Azt a hegyláncot, amely az Atlanti-óceán amerikai partjával párhuzamosan húzódik, és végigvonul Észak-Carolinán, Virginián, Marylanden, Pennsylvanián, New York államon, Allegheny-hegységnek vagy más néven Appalache-hegységnek hívják. Két különálló hegylánc alkotja: nyugaton a Cumberland-hegység, keleten a Kék-hegység.

Bár Észak-Amerika keleti részének ez a legjelentősebb hegyrendszere körülbelül kilencszáz mérföld, vagyis ezerhatszáz kilométer hosszúságban terül el, átlagos magassága nem haladja meg a hatezer lábat, és legmagasabb csúcsa, a Washington-csúcs is 1918 méter magas.

Ez a hegylánc, amelynek egyik vége az Alabama folyónál, a másik pedig a Szent Lőrinc-folyónál van, nem túlságosan csábítja a hegymászókat. Gerincének teteje nem nyúlik fel a légkör magasabb régióiba, így nincs akkora vonzóereje, mint az Ó- és Újvilág fenséges hegycsúcsainak. Volt azonban ennek a hegyláncnak egy csúcsa, a Great Eyry, vagyis a Nagy Sasfészek, amelyre nem tudtak feljutni, és úgyszólván megközelíthetetlennek látszott.

És bár a hegymászók mind ez ideig nem sok figyelmet szenteltek a Nagy Sasfészeknek, ez a hegy mégis rövid idő múlva az érdeklődés középpontjába került, sőt általános nyugtalanságot keltett, és ennek különleges okait már történetünk elején el kell mondanom.

A saját személyemről csak azért beszélek, mert - mint ez kiderül - én is nagyon belekeveredtem abba a rendkívüli eseménybe, amelynél különösebbet ritkán lát a huszadik század. Néha még magam is töprengek rajta, hogy mindez valóban megtörtént-e, és úgy történt-e, ahogy az emlékezetemben - talán helyesebb lenne úgy mondani: a képzeletemben él. De mint a washingtoni rendőrség főfelügyelője, akit egyébként rendkívül erős kíváncsiság is hajtott, és aki tizenöt év alatt annyiféle ügyben dolgozott, és olyan gyakran kapott különösképp kedvére való titkos megbízásokat - nem találtam meglepőnek, amikor feletteseim engem küldtek ki e valószínűtlennek tűnő ügy kivizsgálására, amely vizsgálat során annyi kideríthetetlen rejtéllyel találtam szemben magam. Csakhogy már a történet elejétől kezdve feltétlenül hinniük kell nekem. E csodálatos eseményekkel kapcsolatban magamon kívül más tanúra nem hivatkozhatom. Aki nem akar hinni nekem, ám ne higgyen!

A Nagy Sasfészek a festői vonulatú Kék-hegységnek azon a táján van, amely Észak-Carolina nyugati részén húzódik. Gömbölyded alakja meglehetősen tisztán látható a Sarawba-folyó partján épült Morganton városka széléről, vagy még inkább a néhány mérfölddel közelebb eső Pleasant-Garden faluból.

Lényegében mi is ez a Nagy Sasfészek? Jogosan nevezik-e így a Kék-hegységgel szomszédos vidék lakói? Mert az természetes, hogy a Kék-hegységet azért nevezték el így, mivel bizonyos légköri viszonyok mellett körvonalai azúrszínben játszanak. De vajon a hegycsúcsot azért nevezték-e Nagy Sasfészeknek, mert sasfészek van rajta, ahol ragadozó madarak, sasok, keselyűk, kondorkeselyűk fészkelnek? Vajon a környék ragadozó madarainak ez a legkedveltebb fészkelőhelye? Vajon rikoltozó csapatokban ott keringenek e fölött a búvóhely fölött, amelyet csak ők közelíthetnek meg? Nem, valójában itt sem él több ragadozó madár, mint az Allegheny-hegység többi csúcsán. Sőt éppen azt figyelték meg, hogy egyes napokon ezek a madarak, amikor a Nagy Sasfészek fölé repülnek, inkább elmenekülni igyekeznek onnan, és egy ideig köröznek felette, majd fülsiketítő rikoltozással a szélrózsa minden irányában elrepülnek.

Akkor hát miért nevezik Nagy Sasfészeknek? Nem volna találóbb "katlan"-nak nevezni, mint ahogy ilyen elnevezéssel szerte a világon minden hegyes vidéken találkozunk? Mert ott fenn a magas sziklafalak nyilván széles és mély katlant fognak körül, és ki tudja, nincs-e benne egy kis tó vagy tengerszem, amelyet az esővíz és télen a hó táplál, hiszen az Appalache-hegységben különböző magasságokban képződtek ilyen tavak, akárcsak az Ó- és Újvilág számos hegyrendszerében. És nem kellene mostantól kezdve a katlanok között nyilvántartani a földrajzi névtárakban?

Végül pedig, hogy valamennyi feltevést megvizsgáljuk, nincs-e ott vajon vulkáni kráter, amely sokáig aludt, és most a belső földlökések felébresztették? Vajon nem kell-e a környéken olyan borzalmas kitörésektől és pusztításoktól tartani, mint a Krakatoa vagy a Mont Pelée környékén?^[38] Ha pedig azt feltételezzük, hogy tengerszem található odafenn, nem kell-e attól félni, hogy a vize lehatol a föld mélyébe, ott a központi tűz gőzzé alakítja, és akkor Carolina állam rónaságait olyan kitöréssel fenyegeti, amilyen 1902-ben Martinique szigetét sújtotta?...

Éppen ezt az utóbbi lehetőséget támasztják alá újabban észlelt jelenségek, ugyanis gőzképződést tapasztaltak, és ez vulkanikus tevékenységre vall. Egy alkalommal a földeken dolgozó parasztok még tompa és titokzatos morajt is hallottak.

Éjszakánként odafenn tűzcsóvák jelentek meg.

A Nagy Sasfészek belsejéből tűzoszlopok törtek elő, és amikor a szél ezeket kelet felé hajtotta, korom és hamu hullt belőlük a földre. Sötét éjszakákon az alacsonyan szálló felhőkről visszaverődő sápadt fény baljós világosságot árasztott az egész környékre.

Természetes, hogy ezek a különös jelenségek nagyon nyugtalanították a vidék lakosságát. A nyugtalansághoz járult a parancsoló szükségszerűség: megtudni, mihez tarthatják magukat. A Carolina államban megjelenő újságok szünet nélkül cikkeztek "a Nagy Sasfészek titkáról". Azt tárgyalták, nem veszélyes-e ilyen környéken élni. A cikkek kíváncsiságot, egyszersmind szorongást keltettek - kíváncsiságot azokban, akik a veszélytől nem fenyegetve, csupán a természeti jelenségek iránt érdeklődtek; és szorongást azokban, akik könnyen elpusztulhatnak, ha ezek a jelenségek veszéllyel fenyegetnék a környező vidéket. Ezek közé tartoztak elsősorban Pleasant-Garden és Morganton városkák, valamint az Appalache-hegység lábánál fekvő számos falu és egyszerű tanya lakói.

Kétségtelenül sajnálatos, hogy a turisták mind ez ideig nem próbáltak feljutni a Nagy Sasfészekig. Még soha senki sem mászta meg a katlant körülvevő sziklafalat, rés pedig talán nincs is rajta, amelyen át a belsejébe lehetne jutni.

És a Nagy Sasfészek közelében nincs olyan magasabb pont, hegykúp vagy csúcs, ahonnan be lehetne nézni ebbe a katlanba? Nincs bizony, több kilométeres körzetben nem akad nála magasabb hegy. A Wellington-csúcs, az Allegheny-hegység egyik legmagasabb pontja meglehetősen távol esik innen.

A Nagy Sasfészek teljes felderítése most már feltétlenül szükségessé vált. A környék lakosságának érdekében meg kellett tudni, nem krátert vesznek-e körül azok a sziklák, és hogy nem fenyegeti-e vulkánkitörés Carolina államnak ezt a nyugati részét. Meg kellene tehát kísérelni feljutni oda, és megállapítani az észlelt jelenségek okát.

De még mielőtt ezt a nagy nehézségekkel járó expedíciót megvalósították volna, olyan alkalom kínálkozott a Nagy Sasfészek belsejének felderítésére, amely a sziklák megmászását is feleslegessé tette.

Ez év szeptemberének első napjaiban Wilker léghajós léghajójával Morgantonban készült felszállni. A keleti szél majd a Nagy Sasfészek irányába hajtja a léghajót, és minden valószínűsége megvan annak, hogy éppen fölötte repül át. És amikor Wilker néhány száz lábnyira lesz felette, nagy erejű látcsövével lenéz a mélybe, és felderíti, hogy vulkánkráter keletkezett-e a magas sziklák között. Mert ez volt a legfontosabb kérdés. Ha ez kiderül, megtudják, kell-e a környéknek vulkánkitöréstől tartania a közeli vagy távoli jövőben.

A felszállás az előre meghatározott terv szerint történt. A szél közepes erejű és egyenletes, az ég tiszta volt. A reggeli párásságot éppen eloszlatta az erős napsütés. Ha a Nagy Sasfészek katlanában nem telepedett meg a köd, a léghajós a magasból megvizsgálhatja az egészet. És feltétlenül észre kell vennie, ha a katlanból gőz tör fel. Ebben az esetben feltételezni kell, hogy a Kék-hegységnek ezen a pontján vulkán van, és ennek a Nagy Sasfészek a krátere.

A léggömb azonnal ezerötszáz láb magasságig emelkedett, és egy negyedóráig mozdulatlan maradt. Ebben a magasságban szélcsend volt, a talaj felett pedig erős szél fújt. De milyen csalódás következett! A léggömb nemsokára más légáramlat hatása alá került, és kelet felé mozdult el, vagyis éppen távolodott a hegylánctól, és semmi remény nem volt arra, hogy vissza tudják irányítani. Nemsokára eltűnt a város lakóinak szeme elől, és csak később tudták meg, hogy Raleigh környékén szállt le Észak-Carolina államban.

Miután ez a kísérlet nem sikerült, úgy döntöttek, hogy kedvezőbb körülmények között megismétlik. Újra hallatszottak ugyanis azok a morajlások, amelyeket kormos párafelhő és a felhőkről visszaverődő, villózó fény kísért. Érthető, hogy a környék lakói nem nyugodtak meg, és földrengéstől vagy vulkánkitöréstől rettegtek.

Minden oka megvolt, hogy ez év áprilisának első napjaiban az addig többé-kevésbé bizonytalan szorongás félelemmé alakuljon. A környékbeli lapok állandóan friss beszámolókat közöltek az általános rémületről. A hegylánc és Morganton városka között mindenki a közeli katasztrófától rettegett.

Április negyedikéről ötödikére virradó éjszaka Pleasant-Garden lakói földrengésre riadtak fel, amelyet borzalmas dübörgés követett. Óriási pánik tört ki a gondolatra, hogy a hegyláncnak ez a része beomlott. Menekülésre készen rohant ki mindenki a házakból, félve, hogy hatalmas szakadék tátong előttük, amely tíz-tizenöt mérföldnyi körzetben tanyákat és falvakat nyelt el.

Az éjszaka koromsötét volt. Vastag felhők nehezedtek a síkságra. A Kék-hegység gerince még fényes nappal sem volt látható.

A sötétben semmit sem lehetett látni, és a mindenfelől felhangzó ijedt kiáltozást senki sem tudta lecsillapítani. Megrémült férfiak, nők, gyermekek csoportba verődve próbáltak rátalálni a járható utakra, és a nagy tolongásban egymást lökdösték. Innen is, onnan is kétségbeesett hangok hallatszottak:

- Földrengés!...

- Kitört a vulkán!...

- Merre?

- A Nagy Sasfészekben...

És gyorsan eljutott a hír egészen Morgantonig, hogy kő, láva és hamu hullott a vidékre.

Azt legalább megfigyelhették volna, hogy ha vulkán tör ki, a morajlás erősödne. A hegygerinc csúcsán lángok látszanának. A fehéren izzó lávafolyamot látni lehetne a sötét éjszakában. Ez azonban senkinek sem jutott eszébe, és a megrémült emberek azt bizonygatták, hogy otthonukban érezték a földlökéseket. Egyébként az is lehetséges volt, hogy ezeket a lökéseket a hegylánc oldalából leváló sziklatömb zuhanása okozta.

Most halálos aggodalomban vártak, készen arra, hogy Pleasant-Garden vagy Morganton felé továbbmeneküljenek.

Egy óra telt el minden különösebb esemény nélkül. Csak az Appalache-hegység hosszú vonulatán megtört gyenge nyugati szellő legyezte az alacsonyabban fekvő mocsaras részek sűrűn nőtt fenyőinek szúrós lombozatát.

Tehát semmi sem adott okot újabb ijedelemre, és mindenki úgy döntött, hogy hazatér. Láthatólag már nem kellett tartani semmitől, mégis mindenki úgy érezte, hogy sohasem virrad meg.

Nem tartották kétségesnek, hogy hegyomlás történt, valószínűleg egy óriási sziklatömb vált le a Nagy Sasfészek oldaláról. Könnyen megbizonyosodhatnának erről, ha virradatkor néhány mérföldnyi darabon végigjárják a hegylánc lábát.

De hajnalban három óra felé ismét riadalom tört ki, mert a sziklafal pereme fölé lángnyelvek csaptak fel. A felhők visszaverték a fényt, és messzire bevilágították a környéket. Ezzel egy időben erős sistergés, ropogás hallatszott.

Vajon tűz keletkezett odafenn, és mitől? Ezt villámcsapás nem okozhatta... Hiszen sehol sem villámlott... Meg kell adni, hogy a tűznek bőven akadt tápláléka. Abban a magasságban az Allegheny-hegységet éppúgy fák borítják, mint a Cumberland- vagy a Kék-hegységet. Rengeteg fa nő ott, ciprus, legyezőpálma és örökzöld fák.

- Kitört a tűzhányó! Kitört a tűzhányó!

Mindenfelől ez a kiáltás hallatszott: "Kitört a tűzhányó!" A Nagy Sasfészek tehát a hegylánc belsejében rejlő vulkán krátere! Talán sok évvel vagy éppenséggel több évszázaddal ezelőtt kialudt, és most kezdett ismét működni?... És vajon a lángkitörést tüzes kőeső vagy lávaáradat követi majd?... A láva lefelé zúdul-e tüzes patak vagy lavina alakjában, és feléget mindent, ami elébe kerül, elpusztítja-e az útjában álló városkákat, falvakat, tanyákat, egyszóval az egész környéket rétjeivel, szántóföldjeivel és erdeivel együtt még Pleasant-Gardenen és Morgantonon túl is?...

Most aztán kitört a riadalom, és semmi sem tudta feltartóztatni. A rémülettől őrjöngő asszonyok gyermekeiket maguk után vonszolva vágtak neki a kelet felé vezető utaknak, hogy minél hamarabb messze jussanak a földrengés színhelyétől. Sok férfi a házakból hordta ki a holmikat; ami értékesebb volt, összecsomagolta, szabadon bocsátotta a háziállatokat, lovakat, marhákat, birkákat, és azok minden irányban rémülten futottak szerteszét. Elképzelhető, micsoda kavarodás támadt, amikor a koromsötét éjszakában ez a rengeteg ember és állat átrohant azon az erdőn, amelyet minden pillanatban eláraszthat a vulkáni láva, vagy a mocsáron keresztül, amelynek vize bármikor kiáradhat! És ha a menekülők frissen keletkezett szakadékba rohannak?... Lesz-e idejük elmenekülni, ha a föld színén hömpölygő, izzó lávafolyam elvágja az útjukat, és lehetetlenné teszi a továbbjutást?...

A vagyonosabb és megfontoltabb farmerek közül néhányan nem csatlakoztak ehhez a megrémült tömeghez, amelyet nem sikerült feltartóztatniuk.

Megfigyelőútra indultak, és a hegyláncot körülbelül egymérföldnyire megközelítették, és akkor azt tapasztalták, hogy a lángnyelvek magassága csökkent, és a tűz végül talán ki is alszik. Minden jel arra mutatott, hogy a vidéket mégsem fenyegeti kitörés. Nem hullott kőzápor, nem hömpölygött lávafolyam a hegyek lejtőin, nem hallatszott morajlás a föld belsejéből... Semmi sem árulkodott olyan földrengésről, amely egyetlen szempillantás alatt egész országrészt képes elpusztítani.

Ez a megállapítás helyes volt: a Nagy Sasfészek belsejében a tűz ereje csökkent. Lassanként halványodott a felhőkön visszaverődő fény, a környék pedig nemsokára teljes sötétségbe borult, egészen hajnalig.

A menekülők tolongó tömege pedig csak akkor állt meg, amikor úgy gondolták, hogy minden veszélytől távol vannak. Aztán visszajöttek, és néhány falu meg tanya lakói virradatkor már otthon voltak.

Négy óra felé a Nagy Sasfészek peremén már csak halvány fények látszottak. A tűz lelohadt, nyilván már elégett minden éghető anyag, és bár a tűz okát még nem lehetett megállapítani, remélhető volt, hogy nem lángol fel ismét.

Mindenesetre valószínűnek látszott, hogy a Nagy Sasfészekben nem vulkanikus jelenségek játszódtak le. Ezért nem kellett attól tartani, hogy a környék lakóit vulkánkitörés vagy földrengés fenyegeti.

Hajnali öt óra felé azonban a még sötétbe borult hegygerinc felett furcsa zaj töltötte be a levegőt: szabályos fújtatás hangja, amelyet hatalmas szárnycsapások kísértek. És ha világos lett volna, a tanyák és falvak lakói hatalmas ragadozó madarat, valamilyen légi szörnyeteget láttak volna kirepülni onnan, amely felszállt a Nagy Sasfészekből, aztán gyorsan eltűnt keleti irányban.

Washingtonból április 26-án indultam el, és másnap érkeztem meg Raleigh-be, Észak-Carolina állam székhelyére.

Két nappal előbb a rendőrfőnök hívatott irodájába. Főnököm türelmetlenül várt. Most elmondom, miről beszélgettünk, és ebből kiderül kiküldetésem célja is.

- John Strock - kezdte -, ön még mindig az az éles elméjű és szolgálatkész rendőrtiszt, aki már néhányszor bebizonyította odaadását és éleselméjűségét?

- Ward úr - feleltem meghajolva -, nem az én dolgom megállapítani, hogy bármit is csökkent-e éleselméjűségem... Ami viszont odaadásomat illeti, kijelenthetem, hogy teljes mértékben...

- Ebben nem kételkedem - folytatta Ward úr -, csak pontosabban fogalmazom meg a kérdést: még mindig olyan kíváncsi természetű ember-e, olyan lelkesen fog-e hozzá egy rejtély kiderítéséhez, mint eddig?

- Még mindig, Ward úr.

- És a kíváncsiság ösztöne nem gyengült meg az állandó munkája során?

- Egy cseppet sem!

- Akkor, Strock, figyeljen!

