I.
Legalább is hét- vagy nyolczszázan lehettek. Alacsony termetűek, de izmosak, hajlékonyak és ügyesek voltak, óriási ugrásokat tudtak véghez vinni és ugráltak is a kikötő nyugati oldalán tornyosuló hegyek mögé leáldozó nap utolsó sugarainak fényénél. A vöröses napkorong nemsokára eltünt és sötétség kezdett borulni a tengeröbölre, a melyet Sanorra és Ronda és a sivár Cuervo vidék távoli hegylánczai környeznek.
Egyszerre az egész csapat mozdulatlanná lett. A főnöke megjelent ama hegynyergen, a mely egy sovány szamár hátához hasonlít és a hegy taraját képezi. Ama katonai őrhelyről, a mely az óriási szikla legvégső csúcsán van, semmit se lehetett látni abból, a mi a fák alatt történt.
- Szriszsz!... Szriszsz! - hangzott a főnök ajkairól, a melyeknek összecsucsorított mivolta rendkívül élessé tette a füttyöt.
- Szriszsz!... Szriszsz! - ismétlé a csapat bámulatos egyértelműséggel.
Furcsa egy teremtés volt ez a főnök, magas termetével, majombőrből készült öltözékével, a melynek a szőre kifelé volt fordítva, bozontos hajával, rövid, tarlószerű szakálával és meztelen lábaival, a melyeknek a talpa olyan kemény volt, mint a ló patája.
Felemelte a jobb karját és a hegy alsó gerincze felé mutatott. Azonnal valamennyien utánozták e taglejtését, katonás vagy talán inkább mondhatnék gépies egyöntetűséggel, mint a marionettek, a melyeket egy és ugyanaz a rugó mozgat. A főnök lebocsátotta a karját. Ők is lebocsátották a karjukat. A főnök lehajolt a földre. Ők is lehajoltak. A főnök egy erős botot ragadott a kezébe és azt megcsóválta a levegőben. Ők is megcsóválták a botjaikat egészen úgy, a mint a főnök tette.
Végre a főnök megfordult, leguggolt a fűbe és tova mászott a fák közt. A csapat szintén mászva ment utána.
Nem került tíz perczbe, míg lementek az eső által részben elmosott hegyi ösvényeken, a nélkül, hogy egyetlen kavics legurulása elárulta volna az előnyomuló tömeg jelenlétét.
A főnök egy negyed óra mulva megállt. Valamennyien megálltak, mintha ott, a helyszínen, kővé meredtek volna.
Alattuk, mintegy kétszáz méternyire, a város terült el a tenger partján. Számos gyertya- és lámpafény világítá meg a mólók, az utczák, a nyaralók és a kaszárnyák egymás közé vegyült csoportjait. A városon túl, a horgonyaikon nyugvó hadi és kereskedelmi hajók és pontonok fáklyáit és lámpáit tükrözte vissza a csöndes vizek tükre. Az «európai csúcs» legvégén a világító torony vetette fénysugarát a tengerszorosra.
E pillanatban ágyuszó dördült el, a First gun fire, a parti ütegek egyikéből. Erre azonnal felhangzott a dob- és sípszó is.
A takarodó ideje volt, a melyen túl semmiféle idegennek se szabad a városban járkálnia, kivévén valamelyik helyőrségbeli tiszt kiséretében. A hajók legénységének is a fedélzeten kell lennie, kapuzárás előtt. Az őrjáratok negyed óránkint czirkáltak és bekisérték az elkésetteket és az ittasokat. Aztán elcsöndesült minden.
Mac Kackmale tábornok alhatott akár mind a két fülén.
Úgy látszott, hogy Angolországnak ez éjjel még nem kellett féltenie a gibraltári szikláját.
II.
