Hah! micsoda sikoltás! Reá odakünn vészjósló kutyaugatás válaszol.
A haldokló nem Vort Kartif, a bárkás!... Trifulgas doktor az!... Őt ütötte meg a guta - őt magát! Agyvérzés, egész sor hirtelen bevérzés az agyüregekben, a sérülés fészkével ellentétes testoldal bénasága!
Igen! ő az, őmiatta szaladtak el hozzá, őmiatta fizettek százhúsz fretzert! Ő az, ő, ki szívtelenségében nem volt hajlandó segítséget nyújtani a szegény bárkásnak! Ő az, aki meg fog halni!
Trifulgas doktor olyan, mint az őrült. Elveszettnek érzi magát. Most már egyik csapás a másikat követi. Nemcsak a koordinációs funkciók szűnnek meg; a szívműködés és a lélegzés is leáll. S lám, mégsem veszítette el teljesen az öntudatát!
Mit tegyen? Érvágással csapolja le a fölös vért? Trifulgas doktor halott, ha tétovázik...
Ebben az időben még lecsapolták a vért, s akárcsak napjainkban, az orvosok mindazokat ki is gyógyították a szélhűdésből, akik nem haltak bele.
Trifulgas doktor fölkapja táskáját, előszedi lancettáját, beleszúrja hasonmása karjába: az érből nem folyik vér. Erősen dörzsölni kezdi a mellét: a magáéban kihagy a dobogás. Forró kővel hevíti a lábát: az övé kihűl.
Hasonmása ekkor fölül, csapkod, egy végsőt hördül...
És Trifulgas doktor, mindama dolgok ellenére, melyeket a tudomány sugallhatott neki, meghal a tulajdon kezei között.
Híjj!... Zutty!...
VII.
Reggel a Hat-Négy falai közt csupán egy tetemet találtak - Trifulgas doktorét. Koporsóba tették, s nagy pompával vitték ki a luktropi temetőbe, annyi más után, akit ő küldött oda - mestersége szabályai szerint.
Ami a vén Hurzofot illeti, ő, úgy mondják, e nap óta a hangafüves pusztán száguldozik egy égő lámpással, és vonít, ahogy már a kóbor kutyák szoktak.
Így volt-e, nem-e? Annyi különös dolog történik ezen a volsiniai tájon, és főképpen Luktrop környékén!
Egyébiránt, ismétlem, ne keressék ezt a várost a térképen. Mindeddig a legjobb geográfusok is képtelenek voltak megegyezni abban, melyik szélességi fokon helyezkedik el. S a hosszúsági fokkal sem jártak különbül.