Ward úr akkoriban ötvenéves, szellemi ereje teljében levő férfi volt, és fontos munkáját nagyszerűen értette. Többször bízott rám nehéz ügyeket, amelyeket sikerrel oldottam meg, sőt politikai vonatkozásúakat is, és ezek elintézéséért elismerését fejezte ki. Néhány hónap óta azonban egyetlen alkalommal sem vette igénybe szolgálataimat, és ezt a tétlenséget nagyon keservesen viseltem el. Ezért vártam türelmetlenül, mit akar velem közölni Ward úr. Nem kételkedtem, hogy komoly ok miatt akar engem bevonni ebbe a munkába.

Az az ügy, amelyet a rendőrfőnök számomra tartogatott, nemcsak Észak-Carolinában és a szomszédos államokban, hanem egész Amerikában foglalkoztatta a közvéleményt.

- Bizonyára értesült róla - mondta -, hogy mi történik az Appalache-hegység egyik részében, Morganton városka környékén.

- Igen, Ward úr, és véleményem szerint ezek a meglehetősen furcsa jelenségek igen alkalmasak arra, hogy felkeltsék a nálam kevésbé kíváncsi emberek kíváncsiságát is.

- Semmi kétség, Strock, hogy ez az egész ügy furcsa, sőt különös. De nem árt azon gondolkozni, hogy a Nagy Sasfészekben megfigyelt jelenségek nem jelentenek-e veszélyt a környék lakosaira; vajon ezek nem vulkánkitörés vagy földrengés előjelei-e...

- Bizony, ettől tartanunk kell, Ward úr.

- Akkor pedig meg kell tudnunk, Strock, hogy hányadán állunk. Ha egy esetleg bekövetkező természeti csapás ellen nem is tehetünk semmit, az érdekelteket mégis idejében figyelmeztetni kellene, hogy milyen veszély fenyegeti őket.

- Ez a hatóságok feladata, Ward úr - feleltem. - Pontosan kellene tudnunk, hogy mi történik ott fenn.

- Helyes, Strock, de úgy látszik, ez súlyos nehézségekbe ütközik. A környékbeliek előszeretettel hajtogatják, hogy a Nagy Sasfészek szikláit nem lehet megmászni, nem lehet bejutni a belsejébe. De megpróbálkoztak-e egyáltalán vele, és ráadásul olyan körülmények között, amely a sikert biztosíthatta volna?... Nem hiszem, pedig úgy gondolom, hogy alaposan előkészített kísérlet feltétlenül sikerre vezet.

- Semmi sem lehetetlen, Ward úr, és ez minden bizonnyal csak költség kérdése.

- Indokolt költségé, Strock, és nem lehetünk tekintettel a költségekre, amikor a lakosságot kell megnyugtatni vagy figyelmeztetni, hogy egy katasztrófától megkímélhessük. Egyébként a Nagy Sasfészek valóban olyan megközelíthetetlen, mint állítják? És ki tudja, nem ott rendezte-e be búvóhelyét valamilyen rablóbanda, amely az oda vezető utat egyedül ismeri?...

- Hogyan?! Ward úr azt gyanítja, hogy rablók...

- Lehet, hogy tévedek, Strock, és minden, ami ott fenn történik, természeti okokra vezethető vissza... Éppen ezt kell kiderítenünk, éspedig a lehető legrövidebb időn belül.

- Kérdezhetek valamit, Ward úr?

- Rajta, Strock.

- Ha feljutunk a Nagy Sasfészekbe, ha felderítjük ezeknek a jelenségeknek az okait, ha ott fenn krátert találunk, ha a vulkán kitörése hamarosan várható, ezt meg tudjuk akadályozni?

- Nem, Strock, de figyelmeztetni tudjuk a környék lakosait. Akkor a falvakban tudják, mihez tartsák magukat, és a tanyákon élőket sem éri meglepetés. Ki tudja, hogy az Allegheny-hegység vulkánja nem fenyegeti-e Észak-Carolinát olyan pusztulással, mint Martinique szigetét a Mont Pelée lávaesője?... Legalább annyit kell elérnünk, hogy a lakosság biztonságba tudja magát helyezni.

- Szeretném hinni, Ward úr, hogy nem fenyegeti ilyen veszély azt a környéket...

- Én is ezt kívánom, Strock, egyébként is valószínűtlennek tűnik, hogy a Kék-hegységnek ezen a részén tűzhányó lenne. Az Appalache-hegylánc nem vulkanikus eredetű. A hozzánk befutott jelentések szerint látták, hogy lángok törnek elő a Nagy Sasfészekből... Még Pleasant-Garden környékén is úgy vélték, hogy ha nem is földrengést, de földrezgéseket éreztek. Vajon igaz-e mindez, vagy csak képzelődés? Ezt kell megállapítanunk.

- Ez a legokosabb dolog, Ward úr, és talán késedelem nélkül...

- Ezért elhatároztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Nagy Sasfészekben lejátszódott jelenségekkel kapcsolatban. Valaki minél előbb oda utazik, hogy összegyűjtse az összes adatot, kihallgassa a városkák és tanyák lakóit. Ennek elvégzésére olyan felügyelőt választottunk, akiben teljes mértékben megbízunk, és ez a felügyelő ön, Strock...

- Nagyon örülök, Ward úr - feleltem - és számíthat rám; semmit el nem mulasztok, hogy teljes megelégedését kiérdemeljem.

- Tudom, Strock, és hozzáteszem, hogy ez bizonyára kedvére való feladat...

- Feltétlenül, Ward úr.

- A maga szenvedélyes kíváncsisága itt állandóan működhet, és remélem, ki is elégülhet...

- Úgy van.

- Egyébként saját belátása szerint jár el, ahogy a körülmények megkívánják. Ha pedig a felderítőút megszervezése sokba kerülne, a kiadásoknál nem kötjük meg a kezét...

- Ami tőlem telik, mindent megteszek, Ward úr, számíthat rám.

- Azt ajánlom, Strock, hogy nyomozása során a legtapintatosabban intézzen mindent... Ott a kedélyek még túl izgatottak. Nagyon erős fenntartással kell fogadnia mindent, amit elmondanak, és vigyázzon, hogy a vizsgálat ne okozzon újabb riadalmat.

- Értem.

- A morgantoni polgármester mellé rendeltem, ő mindig magával egyetértésben jár el. Ismétlem, legyen óvatos, Strock, és a nyomozásba csak azokat a személyeket vonja be, akikre feltétlenül szüksége van. Szakértelmét és ügyességét már sokszor bebizonyította, és most is számítunk arra, hogy sikerrel jár...

- Ha nem járok sikerrel, Ward úr, csak az lehet az oka, hogy legyőzhetetlen akadályokba ütközöm, mert végeredményben lehetséges, hogy nem sikerül bejutnom a Nagy Sasfészekbe, és ebben az esetben...

- Ebben az esetben majd meglátjuk, mi a teendő. Ismétlem, tudjuk, hogy hivatásánál és ösztönénél fogva nincs magánál kíváncsibb ember, és ez kitűnő alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.

Ward úr igazat mondott.

Akkor megkérdeztem tőle:

- Mikor kell indulnom?

- Már holnap.

- Holnap tehát elindulok Washingtonból, holnapután pedig Morgantonban leszek.

- Levélben vagy távirati úton állandóan tájékoztat...

- Minden rendben lesz, Ward úr. Amikor elbúcsúzom, még egyszer megköszönöm, hogy engem választott a Nagy Sasfészek-ügy nyomozásának vezetésére.

Hogy is sejthettem volna, mit tartogat számomra a jövő?!

Tüstént hazamentem, összecsomagoltam, és másnap hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fővárosa felé robogott velem.

Aznap este megérkeztem Raleigh-be, az éjszakát ott töltöttem, és másnap délután az állam nyugati részébe vezető vonattal Morgantonba érkeztem.

Morganton tulajdonképpen csak kis mezőváros. Kőszénben igen gazdag, jurakori vastag kőzetre épült, a bányákban igen élénk termelés folyik. Bő ásványvízforrások fakadnak itt, nyáron sokan járnak ide ivókúrára. Morganton környékének fejlett a mezőgazdasága, és a földművesek gazdag termést takarítanak be a tőzegmohával és náddal benőtt mocsarak között fekvő gabonaföldeken.

Sok azon a tájon az örökzöld erdő. Nincs azonban a környéken földgáz, az a kimeríthetetlen energiaforrás, amelyet világításra és fűtésre is használhatnának, és amelyben az Allegheny-hegység legtöbb völgye oly gazdag.

A talaj összetétele és bő terméshozama következtében sok ember lakik a környéken. Falvak és tanyák sorakoznak egymás után egészen az Appalache-hegység lábáig; itt, az erdők között sűrűbben, ott, a hegyek első nyúlványain pedig már ritkábban.

Errefelé több ezer embert fenyegetne veszély, ha a Nagy Sasfészek vulkánkráter lenne, ha a kitörése salakkal és hamuval borítaná be a környéket, ha lávafolyamok árasztanák el a földeket, ha a földrengés lökései Pleasant-Gardenig és Morgantonig terjednének.

Morganton polgármestere, Elias Smith magas, jó erőben levő, bátor, vállalkozó kedvű férfi volt, még nem töltötte be a negyvenedik életévét; egészségében a két Amerika valamennyi orvosa sem találna kifogásolnivalót, a tél hidegét és a nyár melegét egyaránt jól bírta, mert az időjárás Észak-Carolinában néha igen szélsőséges. Olyan nagy vadász volt, hogy nemcsak az Appalache-hegységgel szomszédos síkságon nagy számban előforduló vadakra és szárnyasokra vadászott, hanem medvére és párducra is, melyek bőven találhatók mind a sűrű cipruserdőkben, mind pedig az Allegheny-hegység kettős vonulatának vad szakadékaiban.

Elias Smith gazdag földbirtokos volt, néhány tanyája is feküdt Morganton környékén. Több tanyán személyesen vezette a gazdaságot. Bérlőit gyakran meglátogatta, és amikor nem tartózkodott városi otthonában, minden idejét kóborlással és vadászattal töltötte, olyan ellenállhatatlanul vonzotta vadászszenvedélye.

Délután azt kértem, hogy vezessenek el Elias Smith házába. Aznap otthon tartózkodott, mivel távirati úton értesítették érkezésemről. Átadtam neki Ward úr megbízólevelét, amelyben közli, hogy melléje rendelt, és ismeretséget kötöttünk egymással.

Morganton polgármestere pipával a szájában, brandys pohárral az asztalon szívélyesen, fesztelenül fogadott. Egy szolgálólány mindjárt hozott poharat nekem is, és mielőtt belefogtunk volna a beszélgetésbe, meg kellett felelnem házigazdám kínálásának.

- Önt Ward úr küldte - mondta vidáman -, hát akkor igyunk először is Ward úr egészségére!

Koccintanunk kellett, és poharunkat a rendőrség főfelügyelőjének egészségére ürítettük.

- És most lássuk: miről van szó? - kérdezte Elias Smith.

Erre elmondtam Morganton polgármesterének, miért küldtek Észak-Carolinának erre a vidékére. Emlékezetébe idéztem azokat a tényeket, helyesebben: jelenségeket, amelyeket ezen a vidéken tapasztaltak. Megjegyeztem, mennyire fontos, hogy a környék lakóit megnyugtassuk, vagy legalábbis éberségre intsük, és ebben egyetértett velem. Közöltem vele, hogy a hatóságok beavatkozása igen indokolt; hogy amennyire hatalmukban áll, orvosolják az itteni helyzetet. A főnököm teljhatalmat adott - tettem hozzá végül -, hogy minél gyorsabban és eredményesebben vezessem a nyomozást a Nagy Sasfészekkel kapcsolatban. Nem szabad visszariadnom semmilyen nehézségtől, semmilyen költségtől, hiszen küldetésem minden költségét természetesen a minisztérium viseli.

Elias Smith szótlanul végighallgatott, közben azonban többször teletöltötte poharainkat. Miközben pipájából jóízűen eregette a füstkarikákat, láttam rajta, hogy erősen figyel. Arca gyakran felélénkült, szeme pedig tüzelt sűrű szemöldöke alatt. Morganton első tisztviselőjét szemlátomást nyugtalanították a Nagy Sasfészekben lejátszódó események, és hozzám hasonlóan ő is türelmetlenül várta, hogy kiderüljön a jelenségek valódi oka.

Amikor végeztem, Elias Smith rám nézett, és néhány pillanatig szótlan maradt.

- Tehát Washingtonban szörnyen kíváncsiak - mondta végül -, mi van a Nagy Sasfészek gyomrában?

- Igen, Smith úr...

- És ön is?

- Nagyon!

- Magam is, Strock úr!

Hát ha Morganton polgármestere éppolyan kíváncsi fajta, mint jómagam, akkor pompásan összeillünk!

- Megérti - tette hozzá kiverve pipájából a hamut -, mint földbirtokost, nagyon érdekel, mi történik a Nagy Sasfészekben, és mint polgármesternek, törődnöm kell városom lakosainak helyzetével.

- Így hát, Smith úr - válaszoltam -, önt két ok is vezeti, hogy keresse azoknak a jelenségeknek az okát, amelyek az egész környéket fenyegetik! És ezeket a jelenségeket nyilván megmagyarázhatatlannak találta, egyszersmind nyugtalanítónak a környék lakosságára nézve...

- Főleg megmagyarázhatatlannak találtam, Strock úr, mert én alig hiszem, hogy a Nagy Sasfészek kráter, hisz az Allegheny-hegység nem vulkanikus jellegű. Sehol sem bukkantak hamu, salak, láva vagy más vulkanikus eredetű anyag nyomára, sem a Cumberland-hegység szakadékaiban, sem a Kék-hegység völgyeiben. Éppen ezért nem gondolom, hogy Morganton környékét ilyen nagy veszély fenyegetheti.

- Igazán így gondolja, Smith úr?

- Igazán.

- Mégis, azok a földlökések, amelyeket a hegylánc közelében éreztek?...

- Igen, azok a földlökések... azok a földlökések... - ismételte a fejét csóválva Smith úr. - Először is biztos, hogy azok földlökések voltak? Mikor azok a nagy lángoszlopok felcsaptak, éppen a wildoni farmokon voltam, nem egészen egymérföldnyire a Nagy Sasfészektől, és ha valami rendellenességet tapasztaltam is a levegőben, nem éreztem sem a föld felszínéről, sem a belsejéből eredő földlökéseket.

- Pedig a Ward úrnak küldött jelentések szerint...

- Azokat a jelentéseket a rémület hatása alatt írták! - jelentette ki a morgantoni polgármester. - Az én jelentésemben mindenesetre szó sem esett ilyesmiről.

- Ez figyelemre méltó. Ami azonban a csúcs fölé csapó lángokat illeti...

- Hát a lángokkal, Strock úr, egészen más a helyzet! Azokat én is láttam... saját szememmel, és a felhők úgy verték vissza a fényüket, hogy messze földről is látni lehetett. Meg aztán valami zaj is hallatszott a Nagy Sasfészek csúcsáról... sípoláshoz hasonló hang, mint amikor a kazánból kiengedik a gőzt.

- És ezt ön is hallotta?

- Igen... majdnem megsüketített!

- És nem tűnt úgy önnek, mintha óriási szárnycsapások hangja vegyült volna ebbe a zajba?

- De igen, Strock úr. Csakhogy a szárnycsapások hangjából ítélve, milyen óriási madárnak kellett volna felszállnia az utolsó lángok kihunyása után?... És mekkora lehet az ilyennek a szárnya? Nem tudom, nem a képzelet játszott-e velem! A Nagy Sasfészek légi szörnyetegek fészke volna? És nem vették észre már régen azokat a szörnyeket, amint hatalmas sziklafészkük felett köröznek? Itt valóban van valami rejtély, amit eddig nem sikerült felderíteni...

- De most felderítjük, Smith úr, ha hajlandó segíteni nekem.

- Természetesen, Strock úr, annál is inkább, mivel nagyon fontos, hogy a környék lakóit megnyugtassuk.

- Akkor hát holnap elkezdjük...

- Úgy van, holnap!

Ezekkel a szavakkal váltunk el egymástól.

Visszamentem a szállodába, és közöltem, hogy annyi időre veszem ki a szobát, amennyit a nyomozás megkíván.

Azonnal levelet írtam Ward úrnak. Értesítettem, hogy megérkeztem Morgantonba, közöltem vele, milyen eredménnyel zárult első beszélgetésem a városka polgármesterével, és hogy elhatároztuk, mindent megteszünk, hogy a nyomozás a legrövidebb időn belül sikerrel végződjék. Azt is megígértem, hogy minden próbálkozásunkról beszámolok neki akár levélben, akár táviratilag, s állandóan értesítem, milyen a közhangulat Carolina államnak ezen a részén.

Smith úrral aznap délután még egyszer tárgyaltam, és elhatároztuk, hogy mihelyt megvirrad, elindulunk.

Végül a következő terv mellett döntöttünk:

Két, hegymászásban jártas vezetővel megkíséreljük, hogy feljussunk a hegyre. Vezetőink már többször megmászták a Kék-hegység legmagasabb csúcsait. Igaz, a Nagy Sasfészekkel még soha nem próbálkoztak, mert tudták, hogy megmászhatatlan sziklafalán nem tudnak átjutni, másrészt pedig mert amíg ezeket a jelenségeket nem tapasztalták, a turisták alig érdeklődtek a Nagy Sasfészek iránt. A két vezetőre egyébként számíthatunk, Smith úr maga is vakmerő, ügyes és mindenre kész embernek ismerte őket. Nem hátrálnak meg az akadályok előtt, ha mi hajlandók vagyunk követni őket.

Smith úr megjegyezte, hogy ráadásul most már talán nem is lesz lehetetlen bejutni a Nagy Sasfészek belsejébe.

- És miért? - kérdeztem.

- Mert a sziklatömb néhány héttel ezelőtt levált a hegyről, és így talán van járható út.

- Az nagyon szerencsés véletlen lenne, Smith úr.

- Megtudjuk, Strock úr, mégpedig holnap...

- Tehát a holnapi viszontlátásra!

Másnap hajnalban Elias Smithszel elindultam Morgantonból azon az úton, amely a Sarawba-folyó bal partján Pleasant-Garden városába vezet.

A vezetők is csatlakoztak hozzánk - a harmincéves Harry Horn és a huszonöt éves James Bruck, mindketten a város lakosai, akik az Allegheny-hegység kettős láncát alkotó Kék-hegység és Cumberland-hegység magasabb csúcsaira szokták vezetni a turistákat. Elszánt, ügyes és tapasztalt hegymászók, karjuk és lábuk erős, a hegyláncig nyúló vidéket kitűnően ismerik.

Két jó ló húzta a kocsinkat, amellyel Carolina állam nyugati széléig szándékoztunk menni. A kocsin csak két-három napi élelmet vittünk, mert felderítő utunk nyilván nem tart hosszabb ideig. Az élelmiszerek összeállítását Smith úrra bíztam; az útravalónk között volt marhakonzerv, sonka, ropogósra sült őzcomb, egy kis hordó sör, néhány üveg whisky és pálinka, valamint megfelelő mennyiségű kenyér. Ivóvizet találunk a sok hegyi forrásban, amelyeket az ilyentájt gyakori záporok bőven táplálnak.