Mindenki ismeri névről vagy leírásból ezt a négyszázhuszonöt méternyi magas óriási sziklát, a melynek szélessége a tövénél ezerkétszáznegyvenöt méter és hosszúsága négyezerháromszáz méter. Hasonlít némileg egy fekvő oroszlánhoz, a mely a fejét Spanyolország felé fordítja és farkát a tengerben áztatja. Az arcza a fogait is vicsorítja, a mennyiben kétszáz ágyu torka kandikál ki a sziklahasadékokból. A vén oroszlán keményen harapdálna, ha boszantanák. Angolország erős állást is foglalt itt, épp úgy mint Perinben, Adenben, Maltán, Poulo-Pinangon, Hongkongban, megannyi sziklákon, a melyeket a mechanika fejlődésével valamikor megannyi várakká fog átalakítani, a melyek a saját tengelyük körül forgathatók lesznek.
Addig is Gibraltar biztosítja az egyesült királyság számára az uralmat a tizennyolcz kilométernyi szélességű tengerszoroson, a melyet Herkules sulyokja nyitott meg Abila és Calpe közt, a Közép-tenger legmélyebb vizeiben.
Vajjon a spanyolok lemondtak-e félszigetük e részecskéjének visszavételéről? Kétségkívül lemondtak, mert úgy a tenger, mint a szárazföld felől bevehetetlennek látszik.
Mindazonáltal létezett valaki, a kit az a gondolat gyötört, hogy visszahódítsa e bevehetetlen sziklát. Ez a valaki pedig a csapat főnöke - egy bizarr, sőt mondhatnók bolondos lény volt. Ez a hidalgó a Gil Braltar nevet viselte és kétségkívül azt hitte, hogy a neve mintegy hivatásává tette ezt a hazafias hódítást. Az elméje nem birt erőt venni ezen a gondolaton és a helye inkább a tébolydában lett volna. Jól ismerték őt. Mindazonáltal tíz év óta nem tudták, mi lett belőle. Talán szerteszét barangolt a világban. De voltaképen egy órára se távozott el a szülőföldéről. Valóságos troglodyta életet folytatott az erdőkben, a sziklaüregekben és főleg a San-Miguelről nevezett hozzáférhetlen barlangokban, a melyek állítólag a tengerrel közlekednek. Mindenki holtnak hitte. Pedig hát élt, de csak a vademberek módja szerint, a kik az emberi elméből kivetkőzve, csupán az állatiasság ösztöneinek engedelmeskednek.
III.
Mac Kackmale tábornok mélyen aludt mind a két fülén, a melyek a rendesnél jóval hosszabbak voltak. Szerfelett hosszú karjaival, gömbölyű szemeivel, a melyek tömött szemöldökei alól pislogtak elő, durva sörtés szakálával, torz arczával, majomszerű taglejtéseivel, rendkívül kifejlett előnyuló állkapcsájával, valóban kiválóan rút volt - még egy angol tábornokhoz képest is. Valóságos majomnak lehetett mondani, ámbár tagadhatatlanul kitünő katona volt.
Igen! mélyen aludt, kényelmes lakásában a Mainstreetben, abban a tekervényes utczában, a mely a vizi kaputól elnyulik az Alameda kapuig. Talán éppen arról álmodott, hogy Angolország a hatalmába kerítette Egyiptomot, Törökországot, a Németalföldet, Afghanistánt, a Szudánt, a boerok földjét, szóval a földgolyó valamennyi pontját tetszése szerint; ilyen álmai lehettek éppen abban a pillanatban, mikor Anglia abban a veszélyben forgott, hogy Gibraltart elveszítse.
A szobája ajtaja hirtelen kinyilt.
- Mi baj? - kérdé Mac Kackmale tábornok egyszerre felülvén az ágyában.
- Tábornok úr, - felelé egy hadsegéd, a ki úgy rontott be, mint egy bomba. - A várost ellepték...
- A spanyolok?
- Valószinüleg!
- Vakmerősködtek volna!...