Felesleges is mondanom, hogy a morgantoni polgármester, a szenvedélyes vadász, magával hozta puskáját és kutyáját, Niskót is, amely állandóan a kocsi mellett futkált és ugrándozott. Nisko felhajtja a vadat, amíg az erdőben vagy a síkságon leszünk, de amíg a hegyet másszuk, a kocsissal együtt a wildoni tanyán marad. A Nagy Sasfészekhez nem jöhet velünk, mert nagy szakadékokon kell átkelnünk, és magas sziklákat kell megmásznunk.

Az égbolt meglehetősen tiszta volt, a levegő még hűvös, mert április vége felé az amerikai éghajlat alatt még gyakran igen zord az idő.

Az Atlanti-óceán nagy kiterjedésű térségéből változó irányú szél fújt, és gyors felhőket sodort, közöttük fel-felsütött a nap, és beragyogta az egész környéket.

Már az első nap elérkeztünk Pleasant-Gardenbe, az éjszakát ott töltöttük a városka polgármesterénél, Smith úr régi jó barátjánál. Kíváncsian figyeltem a környéket, ahol a mocsár után szántóföld, majd a cipruserdő után ismét mocsár tárul az utazó szeme elé. A jól karbantartott út hol áthalad ezeken, hol mellettük vezet el, közben pedig alig kanyarog. Az enyhén mocsaras részeken csodálatos magas és egyenes törzsű ciprusfák emelkednek, az alsó részük kissé kiduzzad, és tele van apró dudorokkal, mintha bütykök nőttek volna rajtuk, a környéken ezekből készítik a kaptárakat. A halványzöld lombjukon átfújó szél hosszú, szürke rostokat himbál, amelyet itt "spanyol szakáll"-nak neveznek, és amely az alacsonyabb ágakról egészen a földig csüng.

A környék erdeiben igen sokféle állat található. Kocsink előtt egerek, pockok, rikító tollú és rikácsoló hangú papagájok, aprókat ugráló, kicsinyeiket erszényükben cipelő fiahordók riadtak fel; megszámlálhatatlan sok madár rebbent fel az indiai fügefák, legyezőpálmák, narancsfák lombjai közül, amelyeknek rügyei az első tavaszi fuvallatra kipattannak, továbbá a sűrű rododendronok közé, amelyeken néhol még gyalogosan sem lehet átvergődni.

Este megérkeztünk Pleasant-Gardenbe, ahol megfelelő helyet találtunk éjszakára. A következő nap kényelmesen el tudunk jutni a wildoni tanyára, a hegylánc lábához.

Pleasant-Garden közepes nagyságú mezőváros. A polgármester szívélyesen fogadott, és derekasan ellátott minket. A hatalmas bükkfák alatt meghúzódó, takaros házának ebédlőjében kedélyes hangulatban fogyasztottuk el a vacsorát. Természetesen arról az expedícióról beszéltünk, amelynek során a Nagy Sasfészek belsejét akartuk felderíteni.

- Igazuk van - mondta a házigazdánk. - Amíg a környék lakói nem tudják, mi történik odafent, vagy hogy ki rejtőzködik ott, nem nyugszanak meg...

- De nem történt azóta semmi - kérdeztem -, amióta lángokat láttak a Nagy Sasfészek fölött?

- Semmi, Strock úr. Pleasant-Gardenből könnyű szemmel tartani végig a hegygerincet egészen Black Dome-ig, a legmagasabb pontig. Semmi gyanús hangot nem hallottunk, semmi fényt sem láttunk. És ha egy egész csapat ördög fészkelte is be oda magát, boszorkánykonyhájuk már nem működik, és elvonultak az Allegheny-hegység egy más búvóhelyére.

- Ördögök! - kiáltott fel Smith úr. - Szeretném én azt látni, hogy úgy mentek el, hogy nem maradt utánuk semmi nyom, a farkuk vége vagy a szarvuk hegye! Majd meglátjuk!

Másnap, 29-én a kocsi már virradatkor várt ránk. Smith úr ismét elfoglalta a helyét, én is az enyémet. A kocsis a lovak közé csapott, és azok nekiiramodtak. Két napja hogy elindultunk Morgantonból, és a második nap estéjén már a wildoni tanyán leszünk, a Kék-hegység első nyúlványai között.

A vidék külseje semmit sem változott. Továbbra is erdők váltakoztak mocsaras részekkel, de a mocsarak ritkultak, ahogy a hegyekhez közelebb érve a talaj szintje egyre magasabb lett. Ez a környék már ritkábban lakott. Csak néhol bújt meg egy-egy falu a bükkfák hatalmas lombkoronája alatt vagy néhány magányos tanya a sok vízmosásban lezúduló folyócska mentén, amelyek mind a Sarawba-folyóba ömlenek.

Az állatvilág és a növényvilág ugyanaz volt, mint az előző nap, és annyi vad itt is akadt, hogy a vadásznak sikeres zsákmányt ígérjen.

- Igazán kísértést érzek, hogy puskát ragadjak, és füttyentsek Niskónak! - mondta Smith úr. - Most járok erre először úgy, hogy nem eresztek oda egy marék sörétet a foglyok és nyulak közé! Ezek a jámbor állatok rám sem ismernek! De amíg az elemózsiánk el nem fogy, mással kell törődnünk: titkokra vadászunk...

- És nem térhetünk vissza üres tarisznyával, Smith úr! - tettem hozzá.

Délelőtt óriási síkságon vezetett át az utunk, ahol a ciprusok és legyezőpálmák csak kisebb ligeteket, facsoportokat alkottak. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé szeszélyes formájú kis földtúrásokat lehetett látni, amelyekben egész sereg apró rágcsáló nyüzsgött. Ezrével élt itt csoportosan az a mókusfajta, amelyet Amerikában közönségesen csak prérikutyának hívnak. Nem azért nevezték el így ezt az állatfajt, mintha bármiben is hasonlítana valamelyik kutyafajtához. Nem, csupán azért, mert éppen úgy csaholnak, mint a kölyökkutya. Valóban, amíg közöttük haladtunk át, be kellett dugnunk a fülünket.

Az Egyesült Államokban nem számít ritka alkalomnak, ha ilyen népes prérikutyavárosra bukkan az ember. A természettudósok ezek között említik meg Dogville-t, vagyis Kutyavárost, amelyet igen találóan neveztek el így, mert milliónál több négylábú lakosa van.

Ezek a mókusok gyökéren, füvön és sáskán élnek, ez utóbbit különösen kedvelik; egyébként ártalmatlan állatok, csak úgy üvöltenek, hogy az ember megsüketül tőle.

Az idő szép maradt, de hideg szél fújt. Mert azt ne higgyük, hogy a 35. szélességi fok alatt a két Carolina államnak aránylag meleg az éghajlata. Errefelé gyakori a nagyon hideg tél. A hideg miatt rengeteg narancsfa pusztul ki, és az is előfordul, hogy a Sarawba medrét jégtorlasz zárja el.

Délután a látóhatár egy részén feltűnt előttünk a Kék-hegység vonulata, már csak hat mérföldre voltunk tőle. Gerince élesen rajzolódott ki a meglehetősen tiszta égbolton, amelyen csak néhány bárányfelhő úszott. A hegy lábánál igen sűrű tűlevelű erdő nőtt, a fák ágai egymásba gabalyodtak; néhány fa élesen kivált a különleges alakú, feketés sziklák előtt. Itt is, ott is érdekes alakú sziklacsúcsok emelkedtek, legmagasabbra nyúlt közülük a jobb kéz felől eső Black Dome a maga 2044 méteres magasságával, és néha vakítóan szikrázott a napsütésben.

- Ön megmászta már ezt a csúcsot, Smith úr? - kérdeztem.

- Nem - felelte -, de azt mondják, meglehetősen nehéz feljutni rá. Egyébként néhány turista már felkapaszkodott egészén a tetejéig, és azt mondják, a csúcsáról sem lehet belátni a Nagy Sasfészek belsejébe.

- Úgy bizony - erősítette meg Harry Horn, egyik vezetőnk -, én magam is így tapasztaltam.

- Talán az idő nem volt kedvező - jegyeztem meg.

- Ellenkezőleg, nagyon is tiszta volt, Strock úr, a Nagy Sasfészek pereme azonban olyan magas, hogy attól nem lehet belátni.

- Gyerünk - kiáltott fel Smith -, már nagyon szeretnék ott járni, ahová ember még eddig nem tette a lábát!

A Nagy Sasfészek most mindenesetre nyugodtnak látszott, nem tört fel belőle sem gőz, sem láng.

Öt óra felé kocsink megállt a wildoni tanya előtt, amelynek lakói gazdájuk elé jöttek.

Az utolsó éjszakát itt szándékoztunk eltölteni.

A lovakat gyorsan kifogták, és az istállóba vezették, ahol bőséges abrak várt rájuk, a kocsit pedig a kocsiszínbe állították. A kocsis visszatérésünkig itt várakozik. Smith úr egyébként nem kételkedett abban, hogy felderítő utunk sikeres lesz, és ezt általános megelégedéssel fogadják, amikor majd visszatérünk Morgantonba.

A wildoni tanyásgazda megnyugtatott minket, hogy a Nagy Sasfészekben egy idő óta semmi rendkívüli esemény nem történt.

A közös asztal mellett együtt vacsoráztunk a tanyasiakkal, és éjszaka semmi sem zavarta az álmunkat.

Másnap már hajnalban elindultunk a hegy megmászására. A Nagy Sasfészek nem nyúlik ezernyolcszáz méter fölé, és ez nem is nagy magasság, ennyi az Allegheny-hegység csúcsainak átlagos magassága. Ezek szerint nem számíthattunk túl nagy nehézségekre. Néhány óra alatt elérhetjük a hegytömb legmagasabb csúcsát. Igaz, hogy útközben akadályokkal találkozhatunk, szakadékokon kell átkelnünk, s ilyen akadályok megkerülése céljából olykor veszélyes és alig járható utat kell választanunk. Ezt nem tudhattuk előre, expedíciónknak ezzel a kockázattal számolnia kellett. Mint tudjuk, erre nézve vezetőink sem tudtak felvilágosítást adni. Engem az nyugtalanított, hogy a környéken a Nagy Sasfészket mindenki megmászhatatlannak tartotta. De végeredményben erről még soha senki nem győződött meg, és még mindig megvolt az az esélyünk, hogy a levált sziklatömb valami kis rést tett szabaddá a katlant körülvevő sziklafalon.

- Akkor hát elindulunk, és jól kilépünk - mondta Smith úr, miután aznap először rágyújtott a pipájára, amit egyébként naponta hússzor tett meg. - És majd meglátjuk, hogy a hegy megmászására hosszabb vagy rövidebb időre van-e szükségünk...

- Bárhogyan is lesz, Smith úr - kérdeztem -, arra ugyebár elszántuk magunkat, hogy a nyomozást végigvezetjük?

- El bizony, Strock úr.

- A főnököm azzal bízott meg, hogy mindenáron tudjam meg ennek az átkozott Nagy Sasfészeknek a titkát...

- Meg is tudjuk szépszerével vagy erőszakkal - válaszolt Smith úr, és az eget hívta tanúnak ehhez a kijelentéséhez -, még akkor is, ha a hegy belsejébe kell ezért behatolnunk.

- De mivel lehetséges, hogy a kirándulásunknak ma nem lesz vége - tettem hozzá -, ajánlatos lenne elemózsiával jól felszerelkezni.

- Legyen nyugodt, Strock úr, vezetőinknek két napra elegendő élelem van a tarisznyájukban, és mi sem indulunk üres zsebbel... És különben ha a derék Niskót a tanyán is hagytam, a puskámat hozom. Az erdős részeken és a hegyoldal első szakadékaiban bizonyára van elég vad. Majd tüzet csiholunk, hogy megsüssük a zsákmány, hacsak odafent nem találunk tüzet.

- Tüzet, Smith úr?

- És miért ne, Strock úr?... Hát azok a lángok, azok az óriási lángok, amelyek annyira megijesztették a környékbelieket! Ki tudja, hogy teljesen kihunyt-e az az óriási tűzhely, és nem maradt-e valami kevés parázs a hamu alatt? És aztán ha kráter van abban a katlanban, talán van vulkán is, és a vulkán csak nem alszik ki annyira, hogy egy kis zsarátnokot sem lehet találni. Higgye meg, nyomorúságos vulkán lenne az, amelyikben nincs annyi tűz, hogy rajta kemény tojást lehessen főzni vagy krumplit sütni! Továbbra is csak annyit mondok, majd meglátjuk... majd meglátjuk!

Bevallom, erről nekem nem volt határozott véleményem. Én azt a parancsot kaptam, hogy nyomozzam ki, valójában mi is a Nagy Sasfészek! Ha megtudjuk, hogy nem rejt semmiféle veszélyt, akkor megnyugszunk. De lelkem mélyén nagyon örültem volna - és ez természetes érzés olyan embernél, akit a kíváncsiság ördöge ennyire megszállott -, ha legnagyobb elégtételemre és megbízatásom dicsőségére kiderül, hogy a Nagy Sasfészek olyan jelenségeknek a színtere, amelyek okát én derítem ki.

Úgy határoztunk, hogy a hegymászásnál elöl halad a két vezetőnk, akiknek az a feladatuk, hogy megkeressék a járható utakat; Elias Smith és én egymás mellett vagy egymás mögött megyünk, ahogy az út szélessége megengedi.

Harry Horn és James Bruck először egy szűk, nem túlságosan mély szakadéknak vágott neki. Ez a szakadék egy meglehetősen meredek hegyoldalban kanyargott felfelé, ahol tobozos termésű, sötét lombú cserjék, hatalmas páfrányok, vadribizlibokrok olyan sűrűn nőttek, hogy rajtuk keresztül nem lehetett volna utat törni.

A sűrűben rengeteg madár fészkelt. A legzajosabbak közé tartoztak a teli torokból rikácsoló papagájok, amelyeknek éles rikoltozása betöltötte a levegőt. A bokrok között ugrándozó mókusokat alig lehetett hallani, pedig százával fordultak elő errefelé.

A szakadék, egy hegyi patak medre, szeszélyesen kanyargott felfelé, a hegyoldal hajlatait követve. Az esős évszakban vagy nagy viharok után a patak bizonyára számtalan vízeséssel zúdul lefelé. De nyilván csak a csapadék táplálhatta, mert a patak vizének nyomát sem találtuk, és ez arra vallott, hogy nem a Nagy Sasfészek magasságában ered.

Egy félórai gyaloglás után a lejtő olyan meredek lett, hogy hol jobbra, hol balra kellett ferdén átvágnunk rajta, csak ilyen kanyargókkal tudtunk felfelé haladni. A szakadék teljesen járhatatlanná vált, semmiben sem tudtuk a lábunkat megtámasztani. Kénytelenek voltunk fűcsomókba kapaszkodni, térden kúszni, de ilyen körülmények között naplemente előtt nem érhettünk fel.

- Szavamra - kiáltott fel Smith úr, amikor lélegzethez jutott -, most már értem, miért olyan ritka a turista, aki a Nagy Sasfészket akarja megmászni... olyan ritka, hogy én egyetlenegyről sem tudok!...

- Ennek az az oka - feleltem -, hogy rengeteget kell fáradni olyan sovány eredményért! És ha nekünk nem lenne különös okunk arra, hogy próbálkozásunkat mindvégig folytassuk...

- Nagyon is igaz - jelentette ki Harry Horn -, a barátommal már többször megmásztuk a Black Dome csúcsát de még sohasem találkoztunk ennyi nehézséggel!

- És ezek a nehézségek igen könnyen akadályokká válhatnak - tette hozzá James Bruck.

Most először is döntenünk kellett, hogy merrefelé keressünk egy kevésbé meredek utat. Jobbról is, balról is sűrű facsoportok és bozótosok szegélyezték a szakadékot. Végeredményben arrafelé kellett utat keresnünk, amerre a lejtő a legenyhébb volt. Talán ha eljutunk az erdőig, a fák között, társaimmal biztosabban tudunk felfelé kapaszkodni. Mindenesetre nem vágunk neki vaktában. De arról sem volt szabad megfeledkeznünk, hogy a Kék-hegység keleti lejtői az egész hegylánc területén alig járhatóak, mivel körülbelül ötvenfokos az emelkedésük.

Bárhogy is állt a helyzet, az volt a legokosabb, ha rábízzuk magunkat két vezetőnk, elsősorban azonban James Bruck különleges ösztönére. Azt hiszem, ez a derék fiú olyan ügyes volt, akár egy majom, és olyan fürge, akár egy zerge. Sajnos, sem Elias Smith, sem én nem merészkedtünk oda, ahová ez a vakmerő ember felmerészkedett.

Én mégis reméltem, hogy nem maradok le, mivel szenvedélyes hegymászó voltam, és hozzászoktam a testmozgáshoz. Elhatároztam, hogy mindenhová felkapaszkodom, ahová James Bruck felmászik, még ha néha le is bukfencezem. Más volt azonban a helyzet Morganton első tisztviselőjével, aki nem olyan fiatal, nincs olyan jó erőben, magasabb, testesebb, és bizonytalanabbul mozgott, mint én. Eddig szemlátomást minden erejét megfeszítette, hogy le ne maradjon. Néha úgy szuszogott, mint egy fóka, és ilyenkor erőszakkal kellett rábírnom, hogy kifújja magát.

Egyszóval bizonyossá vált, hogy a Nagy Sasfészek megmászása több időt vesz igénybe, mint terveztük. Azt hittük, hogy tizenegy óra előtt már elérjük a Nagy Sasfészek lábánál levő sziklaperemet, de most már láttuk, hogy délben még néhány száz lábnyira leszünk tőle.

Tíz óra felé, miután többször próbáltunk járható utat felfedezni, és sok kerülőt tettünk, ahonnan vissza kellett fordulnunk, egyik vezetőnk jelt adott a pihenésre. Az erdővel borított rész felső szélénél voltunk, ahol a fák már ritkultak, és így szabadon elláthattunk a Nagy Sasfészek sziklafalának tövéig.

- Ejha! - nyögte Smith úr egy hatalmas legyezőpálmának támaszkodva. - Nem lenne rossz egy kicsit pihenni, sőt enni sem!

- Egy óra hosszára - feleltem.

- Jól van, és a tüdőnk meg a lábunk után most már dolgozzék a gyomrunk is!

Ebben valamennyien egyetértettünk. Pótolnunk kellett erőnket. Viszont nem kis nyugtalansággal néztük végig a hegyoldalt a Nagy Sasfészek lábáig. Felettünk olyan kopár rész terült el, amelyet ezen a környéken "blad"-nek hívnak. Meredek sziklái között egyetlen ösvény sem látszott.

Ez aggodalmat is okozott vezetőinknek, és Harry Horn így szólt társához:

- Nem lesz kényelmes...

- Talán lehetetlen is! - felelte James Bruck.

Ez a megjegyzés nekem nagy bosszúságot okozott. Ha úgy megyek vissza, hogy el sem jutok a Nagy Sasfészekig, az küldetésem teljes kudarca lesz, nem is beszélve arról, hogy kíváncsiságomat sem tudom kielégíteni. És milyen szomorú képet vághatok, mikor majd szégyenkezve és zavartan állok Ward úr elé!

Kibontottuk a tarisznyákat, hideg húst ettünk kenyérrel. A kulacsokból mértékletesen ittunk. Amikor befejeztük az evést - amely fél óráig sem tartott -, Smith úr indulásra készen felállt.

James Bruck ment elöl, mi pedig utána, és igyekeztünk nyomában maradni.

Csak lassan haladtunk. Vezetőink nem titkolták zavarukat, és Harry Horn előrement, hogy megnézze, melyik irányban lenne a legjobb továbbhaladni.

Körülbelül húsz percig volt távol. Amikor visszajött, közölte, hogy északnyugat felé megyünk, és erre továbbindultunk. Ebben az irányban meredt a magasba a Black Dome csúcsa vagy három-négy mérföld távolságban. Mint már szó esett róla, felesleges lett volna megmászni, mert a csúcsáról még erős messzelátóval sem tudtunk volna semmit sem kivenni a Nagy Sasfészek belsejéből.

Igen keservesen és lassan haladtunk felfelé, főleg azokon a csúszós lejtőkön, ahol csak néhány csenevész fa és vastag fűcsomó tengődött. Alig másztunk kétszáz lábbal magasabbra, amikor az élen haladó vezetőnk megállt egy mély bevágás előtt, amely a talajt ezen a helyen végigszántotta. Ennek mentén frissen felszakított gyökerek, letépett ágak, apró darabokra zúzott sziklatömbök hevertek, mintha lavina seperte volna végig a hegyoldalt.

- Biztosan erre gurult le az az óriási sziklatömb, amely a Nagy Sasfészek oldaláról vált le - jegyezte meg James Bruck.

- Semmi kétség - felelt Smith úr -, és úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha azt a csapást követjük, amelyet gurultában vágott.

Valóban erre mentünk tovább, és ezt jól is tettük. A lábunkat megvethettük azokban a repedésekben, amelyeket a leguruló sziklatömb okozott. Így most már sokkal könnyebben, majdnem egyenes irányban másztunk felfelé, és fél tizenkettő tájban a blad felső végére érkeztünk.

Csak mintegy száz lépésre előttünk, de száz láb magasságban felettünk emelkedett az a sziklafal, amely a Nagy Sasfészket veszi körül.

Erről az oldalról a sziklafal igen szeszélyes vonalúnak látszott; magas csúcsok, hegyes szirtek koronázták, közöttük egy olyan szikla, amelynek körvonala egy felszállni készülő, hatalmas sashoz hasonlított. Az már biztosnak látszott, hogy azt a sziklakoszorút nem lehet megmászni, legalábbis kelet felől nem.

- Pihenjünk egy keveset - javasolta Smith úr -, aztán meglátjuk, körül tudjuk-e járni a Nagy Sasfészket.

- A sziklatömbnek mindenesetre erről az oldalról kellett leválnia - jegyezte meg Harry Horn -, a sziklaperemnek ezen a részén mégsem látszik semmi hasadék...

Így is volt, a szikla kétségtelenül erről az oldalról zuhant alá.

Tízpercnyi pihenés után a két vezető felállt, és egy eléggé csúszós, meredek részen felkapaszkodva elértük annak a fennsíknak a peremét, amelyen a Nagy Sasfészek falai emelkednek. Most már csak végig kellett haladnunk a sziklafalak tövében, amelyek vagy ötvenlábnyi magasságban a fejünk felett úgy szélesedtek ki, mint valami kosár pereme. Így tehát a hegykatlan legfelső részére még akkor sem tudtunk volna feljutni, ha kellő hosszúságú létráink lettek volna.

A Nagy Sasfészek az én szememben most már végtelenül fantasztikusnak tűnt. Akkor sem lepődtem volna meg, ha sárkányok, mesebeli szörnyek és rémalakok, torz mitológiai lények őrzik.

De azért továbbhaladtunk az óriási körsánc mentén, amely olyan szabályos volt, mintha nem is a természet, hanem emberi kéz alkotta volna. És a sziklafalon sehol egy repedés vagy hasadék, amelyen keresztül megpróbálhattunk volna bemászni. Mindenütt az a száz láb magas sziklagerinc, amelyet nem lehet megmászni.

Miután másfél órát gyalogoltunk a fennsík peremén, visszaérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan elindultunk, vagyis oda, ahol a blad felső szélén utoljára megpihentünk.

Nem tudtam eltitkolni, mennyire bosszantott ez a balszerencse, és úgy láttam, Smith úr is legalább olyan dühös.

- Ezer ördög - kiáltott fel -, hát sohasem tudjuk meg, hogy mi van ennek az átkozott Nagy Sasfészeknek a belsejében, és hogy kráter-e?!

- Akár vulkán, akár nem - jegyeztem meg -, most semmilyen gyanús zaj nem hallatszik, nem száll fel belőle sem füst, sem láng; semmi sem vall arra, hogy a közeljövőben kitörésre lehetne számítani.

Valóban mély csend uralkodott a Nagy Sasfészken kívül és belül. Nem gomolygott belőle kormos gőz. Nem tükröződött fény azokon a felhőkön, amelyeket a keleti szél hajtott föléje. Nyugodt volt a talaj, nyugodt a levegő. Nem hallottunk morajlást a föld alól, lábunk alatt nem rengett a föld. A magas hegyek tökéletes nyugalma érződött mindenütt.

El ne felejtsem elmondani: a Nagy Sasfészek kerülete ezerkétszáz-ezerötszáz láb lehetett, ahogy a körbejáráshoz szükséges idő alapján becsültük, beleszámítva azt is, hogy a fennsík keskeny szélén sok nehézséget kellett menet közben legyőznünk. De hogy mennyi lehet a belső területe, még hozzávetőlegesen sem lehetett megmondani, mert nem tudtuk, milyen vastag az a sziklafal, amely körülfogja.

Mondanom sem kell, hogy a környék teljesen kihalt volt, egyetlen élőlényt sem lehetett látni, kivéve két-három pár nagy ragadozó madarat, amely a környék felett keringett.

Óráink három órát mutattak, amikor Smith úr ingerült hangon megszólalt:

- Akkor sem tudunk meg többet, ha estig itt ülünk! Indulnunk kell, Strock úr, ha besötétedés előtt vissza akarunk érni Pleasant-Gardenbe.

És mivel nem feleltem, és fel sem álltam, odajött hozzám, és így folytatta:

- Nos, Strock úr, nem szól semmit? Vagy nem is hallotta, mit mondtam?

Valóban nehezemre esett feladni a harcot, és visszafordulni úgy, hogy küldetésemet nem teljesítettem... És éreztem, hogy kielégítetlen kíváncsiságom továbbra is gyötör, sőt megkétszereződik.

De mit tehettem?... Tudok rést ütni ebbe a vastag sziklafalba, vagy meg tudom mászni ezt a hatalmas hegykoszorút?

Bele kellett törődnöm a helyzetbe, még egyszer felnéztem a Nagy Sasfészekre, aztán társaim után eredtem, akik most indultak lefelé a blad lejtőjén.

Visszafelé nem találkoztunk semmilyen nagyobb nehézséggel, és az út sem volt fárasztó. Még öt órát sem mutatott az óra, amikor a hegység legalsó lejtőin is leereszkedtünk, és a wildoni tanyásgazda frissítő italokkal és bőséges vacsorával várt minket az ebédlőben.

- Tehát nem jutottak be? - kérdezte.

- Nem- felelt Smith úr -, és lassan már azt hiszem, hogy a Nagy Sasfészek csak a mi derék parasztjaink képzeletében létezik.

Este fél kilenckor kocsink megállt a pleasant-gardeni polgármester háza előtt, ahol éjszakai szállás várt ránk.

És mialatt hiába próbáltam elaludni, azon töprengtem, nem kellene-e néhány napra itt maradnom a városkában, hogy újabb hegymászó expedíciót szervezzek. De vajon annak több esélye van-e a sikerre, mint az elsőnek volt?...

A legokosabbnak mégis az látszott, ha visszatérek Washingtonba, és tanácsot kérek Ward úrtól. Másnap este Morgantonban kifizettem a két vezetőmet, aztán elbúcsúztam Smith úrtól, és kimentem az állomásra, ahol már bent állt a Raleigh-be induló gyorsvonat.

A Nagy Sasfészek titka később kiderült, olyan eseményekkel kapcsolatban, amelyeket igen nehéz lett volna megjósolni... Akkor azonban ez még a jövő titka volt. A közérdek azt kívánta, hogy ez a titok kiderüljön?... Kétségtelenül így volt, hiszen Észak-Caroliriának ezen a vidékén a lakosság biztonsága talán éppen ettől függött.

Bárhogyan is állt a helyzet, két hétre rá, hogy Washingtonba visszaérkeztem, az általános érdeklődést legalább ilyen mértékben kezdte lekötni egy egészen más jellegű ügy. Úgy látszott, ez az ügy éppen olyan rejtélyes marad, mint a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségek.

Május közepe táján a pennsylvaniai újságok beszámoltak olvasóiknak erről az esetről, amely az utóbbi időkben az állam több pontján is előfordult.

Egy idő óta a Philadelphiából, az állam fővárosából kiinduló utakon egy különös járművet láttak, de olyan gyorsan haladt, hogy nem tudták kivenni sem az alakját, sem a nagyságát, sem a jellegét. Abban mindenki megegyezett, hogy automobil. Abban a kérdésben azonban, hogy milyen motor hajtja, csak többé-kevésbé elfogadható feltevések hangzottak el, és ha a nép képzelete működni kezd, többé nem ismer határt.

Az idő tájt a legtökéletesebb automobilok is - bármilyen rendszerűek voltak is, akár gőz, akár kőolaj, akár benzin vagy elektromos áram volt az üzemanyaguk - aligha tudták túllépni az óránként százharminc kilométeres sebességet, ami harminc új francia mérföldnek, vagyis percenként körülbelül másfél tengeri mérföldnek felelt meg; ezt a sebességet a legjobb amerikai vagy európai vonal expressz- vagy gyorsvonatai is alig érik el.

Az a szerkezet pedig, amelyikről az imént szó esett, legalább kétszer ilyen gyorsan robogott.

Mondanunk is felesleges, hogy ekkora sebesség igen veszélyes az utakon mind a járművekre, mind a gyalogosokra nézve. Ez a száguldó gépezet úgy jött, mint a villám, iszonyatos zúgás előzte meg, és olyan szelet csapott, hogy az útszéli fák ágai letörtek, a mezőkön legelésző állatok megvadultak, a madarakat pedig elsodorta, mert nem tudtak ellenállni annak az örvénylő porfelhőnek, amelyet száguldása közben kavart.

Az újságok külön felhívták a figyelmet egy érdekes körülményre: az utak makadám burkolatát a jármű kerekei alig kezdték ki, nem hagyott maga után olyan mély keréknyomot, mint a nehéz járművek. Csak halvány nyom maradt utána, mintha éppen csak érintette volna az utat. A porfelhőt tehát kizárólag a nagy sebesség okozta.

"Ennek alapján azt kell hinnünk - jegyezte meg a New York Herald -, hogy a sebesség növekedésével csökken a nehézkedés!"

Pennsylvania különböző körzeteiből természetesen tiltakozások érkeztek. Hogyan tűrhetik meg egy olyan gépezet eszeveszett száguldozását, amely az útjába eső járműveket felboríthatja, a gyalogosokat pedig elgázolhatja?... De hogyan lehetne feltartóztatni száguldásában?... Nem tudták, kié, honnan jön, merre megy. Csak addig a pillanatig lehet látni, amíg szédületes iramban elszáguld az ember mellett, mint valami lövedék. Próbálja meg valaki elkapni az ágyúgolyót, amikor éppen kirepül a csőből!

Ismétlem, senki nem tudta, milyen motor hajtja ezt a masinát. A megfigyelések alapján csak annyi volt bizonyos, hogy nem hagy maga után sem füstöt, sem gőzt, sem benzintől, sem másféle ásványi olajtól származó szagot. Így arra a következtetésre jutottak, hogy a motorját elektromos energia hajtja, és akkumulátoraiban olyan folyadék van, amely sohasem merül ki.

Erre aztán az emberek felcsigázott képzelete egészen másnak akarta látni ezt a titokzatos automobilt: egy rémalak természetfeletti masinájának, amelyet maga a rém vezet, valami pokolbeli gépkocsivezető, túlvilági szellem, a mesebeli torz lények világából elmenekült szörnyeteg; és ezt a sok alakot egyetlen személlyé vonták össze, így lett belőle maga az ördög, Belzebub, aki dacol az emberek akaratával, mivel a kezében van a láthatatlan és végtelen sátáni hatalom!

Magának a sátánnak sincs azonban joga ahhoz, hogy ilyen sebességgel hajtson az Egyesült Államok útjain, ha nincs rá különleges engedélye, így, rendszámtábla és érvényes jogosítvány nélkül, és bizonyára egyetlen városi elöljáróság sem lett volna hajlandó engedélyezni neki az óránkénti "kétszázötvenes" sebességet. A közbiztonság érdekében ezért keresték a módját, hogy a titokzatos gépkocsivezetőt megfékezhessék.

De nemcsak Pennsylvania állam volt ezeknek a szertelen sportmutatványoknak a színtere. A rendőri jelentések nemsokára azt jelezték, hogy ez a gépezet más államok területén is feltűnt: Kentuckyban, Frankfurt környékén, Ohióban, Columbus környékén, Tennesseeben, Nashville vidékén; Missouriban Jefferson mellett; végül pedig Illinoisban a Chicagóba vezető utakon.

Mivel általános volt a rémület, most már a városi hatóságok feladata volt, hogy minden intézkedést megtegyenek a közveszélyt jelentő gépezet megfékezésére. Arra nem is lehetett számítani, hogy ilyen sebességgel haladó járművet elcsípjenek. A legbiztosabb módszer az lenne, ha erős torlaszokat emelnének az utakon, így a gép előbb-utóbb nekimegy valamelyiknek, és ízzé-porrá törik.

- Ugyan! - hajtogatták a hitetlenkedők. - Az a megveszekedett masina még majd kikerüli!

- Vagy átugrik a torlaszok felett! - tették hozzá mások.

- És ha az ördög vezeti, annak, mint bukott angyalnak, szárnya is van, és könnyen fel tud szállni.

Ez azonban csak amolyan vénasszonyos kotyogás volt, amelyet nem lehet komolyan venni. Egyébként ha ennek az alvilági királynak szárnya van, miért száguldozik egyre csak a földön, ahol könnyen elgázolhatja a járókelőket; miért nem repked a levegőben, mint a szabadon szálló madarak?

Ilyen volt a helyzet, és ez nem maradhatott ennyiben tovább, a washingtoni rendőr-főkapitányságnak nagy gondot is okozott, hogyan vessen véget az egésznek.

Május utolsó hetében aztán történt valami, és most már minden arra engedett következtetni, hogy az Egyesült Államok megszabadult attól a "szörnytől", amelyet mindaddig nem tudtak letartóztatni. Sőt joggal hihették azt, hogy az Újvilág után az Óvilágot sem fenyegeti többé ennek a veszélyes és hóbortos autósnak a látogatása.

Ekkor ugyanis az alább következő eseményről számoltak be az Egyesült Államok lapjai, és nem nehéz elképzelni, hogy a közönség milyen megjegyzésekkel kísérte az újságok híradásait.

Wisconsin államban - amelynek Madison a székhelye - az Automobil Klub versenyt szervezett az állam egyik útján. Ez a kétszáz mérföldes út kitűnő versenypálya, amely az állam nyugati szélén fekvő Prairie du Chiennél kezdődik, átvezet Madisonon, és valamivel Milwaukee városon túl végződik, a Michigan-tó partján. Ennél jobb versenypályát csak Japánban lehet találni Nikko és Namode között, mert az az óriási ciprusokkal szegélyezett út nyolcvankét kilométeres szakaszon, nyílegyenesen halad.

A versenyre sok kocsi nevezett be - a legjobb márkájúak -, és a szabályok értelmében bármilyen rendszerű motor indulhatott. A díjakért motorkerékpárok is versenyezhettek az autókkal. Részt vesznek a versenyben a Hurter és Dietrich cég motorkerékpárjai, a Gobron és Brillé, a Renault testvérek, a Richard-Brasier, a Decauville, a Darracq, az Adler, a Bayard, a Clément, a Chenard és Walker gyárak könnyű kocsijai, a Gillet-Forest, a Harward-Watson gyárak autói, a Mors, a Mercedes, a Charron-Girardot-Voigt, a Hotchkiss, a Panhard-Levassor, a Dion-Bouton, a Gardner-Serpollet, a Turcat-Méry, a Hirsehler és Lobano gyárak nagy autói, vagyis minden nemzet kocsijait megtalálhatta ott a néző. A különböző díjak összege igen tekintélyes volt, és együttesen meghaladták az ötvenezer dollárt. Ezekért a díjakért nagy küzdelemre volt kilátás. A fentiekből is kitűnik, hogy a legjobb gyárak eleget tettek az Automobil Klub felhívásának, és a legjobb típusú autóikat nevezték be a versenyre. Körülbelül negyven, különféle rendszerü, gőzzel, benzinnel, szesszel, elektromos energiával hajtott kocsira számítottak, amelyek már számos emlékezetes versenyen megmutatták, mire képesek.

Úgy számították - az óránként elérhető legnagyobb sebességet, százharminc-száznegyven kilométert véve alapul -, hogy ez a nemzetközi verseny a kétszáz mérföldes vonalon nem egészen három óra hosszat tart. A wisconsini hatóságok, hogy elhárítsanak minden veszélyt, Prairie du Chien és Milwaukee között május harmincadikán délelőtt megtiltották a közlekedést.

Így tehát balesetre nem lehetett számítani, hacsak a küzdelem hevében a versenyzőkkel nem történik szerencsétlenség. De az már az ő bajuk - ahogy mondani szokták. A nagy körültekintéssel hozott intézkedésekre való tekintettel sem a járműveket, sem a gyalogosokat nem fenyegette veszedelem.

Óriási nézősereg verődött össze, persze nem csupán wisconsiniak. Ezrével jöttek a kíváncsi emberek a szomszédos államokból, Illinoisból, Michiganből, Iowából, Indianából, sőt még New York államból is.

A versenyzők között sok külföldi is akadt; angolok, franciák, németek, osztrákok, és természetesen mindenki azt kívánta, hogy saját nemzetének versenyzője nyerje meg a versenyt.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy mindenféle formában rengeteg, óriási összegű fogadást kötöttek, hiszen ez a verseny az Egyesült Államokban zajlott le, ahol a világ legelképesztőbb fogadásait kötik. Ezeket a fogadásokat külön irodákban vették fel. Május utolsó hetében különösen megnőtt a fogadások száma az Újvilágban, és már több százezer dollárt tett ki a tétek összege.

Az időmérőnek reggel nyolc órakor kellett megadnia a jelt az indulásra. Hogy elkerüljék a torlódást és ennek következtében a baleseteket, az autók kétpercenként indulnak az úton, amelynek mindkét oldala feketéllett a nézőktől. Az első díjat az a kocsi kapja, amelyik a legrövidebb idő alatt futja be az utat Prairie du Chien és Milwaukee között.