A tábornok be se fejezte a mondatot. Felkelt, ledobta a kendőt, a melylyel a feje be volt kötve, belebujt a nadrágjába, felölté az egyenruháját, beleugrott a csizmáiba, feltette a kalapját, felkötötte a kardját és így szólt:
- Miféle zaj az, a melyet hallok?
- A szikladarabok robaja, a melyek úgy hullanak a városra, mint a zápor.
- Sokan vannak azok a gazemberek?
- Kétségkívül.
- Bizonyára az összes tengerparti banditák egyesültek a támadásra: a rondai dugárusok, a san-roquei halászok, a menekültek, a kiktől a faluk hemzsegnek.
- Valóban, ilyesmitől lehet tartani, tábornok úr.
- Értesítették a kormányzót?
- Nem! lehetetlen eljutni a nyaralójához az európai csúcson. A kapuk el vannak vágva, az utczákat ellepték a támadók.
- Hát a vizi kapu melletti kaszárnya?
- Oda se lehet eljutni. A tüzérek is kétségkívül ostromzár alatt vannak a laktanyájukban.
- Hány emberünk van itt?
- Mintegy húsz, tábornok úr, a 3-ik gyalogezredből. Ezeknek még sikerült megmenekülniük.
- Szent Dunstanre esküszöm, - kiáltá Mac Kackmale tábornok, - hogy ezek a narancsárusok rabolják el Gibraltárt Angolországtól, az nem fog megtörténni! Nem!... az nem fog megtörténni!
E pillanatban egy bizarr külsejű lény rohant be az ajtón és a tábornok vállára ugrott.
IV.
- Add meg magad! - kiáltá durva hangon, a mely inkább állati bömböléshez, mint emberi hanghoz hasonlított.
Nehány ember, a kik a hadsegéd segítségére siettek, éppen ezen emberre akart rohanni. De e perczben ráismertek.
- Gil Braltar! - kiálták mindnyájan.
Csakugyan ő volt, a hidalgo, a kire senki se gondolt hosszú idők óta, a San-Miguel barlangok vadembere!
- Add meg magadat! - ordítá.
- Soha! - felelé Mac Kackmale tábornok.
Gil Braltar abban a pillanatban, mikor a katonák körülvették, egy éles és hosszú «szriszsz»-et füttyentett.
A tábornok házának udvarát, majd magát a lakást is egyszerre ellepte a támadó tömeg.
Ki hinné! A tömeg csupa majmokból állt. Sok százan voltak. Vajjon azért jöttek-e, hogy visszahódítsák az angoloktól a sziklát, a melynek ők a valódi tulajdonosai, ezt a hegyet, a melyet sokkal előbb foglaltak el a spanyoloknál, sokkal előbb, mintsem Cromwellnek eszébe jutott, hogy azt megszerezze Nagy-Brittania számára? Úgy van! azt akarták! És a számuknál fogva félelmesek voltak e farkatlan majmok, a kikkel csak ama feltétel alatt lehetett jó barátságban élni, ha az ember eltűrte apró tolvajlásaikat; ezen értelmes és merész lények, a kiket háborgatni mindenki őrizkedik, mert úgy szokták magukat megboszulni, - a mint ez több ízben történt, - hogy óriási szikladarabokat hengerítenek alá a városra.
És most e majmok egy bolond ember katonáivá lettek, a ki épp oly vad volt mint ők; Gil Braltar parancsára hallgattak, a kit jól ismertek, a ki épp oly szabad életet élt, mint ők maguk és ezen elmajmosodott Tell Vilmos egész élete ezen egyetlen gondolat körül központosult: elűzni az idegeneket a spanyol területről!
Mily szégyen volna az egyesült királyságra, ha a merénylet sikerülne; ha az angolokat, a hinduk, az abyssinaiak, a tasmaniak, az ausztráliak, a hottentoták legyőzőit egyszerű majmok legyőznék!