Az első tíz kocsit sorshúzással választották ki, és ezek nyolc óra és nyolc óra húsz perc között indultak. Ha nem történik baleset, tizenegy óra előtt bizonyára befutnak a célba. A többi autó a sorshúzás sorrendjében indul utánuk. Félmérföldenként rendőrök álltak őrt az út mellett. A versenypálya mentén mindenütt akadtak kíváncsi nézők, sokan álltak a starthelyen, legalább annyian Madisonban, a pálya felénél, Milwaukeeban pedig a cél körül óriási tömeg várakozott.

Másfél óra telt el. Már egyetlen autó sem maradt Prairie du Chienben. A nézőket telefon útján ötpercenként tájékoztatták a verseny részleteiről és a versenyzők sorrendjéről. Madison és Milwaukee között félúton egy négyhengeres, húsz lóerős Renault kocsi vezetett, Michelin gumiabroncsai voltak, közvetlenül utána következett egy Harward-Watson, majd egy Dion-Bouton. Már néhány baleset is történt, több kocsi kapott defektet, egyik-másiknak a motorja leállt, és úgy látszott, hogy legfeljebb csak egy tucatnyi versenyző ér el a célig. Történt néhány könnyebb sérülés is. Egyébként ha meg is hal valaki, az itt részletkérdés - Amerikában, ebben a meghökkentő országban nincs nagy jelentősége.

Érthető, hogy a kíváncsiság és a versenyszenvedély különösen Milwaukee közelében érte el a tetőfokát. A Michigan-tó nyugati partján emelkedett a céloszlop, rajta a részt vevő nemzetek zászlócskáival.

Tíz óra előtt már nyilvánvaló lett, hogy a nagydíjat - húszezer dollárt - csak öt autó közül nyerheti valamelyik, ezek: két amerikai, két francia és egy angol kocsi, mert a többiek különféle üzemzavar miatt túlságosan lemaradtak. Könnyű elképzelni, hogy ekkor micsoda őrjöngéssel kötötték az utolsó fogadásokat, amelyekben a nemzeti elfogultság is nagy szerepet játszott. A fogadási irodák alig győzték a munkát. A tétek lázas gyorsasággal emelkedtek. A nagydíjra esélyes autók gyárainak képviselői képesek lettek volna ölre menni, és ha revolver és vadászkés nem is került elő, nem sok híja volt a viták ilyen megoldásának.

- A Harward-Watson háromszoros tétet fizet!

- A Dion-Bouton kétszeres tétet fizet!

- A Renault csak a tétet fizeti vissza!

A pálya mentén mindenfelé így kiáltozták a telefonon érkező híreket.

Fél tízet mutathatott a Prairie du Chien-i községháza toronyórája, amikor a várostól kétmérföldnyire valami sűrű porfelhőből rettenetes dübörgés hallatszott, amelyet hajósziréna sivításához hasonló hang kísért.

A kíváncsiskodók alig tudtak félreugrani, csak így kerültek el egy olyan balesetet, amely százával szedte volna az áldozatait. A porfelhő úgy száguldott el mellettük, mint valami forgószél, és a sebesen rohanó járműnek alig tudták kivenni a körvonalait.

A sebességet minden túlzás nélkül becsülhették kétszáznegyven kilométerre.

Egy pillanat alatt el is tűnt, maga mögött hosszú, fehér porfelhőt kavarva, mint ahogy a gyorsvonat nyomát is fehér füstoszlop jelzi.

Nyilvánvalóan valami rendkívüli teljesítményű motorral hajtott autó volt. Ha még egy óráig tartja ezt a sebességet, utoléri az élen haladó autókat, sőt - mivel kétszer olyan gyorsan száguld - elsőnek érkezik a célba.

Ekkor mindenfelől kiáltozás hallatszott, bár az út szélén csoportosuló nézőknek már nem kellett semmitől sem félniük.

- Ez az a pokoli masina, amelyet már két hete is láttak!

- Igen! Ez robogott végig Illinoison, Ohión, Michiganen, és a rendőrség nem tudta elcsípni!

- És azóta nem is veszélyeztette a közbiztonságot!

- Már azt hittük, vége van, elpusztult, örökre eltűnt!

- Úgy bizony! Az ördög szekere, a pokol tüze hajtja, és maga a sátán vezeti!

Mert bizony, ha nem az ördög volt, ki más lehetett az a titokzatos sofőr, aki éppen olyan titokzatos autóját ilyen valószínűtlen sebességgel vezette?

Annyi legalább bizonyosnak látszott, hogy ez a Madison felé robogó szerkezet ugyanaz volt, amely már többször is magára vonta a közvélemény figyelmét, és amelynek a rendőrök nyomát sem találták. Ha pedig a rendőrség azt hitte, hogy erről a masináról többet nem is hallanak, akkor a rendőrség tévedett - és ilyesmi Amerikában éppen úgy előfordul, mint máshol.

Amikor pedig az első ijedség elmúlt, azok, akik nem vesztették el a fejüket, a telefonhoz rohantak a többi telefonállomást értesíteni, hogy számoljanak azzal a veszéllyel, amely az úton szétszórtan robogó autókat fenyegeti, ha melléjük ér az a rejtélyes ember vezette, fergetegként száguldó jármű. Ezek az autók összetörnek, darabokra zúzódnak, megsemmisülnek; és ki tudja, hogy ebből a borzalmas összeütközésből éppen a vezető nem kerül-e ki sértetlenül?...

E sofőrök sofőrje a jelek szerint olyan ügyes lehet, a kocsiját olyan biztos szemmel és kézzel vezeti, hogy nyilván nem ütközik neki semmilyen akadálynak! Hiába intézkedtek úgy a wisconsini hatóságok, hogy az utat csak a nemzetközi verseny résztvevőinek tartsák fenn, őelőle mégsem tudták elzárni az utat.

És most nézzük, mit mondtak a versenyzők, akiket telefonon értesítettek, és így fel kellett adniuk az Automobil Klub nagydíjáért folyó versenyt. Becslésük szerint ez a csodálatos jármű óránként legalább százharminc mérfölddel haladt. Ilyen sebességgel előzte meg őket, és így nem tudták kivenni a kocsi alakját, csak annyit láttak, hogy legfeljebb tíz méter hosszú, rakéta alakú jármű volt. Kerekei olyan gyorsan forogtak, hogy a küllők egybeolvadtak a szemük előtt. Egyébként sem gőzt, sem füstöt, sem szagot nem hagyott maga után.

Az autó belsejében ülő vezető alakját sem tudták kivenni, így továbbra is éppen olyan ismeretlen maradt, mint amikor először jelentették felbukkanását az Egyesült Államok útjain.

Telefonon értesítették Milwaukeet a hívatlan versenyző érkezéséről. Könnyű elképzelni, hogy a hír milyen izgalmat keltett. Először arról gondolkoztak, hogyan lehetne megállítani ezt a "lövedéket", hogyan lehetne akadályt emelni keresztbe az úton, hogy azon ezer darabra törjön szét... De lesz-e idő erre? Vajon a sofőr nem bukkanhat fel bármelyik pillanatban? És mi értelme lenne? Hiszen a vezető kénytelen lesz volens aut nolens - vagyis akár akarja, akár nem - abbahagyni az őrült száguldását, hiszen az út a Michigan-tó partján véget ér, és azon a masina nem tud átkelni, hacsak nem változik át vízi járművé...

Ilyen gondolatok merültek fel a Milwaukee előtt összesereglett nézőkben, miután kellő távolságra húzódtak félre, hogy ez a viharként száguldó gépezet el ne gázolja őket.

Mint Prairie du Chienben és Madisonban, itt is a legkülönösebb feltevéseket lehetett hallani. És még azok is, akik nem akarták elhinni, hogy ez a titokzatos autós maga az ördög, szívesen látták, benne az apokalipszis^[39] valamelyik elszabadult fantasztikus szörnyetegét.

És a kíváncsiskodó emberek most már nem a perceket, hanem a másodperceket számolták, hogy mikor tűnik fel a jelzett automobil!

Még nem volt tizenegy óra, amikor távoli dübörgés hallatszott az útról, amelynek pora óriási felhőkben kavargott. Metsző süvítés hallatszott, és erre mindenki félrehúzódott a szörny útjából. Az nem lassított. Pedig a Michigan-tó már csak fél mérföldre volt, és ezzel a sebességgel még belerohan! Talán a vezető már nem volt ura a gépének?

Nemsokára kiderül. A kocsi a villám sebességével ért Milwaukeeval egy vonalba. És ha túlhalad a városon, belemerül a Michigan-tó vizébe?...

Csak annyi bizonyos, hogy miután eltűnt az út fordulójában, végképp nyoma veszett.

Amikor ezek a hírek az amerikai lapokban megjelentek, már egy hónapja ismét Washingtonban voltam.

Megérkezésem után azonnal jelentkezni akartam a főnökömnél. De nem tudtam beszélni vele. Családi okok miatt - értesültem - még néhány hétig szabadságon lesz. Mégis biztosra vettem, Ward úr már tud arról, hogy utam nem járt eredménnyel. Az észak-carolinai lapok már a legapróbb részletekig megírták, hogyan akartam a Nagy Sasfészket megmászni a morgantoni polgármester társaságában.

Érthető, mennyire bosszantott ez a sikertelen expedíció, nem is beszélve arról, hogy kíváncsiságomat sem tudtam kielégíteni. És az igazat megvallva, nem tudtam beletörődni abba, hogy kíváncsiságomat a jövőben sem tudom kielégíteni... Hogyan? Nem lehet kideríteni a Nagy Sasfészek titkát?! Nem! Ha kell, ismét nekiindulok tízszer, hússzor, még akkor is, ha a rövidebbet húzom!

Nyilvánvalóan nem emberi erőt meghaladó feladat a bejutás a Sasfészekbe. Nem lehetetlenség állványzatot emelni egészen a magas sziklafal tetejéig, vagy alagutat fúrni a vastag sziklafalon keresztül. Mérnökeink naponta birkóznak meg nehezebb feladatokkal is. A Nagy Sasfészeknél azonban számolni kellett azzal is, hogy a készpénzkiadások nem állnak arányban a várható eredménnyel. A kiadás több ezer dollárra rúgna, és mi lenne a haszna ilyen költséges munkának?... Ha a Kék-hegységnek ezen a részén vulkán keletkezik, úgysem tudnánk kioltani, és ha kitörésével fenyegetné a környéket, azt sem tudjuk megakadályozni... Az egész munkálat veszteséges volna, és csak az általános kíváncsiságot elégítené ki.

Engem személy szerint bármennyire is érdekelt ez az ügy, bármennyire szerettem volna feljutni a Nagy Sasfészekre, arról nem is álmodozhattam, hogy a saját anyagi erőmből végre tudom hajtani, és csak magamban töprenghettem:

"Ehhez a munkához, kedvet kaphatna valamelyik amerikai milliárdosunk! Ezt mindenáron végre kellene hajtaniuk a Gouldoknak, az Astoroknak, a Vanderbilteknek, a Rockefellereknek, a Mackayknek, a Pierpont-Morganoknak!... De persze, ezek nem is gondolnak rá, a nagy trösztvezéreknek egész másban fő a fejük!"

Persze ha a katlan tele volna arany- és ezüstérccel, talán hajlandók lennének... Ez azonban aligha volt elképzelhető. Az Appalache-hegylánc nem Kaliforniában terül el, sem Klondike-ban, sem Ausztráliában, sem Transvaalban, mely területek kimeríthetetlen aranymezőkkel dicsekedhetnek!

Ward úr június 15-én fogadott az irodájában. Tudta, hogy a nyomozás, amellyel megbízott, nem járt eredménnyel. Mégis szívélyesen fogadott.

- Na, itt a szegény Strock - kiáltott fel, amikor beléptem -, a szegény Strock, aki nem járt eredménnyel!

- Bizony, nem nagyobb sikerrel, Ward úr, mintha a holdba küldött volna nyomozni - feleltem. - Igaz, hogy kizárólag anyagi természetű akadályokba ütköztünk, de az adott körülmények között ezeket nem tudtuk legyőzni...

- Hiszek magának, Strock, szívesen hiszek! Tehát semmit sem tudott kideríteni, hogy mi folyik a Nagy Sasfészek belsejében...

- Semmit, Ward úr.

- És nem látta, hogy láng csapott volna fel?

- Nem.

- És semmi gyanús hangot sem hallott?

- Semmit.

- Tehát még mindig nem tudjuk, van-e ott vulkán?

- Még mindig nem, Ward úr, de ha valóban van ott vulkán, egészen biztos, hogy mélyen alszik...

- Hát... - folytatta Ward úr - arra semmi biztosítékunk nincs, hogy nem ébred fel egy napon! Tudja, Strock, nem elég, ha egy vulkán csak alszik, az a jó, ha kialszik! Hacsak nem a carolinaiak képzeletének szüleménye mindaz, amit meséltek...

- Ezt nem gondolom, Ward úr - feleltem. - Smith úr, a morgantoni polgármester és barátja, a pleasant-gardeni polgármester nagyon határozottan beszélt erről a kérdésről. Igen! A Nagy Sasfészek felett látszottak lángok... Igen! A belsejéből ismeretlen eredetű zaj hallatszott! Semmi kétség, hogy ezeket a jelenségeket valóban észlelték!

- Jól van - jelentette ki Ward úr. - Elhiszem, hogy a polgármesterek és városuk lakói nem tévedtek! De akárhogy is áll a helyzet, a Nagy Sasfészek nem árulta el a titkát...

- Ha annyira fontos, hogy megtudjuk, Ward úr, nem szabad sajnálni a pénzt, és ha a szükséges összeg együtt van, a csákány meg a robbanóakna elintézi azokat a falakat...

- Kétségtelenül így van - válaszolt Ward úr -, de erre a munkára nincs feltétlenül szükség, és jobb lesz, ha várunk vele! Egyébként végül talán maga a természet árulja el nekünk ezt a titkot...

- Ward úr, higgye el, nagyon sajnálom, hogy nem tudtam végrehajtani azt a feladatot, amellyel megbízott.

- Jól van, emiatt ne bánkódjék, Strock, és viselje el bölcs belenyugvással a kudarcot. A kártyában sem mi nyerünk minden játszmát, és a rendőri nyomozásokat sem koronázza minden esetben siker... Tudja, hogy a bűnügyekben is hányszor elmenekül a kezünk közül a bűnös, sőt továbbmegyek, egyetlenegyet sem tudnánk letartóztatni, ha értelmesebbek, főleg pedig elővigyázatosabbak lennének, ha ostobán nem árulnák el magukat! De összevissza fecsegésükkel saját magukat adják fel... Szerintem a legkönnyebb dolog úgy előkészíteni és végrehajtani egy bűntényt, gyilkosságot vagy rablást, hogy az elkövetőjéhez még a gyanú árnyéka se férhessen, és így az egész nyomozást félrevezesse... Értse meg, Strock, nem az én feladatom, hogy ügyességi és elővigyázatossági leckéket adjak a gonosztevő uraknak! És különben is ismétlem, éppen elég az olyan, akiket a rendőrség sohasem tud elcsípni!...

Ebben a kérdésben tökéletesen egyetértettem a főnökömmel: a legtöbb ostoba emberrel a gonosztevők között lehet találkozni!

El kell azonban ismernem - és ez legalábbis számomra meglepő volt -, hogy a városi és egyéb hatóságok még mindig nem derítettek fényt azokra az eseményekre, amelyek több állam területén nem sokkal azelőtt lejátszódtak. Amikor Ward úr ezt hozta szóba, nem is tudtam előtte leplezni nagy megdöbbenésemet.

Arról a titokzatos járműről esett szó, amely a gyalogosok, lovak és kocsik biztonságát veszélyeztetve száguldozott az utakon. Azt már tudjuk, milyen körülmények között döntötte meg az autósport valamennyi rekordját. A hatóságok már az első napokban tudomást szereztek erről, és elrendelték, hogy ezt a félelmetes feltalálót büntessék meg, és vessenek véget veszedelmes szeszélyeinek. Nem lehetett tudni, honnan került elő, olyan gyorsan bukkant fel és tűnt el, mint a villám. Számos fürge rendőr fogott az üldözésébe; de a tettest nem tudták kézre keríteni. Most pedig az Amerikai Automobil Klub versenye közben Prairie du Chien és Milwaukee között nem egészen két óra alatt száguldott végig a kétszáz mérföldes pályán!

Arról pedig semmi hír, hogy mi lett belőle! Vajon amikor az út végére ért, a lendülete akkora volt, hogy nem tudott megállni, és belezuhant a Michigan-tóba? Vajon azt kell-e gondolni, hogy a vezető kocsijával együtt elpusztult, és ezután többé egyikről sem lehet hallani? Az emberek nagyobb része nem volt hajlandó elhinni ezt a legjobbnak látszó megoldást, és csak annál inkább várták, hogy ismét megjelenjék.

Annyi bizonyos, hogy Ward úr szemében az eset rendkívülinek számított, és én is ezen a véleményen voltam. Mert ha ez az ördöngös sofőr nem jelenik meg többé, az eddig történt felbukkanásait az olyan titkok közé kell sorolni, amelyeknek a megfejtése nem adatott meg az embernek.

Éppen erről az ügyről beszélgettünk a főnökömmel, és azt gondoltam, hogy mindjárt be is fejezzük, amikor térült-fordult a szobában, és azt mondta:

- Igen... Ami a nemzetközi verseny alkalmával a milwaukee-i úton történt, nagyon különös... de ez is legalább olyan különös.

És Ward úr átnyújtott egy jelentést, amelyet éppen azelőtt kapott a bostoni rendőrségtől egy olyan esetről, amelyről az újságok még aznap este beszámoltak az olvasóiknak.

Amíg olvastam, Ward úr visszaült az íróasztalához, és befejezett egy levelet, amelyet megérkezésem előtt kezdett el írni. Én pedig az ablak mellé ültem, és nagyon figyelmesen kezdtem olvasni az említett jelentést.

Az új-angliai Maine, Connecticut és Massachusetts államok partvidékének lakóit néhány nap óta olyan tárgy megjelenése tartotta nyugtalanságban, amelyről senki sem tudta, mi lehet.

Ez a mozgó tárgy a parttól két-három mérföldnyire jelent meg, és gyors mozdulatokat végzett. Aztán a tenger színén tovasiklott, és nemsokára eltűnt a nyílt vízen.

Olyan sebességgel változtatta a helyét, hogy a legjobb távcsövekkel is alig lehetett követni. A hossza nem lehetett több harminc lábnál. Alakja orsóhoz hasonlított, színe pedig zöldes, és így egészen beleolvadt a tenger színébe. Az amerikai tengerpartnak azon a részén figyelték, meg leggyakrabban, amely a Connecticut állam területén fekvő Nord-fok és az Új-Skócia nyugati részén levő Sable-fok között terül el.

Providence-ben, Bostonban, Portsmouthban, Portlandben néhányszor megpróbálták gőznaszádokkal megközelíteni ezt a mozgó testet, sőt még üldözőbe is fogták. Utolérni azonban egyszer sem sikerült. Egyébként csakhamar kijelentették, hogy az üldözése hiábavaló próbálkozás. Néhány pillanat alatt ugyanis eltűnt az üldözők szeme elől.

Egyáltalán nem meglepő, hogy egészen eltérő vélemények alakultak ki e tárgy mibenlétével kapcsolatban. De egyik feltételezésnek sem volt biztos alapja, és a tengerpartiak sem tudtak jobban kiigazodni rajta a többieknél.

Először a tengerészek és halászok is úgy gondolták, hogy a cetek családjába tartozó emlősállat. Az viszont köztudomású, hogy ezek az állatok meglehetősen szabályos időközökben lemerülnek a víz alá, néhány percig ott maradnak, és amikor ismét felszínre jönnek, fecskendőnyílásukon át levegővel kevert vízoszlopot fújnak ki. Mind ez ideig azonban ez az állat - ha ugyan állat volt egyáltalán - sohasem "szondázott", ahogy a bálnavadászok mondják, sohasem úgy menekült el, hogy a víz alá merült volna, sohasem látták, se nem hallották lélegzésének hatalmas szusszanásait.

De ha nem a tengeri emlősök osztályába tartozott, olyan ismeretlen mélytengeri szörnyeteget kell látni benne, amilyenek a mondákban szerepelnek? Talán a kalamájók, polipok, leviatánok, hírhedt tengeri kígyók családjába kell sorolni, amelyeknek a támadásától félni kellene?

Mindenesetre amióta ez a szörnyeteg - akármilyen fajtájú volt is - Új-Anglia partvidékén megjelent, a kisebb hajók és halászbárkák nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt pedig a megjelenését jelentették, ezek a hajók gyorsan befutottak a legközelebbi kikötőbe. Persze ezt követelte az elővigyázatosság is, mert ha ebben az állatban csak egy kevés támadó kedv is van, jobb, ha nem teszik ki magukat a támadásnak.

A nagy vitorlásoknak és gőzhajóknak viszont nem kellett tartaniuk a szörnyetegtől, akár bálna volt, akár másvalami. Matrózaik többször is látták néhány mérföldnyi távolságból. De mihelyt a közelébe akartak kerülni, az olyan gyorsan eltávolodott, hogy lehetetlen volt utolérni. Egy nap még egy kis hadihajó is kifutott a bostoni kikötőből, ha nem is azért, hogy üldözőbe vegye, de hogy legalább néhány lövést adjon le rá. Az állat azonban néhány pillanat alatt lőtávolon kívül jutott, és így ez a próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Különben mindeddig úgy látszott, nem akarja megtámadni a halászhajókat.

Ekkor abbahagytam az olvasást, és Ward úrhoz fordultam:

- Amint látom, még senki sem emelt panaszt ennek a szörnyetegnek a jelenléte ellen. A nagy hajók elől elmenekül... A kisebbeket nem támadja meg. Nem kelthet nagyobb izgalmat a partvidéki lakosok körében.

- Pedig azt tette, Strock, ez a jelentés is arról tanúskodik...

- Az állat mégsem látszik veszélyesnek, Ward úr. Egyébként két dolog lehetséges: vagy eltűnik egyszer erről a partvidékről, vagy végül is elfogják, és a washingtoni múzeumban látjuk kiállítva.

- És ha nem tengeri szörnyeteg... - mondta Ward úr.

- Mi más lehetne? - kérdeztem eléggé meglepődve ezen a megjegyzésen.

- Olvassa csak tovább! - szólt Ward úr.

Így is tettem, és a jelentés második részéből, amelynek néhány bekezdését a főnököm piros ceruzával aláhúzta, a következőket tudtam meg:

Egy ideig senki sem kételkedett abban, hogy tengeri szörnyetegről van szó, és ha erélyesen tovább folytatják az üldözését, végül csak megszabadítják tőle ezt a partvidéket. A közvélemény azonban nemsokára megváltozott. Néhány világosabban gondolkodó emberben az a gyanú támadt, hogy ez nem állat, hanem valamilyen hajó, amely Új-Anglia vizeire jött gyakorlatozni.

Az bizonyos, hogy végtelenül tökéletes szerkezet. A feltalálója talán fel akarja rá hívni a közfigyelmet, sőt ijedelmet akar kelteni a tengerészek körében, mielőtt elárulná találmánya titkát. Az emberek kíváncsiságát valóban nagy mértékben felcsigázta kormányzásának biztonsága, sebes mozgása, valamint hogy mozgékonysága következtében olyan könnyen le tudta rázni üldözőit.

Abban az időben a géperejű hajózás már igen fejlett volt. Az óceánjáró hajók olyan sebességet értek el, hogy öt nap alatt meg tudták tenni az utat az Ó- és Újvilág között. A mérnökök pedig még nem mondták ki az utolsó szót.

A fejlődésben a haditengerészet sem maradt el. A cirkálók, a torpedónaszádok, a torpedórombolók felvehették a versenyt az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán leggyorsabb gőzhajóival.

Ha mármost ez új típusú hajó volt, a külső alakját még nem sikerült megfigyelni. Motorja pedig olyan nagy teljesítményű, hogy a legtökéletesebb motorok sem értek a nyomába. Arra pedig, hogy milyen üzemanyaggal működött, elektromossággal-e vagy mással, nem lehetett rájönni. Annyi azonban bizonyos, hogy nem szél hajtotta, mert nem volt vitorlázata, de gőz sem, mert nem voltak kéményei.

Amikor a jelentésben idáig jutottam, másodszor is félbeszakítottam az olvasást, és azon gondolkoztam, amit olvastam.

- Min töpreng, Strock? - kérdezte a főnököm.

- Azon, Ward úr, hogy ennek a hajónak a motorja éppen olyan erős és éppen olyan ismeretlen meghajtású, mint azé a titokzatos autóé, amelynek hírét sem hallottuk az Automobil Klub versenye óta...

- Ezen tűnődött, Strock?

- Igen, Ward úr.

Ebből arra lehetett következtetni, hogy ha a titokzatos sofőr eltűnt, ha kocsijával együtt elpusztult a Michigan-tóban, mindenáron meg kell fejteni az éppen olyan titokzatos hajós rejtélyét, és azt kell kívánni, hogy el ne süllyedjen a tenger mélyébe, amíg a titkát el nem árulja. Avagy egy feltalálónak nem érdeke, hogy találmányát nyilvánosságra hozza? Vajon Amerika vagy bármely más állam nem adná meg azt az árat, amelyet követel érte?

Ha azonban a szárazföldi gépezet feltalálója, sajnálatos módon, mindvégig ismeretlen maradt, nem kell-e attól tartani, hogy a tengeri jármű feltalálója sem akarja elárulni kilétét? Ha még fel is tételezzük, hogy az előbbi életben van, azóta hírt sem hallottunk róla. Nem járunk-e ugyanígy a másodikkal is, nem tűnik-e el szintén nyomtalanul, miután többször végigjárta Boston, Portsmouth és Portland kikötőjét?

Ezt a feltevést bizonyos mértékig támogatta az is, hogy amióta a jelentés Washingtonba érkezett, vagyis huszonnégy óra óta ennek a titokzatos szerkezetnek a megjelenéséről nem adtak hírt a tengerparti jelzőállomások!

Hozzá kell tennem, hogy más partvidéken sem mutatkozott. Igaz, hogy nagyon merész dolog lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy végleg eltűnt.

Egy fontos körülményt azonban meg kell jegyeznünk: úgy látszott, már senki sem gondol arra, hogy ez a titokzatos tünemény cetféle vagy kalamájó vagy polip, vagyis hogy tengeri állat lenne. Aznap különböző amerikai újságok is foglalkoztak ezzel a hírrel, és magyarázataikban arra a következtetésre jutottak, hogy tengeri járműről van szó, amely mind kormányozhatóság, mind gyorsaság szempontjából kiváló tulajdonságokkal rendelkezik. Abban valamennyien megegyeztek, hogy csak villanymotor hajthatja, de azt el sem tudták képzelni, hogy milyen forrásból meríti az elektromosságot.

A sajtó azonban még nem hívta fel valamire a közönség figyelmét - bár nyilván nem késik sokáig -, ez pedig bizonyos körülmények szembetűnő egyezése, amelyről Ward úr éppen akkor tett említést, amikor én is észrevettem.

Ez pedig a következő volt: a titokzatos hajó csak akkor jelent meg, amikor az éppen olyan titokzatos automobil már eltűnt. Mindkét járműnek csodálatos teljesítményű motorja volt. Ha mindkettő ismét megjelenne, az egyik szárazon, a másik vízen, a hajókat, gyalogosokat, kocsikat ugyanaz a veszély fenyegetné... Akkor a rendőrségnek valamilyen módon közbe kell lépnie, hogy gondoskodjék a közbiztonságról mind az országutakon, mind a tengeren.

Erről tett említést Ward úr, és ez egészen nyilvánvaló is volt. De hogyan lehet ezt elérni?

Még egy ideig beszélgettünk, és éppen távozni készültem, amikor Ward úr megállított.

- Nem figyelte meg, Strock - mondta -, hogy milyen rendkívüli módon hasonlít egymáshoz a hajó és az automobil minden tulajdonsága?

- De igen, Ward úr!

- Ki tudja, a két jármű nem egy és ugyanaz-e...

Miután eljöttem Ward úrtól, hazamentem a Long Streeten lévő lakásomba.

Otthon bőven lesz időm gondolkozni az egész ügyön, nem zavar meg senki, hiszen nincs sem feleségem, sem gyermekem. Az egész személyzetem csak az idős házvezetőnőm, aki valaha az édesanyámnál szolgált, tizenöt éve pedig nálam.

Egy hónappal ezelőtt szabadságot kaptam. Még két hetem van, hacsak valami váratlan esemény, halasztást nem tűrő nyomozás miatt vissza nem hívnak.

Mint az olvasó már tudja, a szabadságomat három napra meg kellett szakítanom, hogy felderítsem a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségeket.

Vajon most nem én kapok-e megbízást arra is, hogy fényt derítsek mindazokra az eseményekre, amelyek egyrészt a milwaukee-i országúton, másrészt Boston partvidékén játszódtak le? Majd meglátjuk... De hogy lehet megtalálni annak az autónak és hajónak a nyomát? Persze a közérdek, a szárazföldi és vízi utak biztonsága azt követeli, hogy nyomozás induljon az ügyben. Az is igaz, hogy amíg nem jelentik valahonnan a járművek feltűnését, semmit sem lehet tenni; de még akkor is, hogyan lehet őket száguldás közben elfogni?

Hazamentem, megebédeltem, rágyújtottam a pipámra, kinyitottam az újságomat. Bevallom, sem a politika, sem a köztársasági és demokrata pártiak örökös torzsalkodása nem nagyon érdekelt. Így aztán azonnal a vegyes hírek rovatát kezdtem el olvasni.

Senki se lepődjön meg, hogy először is azt kerestem, van-e valami hír Észak-Carolinából a Nagy Sasfészekről. Talán akad újabb jelentés Morgantonból vagy Pleasant-Gardenből... Egyébként Smith úr is határozottan megígérte, hogy mindenről tájékoztat. Azonnal táviratozik, ha lángok csapnak fel a katlanból. Azt hiszem, hogy a morgantoni polgármester éppen annyira szeretett volna már átjutni a sziklafalon, mint én, és egyetlen vágya volt, hogy próbálkozásunkat megismételjük, ha arra alkalom kínálkozik. Hazaérkezésem óta azonban egyetlen táviratot sem kaptam.

Az újságból semmi újat nem tudtam meg. Észre sem vettem, hogy kicsúszott a kezemből az újság, annyira elmerültem gondolataimban.

Egyre csak Ward úrnak az a megjegyzése járt az eszemben, hogy az autó és a hajó egy és ugyanaz... Annyi mindenesetre valószínű, hogy mindkét járművet ugyanaz a kéz alkotta. Az pedig nyilvánvaló, hogy egyforma motor hajtja olyan óriási sebességgel, amely több mint kétszerese minden eddig elért szárazföldi és tengeri rekordnak.

- Ugyanaz a feltaláló - hajtogattam.

Ez a feltevés nagyon valószínűnek látszott. Bizonyos mértékig ezt támasztotta alá még az a körülmény is, hogy a két jármű megjelenését sohasem jelezték egy időben.

Akkor így folytattam töprengésemet:

A Nagy Sasfészek titka után most itt van a bostoni öböl rejtélye! Vajon a másodikkal is úgy járunk-e, mint az elsővel? Lehet, hogy nem sikerül egyiket sem megfejtenünk?...

Meg kell jegyeznem, hogy ez az újabb ügy nagy visszhangot keltett, mivel a közbiztonságot veszélyeztette. Ha vulkánkitörés vagy földrengés következne be, csak a Kék-hegységgel szomszédos területek lakóit fenyegetné veszedelem. Az az autó vagy az a hajó ellenben az Egyesült Államok bármelyik országútján, illetve bármelyik partvidékén hirtelen feltűnhet, és megjelenésével valamennyi állampolgár igen nagy veszélyben forogna.

Olyan volt ez, mint a derült égből lecsapó villám, amelyre senki sem készül el! Minden állampolgár, aki csak kitette otthonából a lábát, azt kockáztatta, hogy hirtelen ott terem előtte az a sofőr, aki elől nem lehet kitérni... Csak próbáljanak olvasóim olyan úton sétálni, amelyik felett ágyúgolyók röpködnek! Erről cikkezett a sok ezer újság, a közönség pedig mohón olvasta az írásokat.

Nem is lepődtem meg, hogy az emberek gondolatait felkavarták az új hírek, öreg házvezetőnőm pedig különösképpen a hatásuk alá került, hiszen ő nagyon könnyen elhitte a természetfeletti mendemondákat.

Aznap is vacsora után az öreg Grad, miközben leszedte az asztalt, az egyik kezében a kancsóval, a másikban egy tányérral megállt előttem, és a szemem közé nézett.

- Nos, uram - mondta -, hát semmi újság?

- Semmi - feleltem, kitalálva, hogy mire kíváncsi.

- Az autó nem jött vissza?

- Nem, Grad.

- A hajó sem?

- Az sem... Még a legjobban értesült lapok szerint sem.

- És... az önök emberei?

- Azok sem tudnak többet!

- Akkor, uram, már ne tessék megharagudni, de mire való a rendőrség?

- Ezen néha már én is törtem a fejem...

- Nahát, szép kis megnyugtatás; egy reggel az az átkozott sofőr minden bejelentés nélkül itt terem, és csak azt látjuk, hogy Washingtonban végigrobog a Long Streeten, és elgázolja a járókelőket...

- Ó, Grad, akkor legalább megpróbálhatjuk letartóztatni!

- Az bizony nem sikerül, uram!

- És miért nem?

- Mert az maga az ördög, az ördögöt pedig nem lehet letartóztatni!

Persze - gondoltam - az ördögre sok mindent rá lehet kenni, és én azt hiszem, csak azért találták ki az ördögöt, hogy sok jámbor ember ezzel magyarázhassa meg azt, ami megmagyarázhatatlan... Ő gyújtotta meg a Nagy Sasfészek tetején a tüzet... Ő döntötte meg a gyorsasági rekordot a wisconsini országúton... Ő manőverezett Connecticut és Massachusetts partvidékén...

De hagyjuk az ördög beavatkozását, mert ez a műveletlen emberek gondolkodásához illik! Az viszont nem volt kétséges, hogy egy ember jelenleg egy vagy két olyan járművel rendelkezik, amelyik messze felülmúlja a legtökéletesebb szárazföldi és vízi járműveket.

És akkor felmerül a kérdés:

Miért nem hallunk róla most már semmit? Attól fél, hogy elfogják, és megfejtik találmányának titkát, amelyet nyilván meg akar őrizni? Hacsak - és ez a megoldás akarva-akaratlan az ember eszébe jutott -, hacsak nem esett valamilyen baleset áldozatául, és titkát magával nem vitte a másvilágra... Ha pedig belepusztult akár a Michigan-tó, akár az Új-Anglia partjai előtt elterülő tenger vizébe, hogyan lehet valaha is a nyomára bukkanni? Akkor majd azt tartják róla, hogy úgy tűnt fel, mint valami meteor, aszteroida a világűrben, és ezer év múlva a kalandja olyan monda lesz, amely igen jól illik a harmincadik század jámbor Gradjeinek ízléséhez!

Egy ideig az amerikai újságok, majd az európaiak is foglalkoztak ezzel az eseménnyel. Az egyik cikk követte a másikat. A régi álhírek helyébe újak jöttek. Annyi mendemondát még sohasem hallottak az emberek. Két világrész lakosainak a kíváncsiságát fokozták a végsőkig, de ez érthető is. Ki tudja, egyes európai országok nem éreztek-e irigységet, amiért ez a feltaláló Amerikát választolta kísérlete színhelyéül, vagy ha a feltaláló amerikai, hazájának juttatja zseniális találmányát? Az Uniónak nem biztosít-e vitathatatlan fölényt, ha ilyen készülék tulajdonába jut, akár a feltaláló hazafias érzelmei révén ingyenesen, akár pedig valami rettentő nagy összegért?

Erről a kérdésről először a New York című lap tizedikén közölt nagy visszhangot keltő cikket. Az amerikai haditengerészet leggyorsabb cirkálóinak sebességét összevetve az új tengeri jármű sebességével, bebizonyította, hogy ha Amerika megszerezné a tulajdonjogát, ennek a sebességével Amerikából három nap alatt lehetne Európába jutni, európai hajóval pedig továbbra is öt napig tartana Amerikáig az utazás.

A rendőrség már a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségekre is fényt akart deríteni, de legalább annyira szerette volna tisztázni annak a gépkocsivezetőnek a személyét, akiről többé semmit sem lehetett hallani. Erre a témára Ward úr mindig szívesen kanyarodott vissza. A főnököm gyakran célzott carolinai kiküldetésemre, annak sikertelenségére; bár tudom, nem azért, hogy nekem bosszúságot okozzon, mert hiszen tudta: egyáltalán nem rajtam múlt, hogy így végződött... Ha a falak olyan magasak, hogy létra nélkül nem lehet felmászni rájuk, létra pedig nincs, nyilvánvaló, hogy ott nem lehet átjutni, hacsak nem vág rajtuk az ember nyílást... Ward úr néha azért mégis rákezdte:

- Hát, szegény Strock, nem sikerült, ugye?

- Hát nem, Ward úr, mint ahogy senki másnak sem sikerült volna, bárki van ott a helyemben. Csak pénzkérdés. Vagy hajlandó fedezni?

- Nem fontos, Strock, nem fontos, és remélem, a mi derék főfelügyelőnknek lesz alkalma kiköszörülni a csorbát. Nézze csak, itt van ennek az automobilnak és ennek a hajónak az ügye, ha ezt tisztázni tudná, számunkra nagy elégtétel lenne, az ön számára pedig nagy dicsőség!

- Feltétlenül így van, Ward úr, csak kapjak parancsot, hogy kezdjem meg a vizsgálatot.

- Ki tudja, Strock?... Várjunk... várjunk!

Így állt a helyzet, amikor június 15-én délelőtt megjött a posta, és Grad egy ajánlott levelet tett elém, amelynek átvételi elismervényét alá kellett írnom.

Megnéztem a levél címzését, az írást ismeretlennek találtam. A morgantoni postahivatal bélyegzője volt rajta, két nappal előbbi dátummal.

Morgantoni bélyegző?... Nem kételkedtem abban, hogy a levelet Elias Smith úr küldte.

- Igen - mondtam öreg házvezetőnőmnek -, Smith úr írt. Csak ő lehet. Mást nem ismerek Morgantonban. És ha ír, nyilván fontos dolgot akar közölni, hiszen így állapodtunk meg.