Ha ez a katasztrófa bekövetkeznék, Mac Kackmale tábornoknak nem maradna egyéb hátra, mint magát főbelőni. - Ilyen meggyaláztatást az ember nem élhet túl.
Mielőtt azonban a főnökük fütyölésére egybesereglett majmok a szobát ellephették, nehány katona Gil Braltarra rohant. A rendkívüli erejű őrjöngő ember ellenszegült és csak nagy bajjal sikerült őt leteperni. A küzdelemben letépték róla a majombőrt és most megkötözve, betömött szájjal, csaknem meztelenül ott guggolt a szoba szegletében. Nem bírt se beszélni, se mozdulni. Nehány pillanat mulva Mac Kackmale tábornok kirohant a házból, el levén szánva győzni vagy meghalni, a mint a hadvezérek mondani szokták.
De künn nem kevésbbé nagy volt a veszély. Igaz, hogy nehány katonának sikerült egybegyűlnie a vizi kapunál és ezek el is indultak a tábornok lakása felé. A Main-streetben és a főtéren néhány lövés dördült el. Mindazonáltal a majmok oly nagy számmal voltak, hogy a gibraltári helyőrség nem sokára kényszerülve láthatta magát tágítani. És ha a spanyolok a majmokkal egyesülnek, akkor az erődökben és az ütegeknél egy ember se marad, a ki azokat védelmezze és az angolok, a kik ezt a sziklát bevehetlenné tették, nem lesznek többé képesek azt visszafoglalni.
De egyszerre váratlan fordulat következett be.
Az udvart megvilágító fáklyák fényénél látni lehetett, a mint a majmok visszavonultak. A csapat élén a vezér ment, a botját csóválva. Valamennyien utánozták lábainak és karjainak mozdulatait és mentek utána.
Vajjon Gil Braltárnak sikerült-e megszabadulni a kötelékeiből és kimenekülnie a szobából, a melyben őrizték? Ez iránt többé nem lehetett kétség. De vajjon hova fog most menni? Talán az európai csúcs felé, hogy megtámadja a kormányzó nyaralóját és a kormányzót is megadásra szólítja fel, mint a tábornokkal tette?
Nem! a tébolyodott ember és csapata végig mentek lefelé a Main-streeten Az Alameda kapun túl rézsut átvágtak a parkon és felfelé indultak a hegy lejtőin.
Egy óra mulva egyetlenegy se maradt Gibraltárban a város ostromlói közül.
De vajjon mi történt?
Csakhamar megtudták, mihelyt Mac Kackmale tábornok megjelent a park végén.
Ő maga volt az, a ki átvette Gil Braltar szerepét és miután a fogoly majombőrébe burkolta volna magát, a csapat visszavonulását vezényelte. Ez a derék ember annyira hasonlított a majmokhoz, hogy magukat a majmokat is tévedésbe ejtette. A megjelenése magában is elég volt ahhoz, hogy az egész csapat utána menjen.
Ezt a genialis ötletet az angol kormány meg is jutalmazta azzal, hogy a Szent-György-rend keresztjével díszítette fel a tábornokot.
A mi Gil Braltart illeti, az egyesült királyság kormánya átengedte őt készpénzért egy vállalkozónak, a ki körülhordozza az ó- és az újvilág városaiban és nagy jövedelmet húz belőle. Sőt a ravasz vállalkozó némelykor azt engedi sejtetni, hogy nem is a San-Miguel barlangok vademberét mutogatja, hanem magát Mac Kackmale tábornokot.
Mindazonáltal e kaland jó leczke volt Ő britt Felsége kormányára nézve, a mely megértette belőle, hogy Gibraltárt ha nem is az emberek, de a majmok bevehetik. A praktikus Angolország el is határozta, hogy ezentúl mindig a legrútabb tábornokait fogja oda küldeni, hogy a majmok még egyszer tévedésbe eshessenek.
Ez a rendszabály valószinűleg örökre biztosítani fogja Angolország számára Gibraltár birtokát.