- Morganton? - kérdezte Grad. - Nem arrafelé gyújtották meg a pokol tüzét azok a démonok?

- Éppen ott, Grad.

- Remélem, az úr nem megy vissza oda...

- Miért ne?

- Mert végül ott marad a Nagy Sasfészek kemencéjében, én pedig abba nem egyezem bele, hogy az úr ott maradjon!

- Nyugodjék meg, Grad, de először is lássuk, miről van szó! Feltörtem a vastag papírból készült boríték pecsétjét. A vörös viaszpecséten három csillaggal díszített címer volt látható.

A levelet kivettem a borítékból. Egyszerű, négyrét hajtott papírlap volt, csak az egyik oldalára írtak.

Először is az aláírást akartam megnézni.

Aláírás azonban nem volt rajta. Csak két nagybetű állt az utolsó sor alatt.

- Ezt a levelet nem a morgantoni polgármester írta - mondtam.

- Hát ki? - kérdezte Grad, aki mint nő és mint öregasszony, kétszeresen is kíváncsi volt.

Megnéztem az aláírás helyén álló kezdőbetűket, és azt mondtam magamban: "Nem ismerek senkit sem Morgantonban, sem máshol, akinek ez lenne a monogramja!"

A kézírás meglehetősen erős kézre vallott, mind a vastag vonalakat, mind a hajszálvonalakat határozottan húzta meg az írója - az egész levél még húsz sorból sem állott.

Most idemásolom a levelet, amelynek eredetijét gondosan megőriztem, mert legnagyobb meglepetésemre a Nagy Sasfészekből keltezték.

Nagy Sasfészek, Kék-hegység, Észak-Carolina
Strock rendőrfelügyelő úrnak

Június 13.
Washington, Long Street 31.

Uram!

Ön megbízást kapott arra, hogy behatoljon a Nagy Sasfészekbe.

Április 28-án el is jött a morgantoni polgármester és két vezető kíséretében.

Feljutott a fennsík pereméig, körüljárta a sziklafalakat, de nem tudott felmászni rájuk, mert túl magasak.

Akkor hasadékot keresett a sziklák között, de nem talált.

Jegyezze meg: a Nagy Sasfészekbe nem jut be senki, és ha valaki mégis bejutna, nem kerülne ki onnan.

Ne próbálkozzék újból ezzel a kísérlettel, mert másodszorra sem sikerülne jobban, mint először, és önre nézve súlyos következményekkel járna.

Tehát ehhez tartsa magát, különben rosszul jár!

V. U.

 

Bevallom, először nagyon meglepődtem, amikor a levelet elolvastam. Néhány "ejnye" és "nahát" is kicsúszott a számon. Öreg házvezetőnőm csak nézett rám, nem tudta, mire vélje a dolgot.

- Rossz hírt kapott, uram?

Grad kérdésére, mivel nemigen voltak titkaim előtte, válaszként felolvastam a levelet az első sortól az utolsóig.

Grad végighallgatta, és nagyon nyugtalanul nézett rám.

- Biztosan valami szélhámos - mondtam vállat vonva.

- Hacsak nem maga az ördög, mivelhogy az ördög birodalmából jött a levél! - tette hozzá Grad, aki még mindig az ördög művének tartotta az egészet.

Amikor egyedül maradtam, ismét elolvastam ezt a váratlan levelet, és hosszas töprengés után sem tudtam mást gondolni, mint hogy valami rossz tréfa. Ebben nem tévedhetek. A kalandom közismert volt... Az újságok részletesen beszámoltak észak-carolinai küldetésünkről és próbálkozásunkról, hogy megmásszuk a Nagy Sasfészket, mindenki tudta, hogy Smith úr meg én miért nem jártunk eredménnyel... És akkor egy tréfacsináló - mert ilyen mindenütt akad, még Amerikában is - tollat fogott, megírta ezt a fenyegető levelet, hogy jót mulasson rajta.

Mert feltéve, hogy a Nagy Sasfészek egy gonosztevő banda rejtekhelye, annak tagjai nyilván félnek: netán a rendőrség felfedezi tanyájukat, és így egyikük sem követ el olyan oktalanságot, hogy ezt elárulja... Hát nem a legfőbb érdekük mindenki elől titkolni, hogy ott bujkálnak? Vagy ezzel a levéllel azt akarják elérni, hogy a rendőrség újabb kutatásba kezdjen a Kék-hegységnek azon a részén? Ha arról lenne szó, hogy ilyen gyülevész társaságot kell foglyul ejteni, annak is meglenne a maga módja! Melinit és dinamit segítségével csak be lehetne jutni abba a katlanba... De hogy jutottak be oda azok a gazemberek? Hisz ha lenne bejárat, mi felfedeztük volna... Bárhogy is álljon a helyzet, még ha elfogadjuk is ezt a feltételezést, a banda egyik tagja sem lesz olyan oktalan, hogy ezt a levelet megírja nekem...

Tehát csak egy magyarázat maradt: a levelet valamilyen szélhámos vagy bolond írta, és úgy gondoltam, hogy nincs különösebb okom a nyugtalanságra, sőt még törődnöm sem kell vele.

Egy pillanatig mégis azt gondoltam, hogy megmutatom Ward úrnak, de aztán letettem róla. Ennek a levélnek ő sem tulajdonított volna fontosságot. Mégsem téptem össze, hanem minden eshetőségre számítva elzártam az íróasztalomba. Ha más firkálmányokat is kapnék ugyanezzel az aláírással, majd azokat is melléje teszem anélkül, hogy egy szavukat is elhinném.

Több nap telt el, ezalatt rendszeresen bejártam a főkapitányságra. Be kellett fejeznem néhány jelentést, és semmi sem mutatott arra, hogy a közeljövőben el kellene utaznom Washingtonból. A mi szakmánkban az ember sohasem tudhatja, mi vár reá másnap. Új ügy kerülhet napirendre, és az ember végigjárhatja az Egyesült Államokat Oregontól Floridáig, Maine-től Texasig!

De sohasem hagyott nyugton az a gondolat, hogy ha újabb megbízást kapnék, és nem érnék el azzal sem nagyobb sikert, mint a Nagy Sasfészek expedíciójával, nem tehetnék mást, mint hogy beadjam a lemondásomat, és a nyugdíjazásomat kérjem!

A titokzatos járműről vagy járművekről pedig többet, nem lehetett hallani. Tudtam, a kormány elrendelte, hogy állandóan ellenőrizzék az utakat, folyókat, tavakat, az összes amerikai vizet. De hát lehet-e igazán ellenőrizni ilyen hatalmas országot, amely a 60. hosszúsági foktól a 125-ig és a 30. szélességi foktól a 45-ig terjed? Az egyik oldalról az Atlanti-, a másikról a Csendes-óceán határolja, déli partjait pedig a Mexikói-öböl habjai mossák, és ez a titokzatos hajó nem talál ott elég teret a manőverezésre, ahol sohasem tudják elcsípni?

De - ismétlem - egyik járművet sem látták az utóbbi időben, pedig köztudomású, hogy feltalálója utoljára nem a legelhagyatottabb helyeket választotta, hanem a wisconsini országúton jelent meg a verseny napján, és a bostoni partvidéken, ahol állandóan több ezer hajó jár.

Ha tehát ez a feltaláló nem pusztult el - ami egyébként lehetséges volt-, vagy elhagyta Amerikát, és éppen az Óvilág tengerein cirkál, vagy pedig olyan rejtekhelyen bujkál, amelyet csak ő ismer, hacsak a véletlen...

"Ez a titokzatos személy - mondogattam magamban - sehol sem találhatna olyan elrejtett és megközelíthetetlen búvóhelyet, mint a Nagy Sasfészek! Igaz, hogy oda sem hajóval, sem autóval nem tud feljutni... Ott csak a hatalmas madarak, sasok és kondorkeselyűk keresnek menedéket!"

Meg kell jegyeznem, hogy amióta visszatértem Washingtonba, a Nagy Sasfészek környékének lakóit nem ijesztgették többé felcsapó lángok. Mivel Elias Smith úrtól nem kaptam levelet, joggal következtettem arra, hogy nem történt semmi rendellenesség. Minden jel arra mutatott, hogy az a két ügy, amely olyan általános érdeklődést és nyugtalanságot keltett, lassanként teljesen feledésbe merül.

Június 19-én kilenc óra felé elindultam a hivatalomba, és amikor kiléptem a kapun, két embert vettem észre, akik állandóan engem néztek. Mivel nem ismertem őket, nem törődtem velük, el is felejtettem volna az egészet, ha hazaérkezésem után a jóságos Grad szóba nem hozza.

Öreg házvezetőnőm megfigyelte, hogy két ember napok óta leselkedik rám az utcán, a házam előtt le s fel sétálnak, és úgy látszik, a nyomomba szegődtek, amikor a főkapitányságra menet végighaladtam a Long Streeten.

- Biztos abban, amit mond? - kérdeztem.

- Igen, uram, és éppen tegnap is, amikor ön hazajött, ezek az emberek követték, aztán továbbálltak, mihelyt a kapu becsukódott!

- Ugyan, Grad, nem téved?

- Nem, uram.

- És ha találkozna ezzel a két emberrel, megismerné őket?

- Meg bizony!

- Ugyan... ugyan, kedves Grad - feleltem nevetve -, magának olyan szimata van, akár egy detektívnek! Magának a biztonsági szolgálatnál volna a helye.

- Csak tréfáljon, uram, csak tréfáljon... Még jó a szemem, és nincs szemüvegre szükségem, hogy jól megnézzem az embereket! Nem kétséges, hogy kémkednek ön után, és jól tenné, ha néhány rendőrrel figyeltetné ezeket a kémeket!

- Megígérem, Grad - feleltem, hogy örömet szerezzek ennek az idős asszonynak -, és az egyik detektívem segítségével nemsokára megtudom, hányadán állunk ezekkel a gyanús alakokkal.

Ezt a kijelentésemet nem vettem komolyan. De azért hozzátettem:

- Ha majd elmegyek itthonról, jobban megnézem a járókelőket.

- Jól teszi, uram!

Mivel Grad mindenütt azonnal rémeket látott, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget szavainak.

- Ha majd megint látom őket - folytatta -, szólok, uram, mielőtt elmenne itthonról...

- Rendben van!

És félbeszakítottam a beszélgetést, mert sejtettem, hogy ha tovább folytatjuk, Grad még azt állítja, hogy maga Belzebub jár a nyomomban egyik segédjével.

A következő két napon senki sem leskelődött utánam, sem amikor elmentem hazulról, sem amikor hazajöttem. Ebből arra következtettem, hogy Grad tévedett.

Június 19-én délelőtt Grad olyan gyorsan jött fel a lépcsőn, amennyire kora engedte, sietve kinyitotta az ajtót, és levegő után kapkodva rebegte:

- Uram... uram...

- Mi baj, Grad?

- Itt vannak...

- Kik? - kérdeztem, mert már el is felejtettem, hogy szerinte leskelődnek utánam.

- A két kém...

- Ja, az a két híres kém...

- Úgy bizony... Lent vannak az utcán, az ablak alatt, figyelik a házat, várják, hogy ön elmenjen!

Az ablakhoz léptem, kicsit félrehúztam a függönyt, hogy meg ne lássanak, és két férfit pillantottam meg a járdán.

Mindkettő közepes termetű, erős testalkatú, széles vállú, harmincöt-negyven év között járó ember volt, falusias öltözékben, rajtuk nemezkalap, vastag gyapjúból készült nadrág, nehéz csizma, kezükben bot.

Nem lehetett kétség, hogy kitartóan nézik házam kapuját és ablakait.

Váltottak egymással néhány szót, aztán vagy tíz lépést tettek a járdán, és visszatértek őrhelyükre.

- Ez az a két ember, akit már látott, Grad? - kérdeztem.

- Biztos, hogy azok, uram!

Most már nem hihettem, hogy öreg házvezetőnőm tévedett, és úgy döntöttem, hogy fényt derítek erre a dologra. Nem arra gondoltam, hogy magam eredek a két ember nyomába, hiszen azonnal felismernek, és mit értem volna el, ha megszólítom őket?... Még ma rendőrt állítok a házam elé, és ha este vagy holnap visszajönnek, ők is megfigyelés alá kerülnek... Akárhová mennek, követik majd őket, és megállapítják személyazonosságukat.

Most vajon engem várnak, hogy elkísérjenek a főkapitányságig? Nemsokára kiderül, és ha ezt tennék, remek alkalom lenne talán arra, hogy vendégül lássam őket, amit nemigen köszönnének meg.

Fogtam a kalapomat, és amíg Grad az ablak mellett maradt, lementem, kinyitottam a kaput, és kiléptem az utcára.

A két férfi már nem volt ott.

A személyleírásukat azonban jól megjegyeztem, és nem is felejtem el többé.

Bár nagyon figyelmesen néztem körül, már nem láttam őket.

Ettől a naptól kezdve sem Grad, sem én nem láttuk őket a ház előtt, és az utamba sem kerültek többé.

Ha feltételezzük, hogy mégis kémkedtek utánam, talán most, hogy saját szemükkel is láttak, mindent tudnak rólam, amit akartak - ezek után ennek az ügynek sem tulajdonítottam nagyobb fontosságot, mint a V. U. aláírással küldött levélnek.

Az általános érdeklődést azonban most ismét felkeltette valami rendkívüli esemény.

De előbb meg kell jegyeznem, hogy az újságok már rég nem foglalkoztak a Nagy Sasfészekben lejátszódott eseményekkel, amelyek azóta sem ismétlődtek meg. Ugyanúgy nem írtak arról az autóról és hajóról sem, amelyeknek legjobb detektívjeink is sikertelenül jártak a nyomában. És valószínűleg feledésbe merül az egész, ha egy újabb feltűnő jelenség nem juttatja azokat ismét az emberek eszébe.

Az Evening Star június 22-i számában sok ezer olvasó olvashatta a következő cikket, amelyet másnap az Unió valamennyi lapja átvett:

Kevesen ismerik a Kirdall-tavat, amely Kansas államban terül el, Topekától, az állam fővárosától nyugatra nyolcvanmérföldnyi távolságban. Pedig ez a tó megérdemli, hogy megismerjék, és nyilván meg is ismerkednek vele, mert nagyon különös módon került az érdeklődés középpontjába.

A tavat hegyek veszik körül, és láthatólag nincs összeköttetésben az ország vízrendszerével. Azt a vizet, amelyet az elpárolgással veszít, pótolják a bőséges esőzések, amelyek Kansasnek ezen a részén gyakoriak.

A Kirdall-tó felületét hetvenöt négyzetmérföldre becsülik, és szintje mintha valamivel magasabban lenne, mint az átlagos talajszint. Minden oldalról hegyek veszik körül, és a keskeny szorosokon keresztül nehéz megközelíteni. Mégis több falu található a partján. A tó vize halban igen gazdag, s a halászbárkák nem is állnak soha tétlenül.

Tegyük még hozzá, hogy a tó mélysége igen változó. A partok mentén mindenütt legalább ötven láb. Ezt a hatalmas völgykatlant mindenfelől majdnem függőlegesen ereszkedő sziklafal veszi körül. A szél néha felkorbácsolja a hullámokat, amelyek tombolva csapkodják a partokat; a part menti lakosokat pedig úgy öntik el a szétporló hullámok cseppjei, mint a zuhogó zápor. A tó vize, amely már a szélén is mély, a közepe felé haladva egyre mélyül, és a mérőón néhol háromszáz lábnyira is lemerül.

Ennek az édesvizű tónak kristálytiszta a vize. Tengeri halak természetesen nincsenek benne, viszont csodálatos mennyiségben fordul elő vizében az óriásira nőtt csuka, sügér, pisztráng, ponty, fenékjáró küllő, angolna és egyéb hal.

Így tehát érthető, hogy a Kirdall-tóban gazdag a halászzsákmány, és sokan halásznak. Több ezren űzik ezt a mesterséget több száz csónakon. E mellett a kis halászflottilla mellett vagy húsz kis kétárbocos vitorlás és gőzhajó jár a tavon, ezek biztosítják az összeköttetést a part menti falvak között. A hegykoszorún túl vasút is közlekedik, ez könnyíti meg a kifogott halak értékesítését Kansasben és a környező államokban.

A Kirdall-tó ilyen leírására azért van szükség, hogy jobban megértsük a lezajlott eseményeket, amelyeket az alábbiakban ismertetünk.

Az Evening Star szenzációs cikke a továbbiakban a következőket mondja el:

Egy idő óta a halászok megfigyelték, hogy a tó felszíne érthetetlen módon örvényleni kezd. Néha úgy megemelkedik, mintha a mélyében hatalmas hullámzás indulna meg. Ez a tajtékzó vízszintemelkedés még szélcsendes, tiszta időben is bekövetkezik, amikor az ég derűs. A himbálózás és bukdácsolás annyira dobálja a hajókat, hogy azokat lehetetlen kormányozni. Egymásnak ütköznek, néha fel is borulnak, és ebből jelentős károk keletkeznek.

Annyi bizonyos, hogy a víz kavargása a Kirdall-tó mélyebb részeiből indul ki, és többféleképpen próbálták már megmagyarázni.

Eleinte azt gondolták, hogy ezt a rendellenességet földrengés okozza, amely vulkanikus erők hatására átalakítja a tó fenekét. De ezt az elméletet el kellett vetni, amikor rájöttek, hogy ez a zavar nemcsak egy helyre korlátozódik, hanem kiterjed a Kirdall-tó egész felszínére kelettől nyugatig, északtól délig; a tó közepén éppen úgy előfordul, mint a szélein; és annyira szabályosan fokozódik, hogy az kizárja a földrengés és egyéb vulkanikus tevékenység magyarázatát.

Ki is alakult nemsokára egy másik feltevés. Nem valami tengeri szörny kavarja fel ilyen erősen a Kirdall-tó vizét?... De ha csak ez a szörny nem ebben a tóban született, és nem itt fejlődött ilyen óriás alakúra - ami nemigen tételezhető fel -, akkor máshonnan kellett idejönnie, és úgy került a tóba. A Kirdall-tónak pedig nincs összeköttetése külső vizekkel. Az a magyarázat pedig, hogy föld alatti csatornák kötnék össze, amelyeknek a vizét Kansas állam folyói táplálják, nem állja meg a helyét. Ezt könnyen el lehetne képzelni, ha ez az állam az Atlanti-, a Csendes-óceán vagy a Mexikói-öböl partvidékén terülne el! De nem, az ország közepén terül el, messze az amerikai tengerektől.

Egyszóval úgy látszik, hogy a kérdést nem könnyű megoldani, sokkal könnyebb a nyilvánvalóan téves feltevéseket megcáfolni, mint a valódi tényeket kideríteni.

Ha tehát bebizonyítják, hogy a Kirdall-tóban nem fordulhat elő ilyen szörny, nem lehetséges, hogy valami tengeralattjáró manőverezik a tavon keresztül-kasul? Hát nincs manapság sok hasonló szerkezet? Hisz nem bocsátottak-e vízre néhány évvel ezelőtt Bridgeportban Connecticut államban ilyen járművet, a Protectort, amely szárazon, vízen és víz alatt egyaránt tudott mozogni? Ennek a gépezetnek, amelyet egy Lake nevű feltaláló készített, két motorja volt, az egyik hetvenöt lóerős villanymotor, amely két ikerpropellert hajtott, a másik pedig kétszázötven lóerős benzinmotor, de voltak rajta egy méter átmérőjű öntöttvas kerekek is, és ezek révén a szárazföldön és a tengerfenéken egyaránt tudott haladni.

Ha most feltételezzük is, hogy a tóban megfigyelt örvényeket egy Lake-rendszerű vagy még tökéletesebb tengeralattjáró manőverezése okozza, még mindig nem kaptunk választ a következő kérdésre: hogyan tudott bejutni a Kirdall-tóba, milyen föld alatti úton került oda?... Ismételjük: ez a tó egy kerek völgykatlanban van, így a hajó éppen úgy nem tudott oda bejutni, mint a tengeri szörny.

Erre a kérdésre nem is lehet válaszolni. Pedig az egyetlen elfogadható feltevés mégis az, hogy ilyesféle jármű cirkál a Kirdall-tó vize alatt, de tegyük hozzá, hogy sohasem mutatkozik a víz felszínén.

Ebben különben nem is lehet kételkedni a június 20-án történt események után.

Aznap délután a Markel nevű kétárbocos dagadó vitorlákkal haladt északnyugati irányban, és összeütközött egy víz alatt úszó tárggyal. Pedig ezen a környéken nincs sziklazátony, és a függőón nyolcvan-kilencven láb mélységet mutat.

A kétárbocos bal oldalával ütközött abba a tárgyba, léket kapott, és úgy látszott, hogy néhány perc alatt elsüllyed. A víz útját azonban sikerült eltömni, és a vitorlás el tudott jutni a legközelebbi kikötőbe, amely három mérföldre volt onnan.

Amikor a Markelt kirakták, kivontatták a fövenypartra, és a sérülést kívülről-belülről megvizsgálták, minden arra vallott, hogy a vitorlás oldalával egy hajóorr sarkantyújába ütközött.

Miután ezt megállapították, világossá vált, hogy egy tengeralattjáró van a Kirdall-tó vizében, és ott igen nagy sebességgel cirkál.

De most még mindig nyitva marad a kérdés: Ha elfogadjuk, hogy ilyen jármű be tudott jutni a tóba, mit keres itt? Alkalmas ez a hely ilyen kísérletekre? Aztán miért nem jön fel soha a víz színére, milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy az ismeretlenségben maradjon?

Az Evening Star cikke a következő érdekes összevetéssel fejeződött be:

A titokzatos autó után a titokzatos hajó.

A titokzatos hajó után a titokzatos tengeralattjáró.

Azt a következtetést kell-e végül levonnunk, hogy mind a hármat ugyanannak a feltalálónak a lángelméje alkotta, és hogy itt nem is három jármű jelent meg, hanem csak egy?

 

A cikk óriási hatású leleplezés erejével hatott, és feltételezéseit mindenki kinyilatkoztatásként fogadta. Mivel az emberi elme fogékony a rendkívüli, sőt gyakran a lehetetlen dolgok iránt, a cikk állításaiban senki sem kételkedett. Nemcsak ugyanaz a feltaláló szerepel itt, hanem ugyanaz a találmány is.

De mégis, a gyakorlatban vajon hogy alakulhat át egy autó hajóvá, aztán tengeralattjáróvá?

Hogy egy jármű egyaránt tud mozogni a szárazon, a vízen és a víz alatt... Most már egyéb sem hiányzik, mint hogy felrepüljön a levegőbe!

De ha csak azt vesszük, amit már tudunk, amit megállapítottunk, ha megmaradunk azoknál a tényeknél, amelyeket sok tanú kétségbevonhatatlanul tud bizonyítani, akkor is egészen rendkívüli eseményekkel állunk szemben. A közönség kíváncsisága, amely az utóbbi időben kissé lelohadt, most új tápot kapott.

Először is az újságok a következő, nagyon helytálló megjegyzést tették:

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy három különféle közlekedési eszközről van szó, akkor azokat olyan motor hajtotta, amely minden eddig ismert motornál nagyobb teljesítményű. Ez a motor kiállta a próbát, ráadásul micsoda próbát, hiszen percenként másfél mérföldes sebességet ért el!

A gép készítőjétől mindenáron meg kell venni a találmányának rendszerét. Az nem számít, hogy ezt a rendszert három járművön vagy csak egyetlenegyen alkalmazta-e, amely olyan különböző közegben tudott mozogni. A legfontosabb feladat: megszerezni azt a motort, amely ilyen teljesítményre képes, és felhasználását kizárólagos joggal biztosítani.

Egyébként biztosra vehető, hogy a többi állam is mindent megtesz majd, hogy az övé legyen ez a gép, amely a hadsereg és a haditengerészet számára egyaránt nagy érték lenne. Könnyű elképzelni, milyen fölényt jelentene ez az ország számára mind szárazföldön, mind pedig tengeren! De hogyan lehet valamilyen gép pusztító hatása ellen védekezni, ha az ember nem tud hozzájutni?! Meg kell tehát szerezni, akárhány millióba kerül is, és Amerika nem is tudná jobb helyre tenni a millióit.

Ez volt a hivatalos vélemény és a közvélemény is. Az újságok állandóan cikkeztek az izgalmas témáról. Érdekes cikkek írásában pedig Európa sem marad le az Egyesült Államok mögött.

Ahhoz azonban, hogy a találmányt meg tudják vásárolni, előbb meg kell találni a feltalálót, és ez nagyon nehéznek látszott. Hiába kutatták át a Kirdall-tavat, hiába próbáltak függőónnal nyomára bukkanni a víz alatt... Vajon az következik-e ebből, hogy a tengeralattjáró már nincs a tóban? De hogy tűnt el onnan? És egyáltalán hogyan került oda? Megoldhatatlan rejtély!... És többé nem mutatkozott sehol, mint ahogy az autó sem tűnt fel többé az Unió útjain, és a hajó sem az amerikai partok közelében!

Amikor Ward úrnál jártam, többször is beszéltünk erről a kérdésről, amely állandóan foglalkoztatta őt. Folytassa vagy ne folytassa a rendőrség a kutatásokat, amelyek eddig eredménytelenek maradtak?...

Június 27-én délelőtt behívattak a főkapitányságra, és Ward úr így szólt hozzám, amikor beléptem az irodájába:

- Mondja, Strock, nem lenne ez jó alkalom arra, hogy kiköszörülje a csorbát?

- A Nagy Sasfészek miatt?

- Úgy van.

- És mi lenne ez az alkalom? - kérdeztem, mert nem voltam biztos abban, hogy a főnököm komolyan beszél.

- Ejnye - folytatta -, hát nem szeretné leleplezni ennek a hármas rendeltetésű gépnek a feltalálóját?

- Nagyon is, Ward úr - feleltem. - Adjon parancsot, hogy kezdjem meg a nyomozást, és még a lehetetlent is megpróbálom a siker érdekében! Bár tudom, hogy nehéz lesz...

- Úgy van, Strock, talán még nehezebb, mint bejutni a Nagy Sasfészekbe!

Nyilvánvaló volt, hogy utolsó kiküldetésemmel kapcsolatban Ward úr szívesen "ugratott" - hogy ezzel az ide nem illő kifejezéssel éljek. De nem gonoszkodásból tette, inkább azért, hogy kedvet kapjak a dologhoz. Egyébként jól ismert, és tudta, hogy mindent megtennék, ha még egyszer belefoghatnék a balszerencsével végződött próbálkozásba. Csak az új utasításokat vártam.

Ward úr ekkor a legbarátságosabb hangon megszólalt:

- Tudom, Strock, hogy maga mindent elkövetett, amit csak tudott, és nem is tehetek szemrehányást... De most már nem a Nagy Sasfészekről van szó... Ha a kormány egyszer úgy döntene, hogy át kell jutni a sziklafalon, nem törődne az anyagiakkal, és néhány ezer dollárral sikerülne is.

- Én is így gondolom...

- Mégis - folytatta Ward úr - azt hiszem, most több hasznát látjuk annak, ha elcsípjük azt a titokzatos személyt, aki mindig kicsúszott a kezünk közül! Ez lenne a rendőrhöz, mégpedig jó rendőrhöz illő feladat!

- A jelentések nem szólnak róla, hogy ismét felbukkant?

- Nem, és bár minden alapunk megvan azt hinni, hogy még mindig a Kirdall-tó mélyén manőverezik, sehogy sem tudtak a nyomára akadni. Már azon töröm a fejem, hogy a gépszerkesztésnek ez a Proteusa láthatatlanná tudja tenni magát.

- Mindenesetre ha nincs meg ez a tulajdonsága - feleltem -, valószínűleg csak akkor mutatkozik, ha kedve tartja.

- Úgy van, Strock, és szerintem ezzel a különös emberrel csak egy módon vergődhetünk zöld ágra; ha olyan árat kínálunk a gépéért, amelyért kénytelen lesz eladni!

Ward úrnak igaza volt. A kormány is ebben az értelemben készült kísérletet tenni, hogy tárgyalni kezdjen "a nap hősével" - tegyük hozzá, hogy még ember nem érdemelte meg jobban ezt az elnevezést! A sajtó jóvoltából ez a rendkívüli ember nemsokára megtudja, mit akarnak tőle... Tudomására jutnak azok a rendkívüli feltételek, amelyeket felajánlanak neki, hogy elárulja a titkát.

- És nézzük csak - folytatta tovább Ward úr -, milyen személyes haszna lenne ebből a találmányból? Nem az lenne neki a legelőnyösebb, ha pénzt keres vele? Semmi okunk sincs azt gondolni, hogy ez az ismeretlen ember olyan gonosztevő, aki gépében bízva dacol minden üldözéssel!

Főnököm aztán elmondta, hogy magasabb helyen mégis úgy döntöttek, hogy a siker érdekében más módszerekkel próbálkozzanak. Azzal semmi eredményt sem értek el, hogy számos rendőr őrizte az utakat, folyókat, folyamokat, tavakat, sőt még a partvidékeket is. És ha ezek után a feltalálót nem lehet látni, annak csak az az oka, hogy nem akar mutatkozni, hacsak gépével együtt el nem pusztult valamilyen veszélyes manőverezés közben, ami szintén lehetséges... Amióta a Markel vitorlással az a baleset történt a Kirdall-tavon, a főkapitányságra nem érkezett semmilyen hír róla, és így az ügy egy lépéssel sem jutott előbbre. Ezt ismételgette előttem Ward úr, és csalódottságát alig próbálta titkolni.

Igen! Csalódás, kiábrándulás, és közben egyre nehezebb a közbiztonságot megőrizni! Próbálja az ember a gonosztevőket kézre keríteni, amikor nem lehet elfogni őket sem szárazon, sem vízen! Próbálja az ember kézre keríteni őket a víz alatt! És ha majd a kormányozható léghajók tökéletesek lesznek, próbálja az ember a banditákat a levegőben üldözni! És végül már azon gondolkoztam, hogy vajon egyszer a kollégáim és jómagam nem leszünk-e tétlenségre és tehetetlenségre kárhoztatva; és ha a nyomozóknak semmi hasznukat nem veszik, nem küldik-e őket végleg nyugalomba?...

Ebben a pillanatban eszembe jutott az a levél, amelyet vagy tíz nappal azelőtt kaptam a Nagy Sasfészekből, amely szabadságom, sőt életem elvesztésével fenyegetett meg, ha újra próbát tennék! Az is eszembe jutott, hogy milyen különös módon kémkedtek utánam. Azóta nem kaptam ilyesféle levelet. A két gyanús alakkal sem találkoztam. Az éberen őrködő Grad mindig lesben állt, de azóta nem látta őket a ház előtt.

Azon törtem a fejem, nem lenne-e jó Ward úrnak elmondani mindent. De ha jól meggondoljuk, a Nagy Sasfészek ügye már nem érdekelte az embereket. A "másik" ügy távoli emlékké homályosította... Nagyon valószínű, hogy a környék lakosai is alig gondolnak már rá, mivel azok a jelenségek, amelyek akkora ijedelmet okoztak körükben, nem ismétlődtek meg, és így az életük is visszazökkent a megszokott békés kerékvágásba.

Ezért úgy határoztam, hogy a levélről csak akkor szólok Ward úrnak, ha később a körülmények azt kívánnák. Egyébként csak rossz tréfának tartaná az egészet.

Pár perces szünet után Ward úr így folytatta beszélgetésünket:

- Megpróbálunk kapcsolatba lépni és tárgyalni ezzel a feltalálóval. Igaz, most eltűnt, de semmi okunk azt gondolni, hogy előbb-utóbb nem tűnik fel ismét, és akkor felbukkanását jelentik Amerika valamelyik pontjáról... Magát szemeltük ki, Strock, készüljön fel az útra, hogy azonnal indulhasson, mihelyt parancsot kap rá. Addig maradjon otthon, akkor pedig jöjjön a főkapitányságra, és megkapja a végső útbaigazítást...

- Mindenben az utasításai szerint cselekszem, Ward úr - feleltem -, és bármelyik pillanatban készen állok az utazásra, akárhová kell mennem Washingtonból... De szeretnék megkérdezni valamit: egyedül végzem-e a munkát, vagy nem lenne tanácsosabb mellém adni...

- Én is úgy gondoltam - szólt közbe Ward úr. - Válasszon ki két olyan rendőrt, akikben fenntartás nélkül megbízik.

- Az könnyű lesz, Ward úr. És ha egyszer rábukkanok az emberünkre, mit tegyek?

- Először is ne tévessze szem elől, és ha kell, tartóztassa le, mert lesz magánál letartóztatási parancs is...

- Hasznos előrelátás, Ward úr. Mert ha sikerül beugrania az autójába, ön is tudja, milyen gyorsan eltűnik. És hogy foghatnék el olyan alakot, aki kétszáznegyven kilométeres sebességgel száguld?!

- Nem szabad engedni, hogy ezt megtehesse, és mihelyt letartóztatja, Strock, azonnal táviratozzon. A többi a mi dolgunk.

- Számíthat rám, Ward úr. Éjjel-nappal, bármikor készen állok az indulásra a rendőreimmel együtt. Köszönöm, hogy rám bízta ezt a feladatot; ha sikerül, nagy dicsőséget jelent számomra...

- És nagy hasznot - tette hozzá a főnököm, amikor elbocsátott.

Hazatérve elkezdtem készülődni az útra, amely hosszú ideig is eltarthat. Grad talán azt gondolta, hogy a Nagy Sasfészek környékére megyek vissza, és nagyon jól tudjuk, hogyan vélekedett a pokolnak erről a tornácáról. De nem szólt egy szót sem, én pedig szívesebben hallgattam előtte, bármennyire is biztos voltam a titoktartásában.

Hogy ki legyen az a két rendőr, aki elkísér, már előre eldöntöttem. Mind a kettő a nyomozócsoporthoz tartozott, az egyik harminc, a másik harminckét éves, mellém beosztva már sokszor bizonyították be erejüket, értelmüket és merészségüket; az egyik: John Hart, illinoisi, a másik: Nab Walker, massachusettsi származású ember volt. Szerencsésebb kézzel nem is választhattam volna.

Több nap telt el eseménytelenül. Semmi hír nem érkezett sem az autóról, sem a hajóról, sem a tengeralattjáróról. Néhány jelentés beérkezett ugyan a főkapitányságra, de valamennyi hamisnak bizonyult, és nem is kellett tovább foglalkozni velük. Az újságok pletykálkodó hírei sem érdemeltek több hitelt, és tudjuk, hogy még a legjobban informált lapok cikkeit is milyen fenntartással kell fogadnunk.

Két alkalommal azonban kétségtelenül felbukkant "a nap hőse", először egy arkansasi országúton, Little Rock környékén, másodszor a Felső-tó déli partvidékén.

A dolog megmagyarázhatatlan volt, mert az első felbukkanása június 26-án délután történt, a második pedig ugyanaznap este. Mivel e két földrajzi pont között a távolság legalább nyolcszáz mérföld, és ha a valószínűtlenül sebes autó rövid idő alatt meg is teheti ezt a távolságot, mégis észre kellett volna venni, amint áthalad Arkansas, Missouri, Iowa és Wisconsin területén.

A vezető ezt az utat kizárólag szárazföldön tehette meg, és mégsem jelentették sehonnan, hogy arra jár.

Teljesen érthetetlen volt, és be kell vallani, nem is tudta megmagyarázni senki.

Egyébként azután, hogy a Little Rock-i országúton és a Felső-tó partjának közelében megjelent, senki sem látta újra. Így a két rendőrnek és nekem nem is kellett elindulnunk.

Az olvasó már tudja, hogy a kormány szeretett volna kapcsolatba lépni a titokzatos személlyel. Arról azonban le kellett mondani, hogy elfogják, és most más módszerrel kellett célhoz érniük. A fontos az volt, és a nagyközönség is ezért nyugtalankodott elsősorban, hogy az Unió legyen kizárólagos tulajdonosa egy olyan készüléknek, amely vitathatatlan fölényt jelent számára a többi országgal szemben, különösen háború esetén. Az is feltételezhető volt egyébként, hogy a feltaláló amerikai ember, mivel kizárólag amerikai területen tűnt fel, és ebből arra következtettek, hogy elsősorban Amerikával szeretne tárgyalni. Július 3-án az Egyesült Államok valamennyi újságjában napvilágot látott a következő közlemény.

A közlemény megfogalmazása igen világos volt:

Ez év áprilisában egy automobil közlekedett Pennsylvania, Kentucky, Ohio, Tenessee, Missouri és Illinois országútjain, május 27-én pedig az Automobil Klub versenyén a wisconsini országutakon, majd eltűnt.

Június első hetében egy nagy sebességgel haladó hajó járt Új-Anglia partjai előtt a Nord-fok és a Sable-fok között, leggyakrabban azonban Boston partja előtt, aztán eltűnt.

Június második felében egy tengeralattjáró manőverezett a Kansas állam területén fekvő Kirdall-tóban, - aztán eltűnt.

Jogosan hihető, hogy ezeket a gépeket ugyanaz a feltaláló készítette, sőt az is, hogy itt csak egyetlen járműről van szó, amely szárazon, vízen és víz alatt egyformán tud közlekedni.

Bárki is legyen az említett feltaláló, azzal az ajánlattal fordulunk hozzá, hogy említett gépét megvásároljuk.

Ugyanakkor felhívjuk, hogy nevezze meg magát, kérjük, jelölje meg, milyen áron hajlandó az amerikai kormánnyal tárgyalni és válaszát a lehető leghamarabb küldje el a következő címre: Rendőr-főkapitányság, Washington, Columbia kerület, Amerikai Egyesült Államok.

Ez volt az a közlemény, amely nagy betűkkel szedve jelent meg az újságokban. Bárhol is tartózkodjék az érdekelt, tudomást kell szereznie róla. Elolvassa, és valamilyen formában válaszol rá, és miért ne lenne hajlandó elfogadni ilyen ajánlatot?...

Most már csak a választ kellett megvárni.

Nem nehéz elképzelni, hogy milyen kíváncsiság kerítette hatalmába a közönséget. Reggeltől estig hírekre leső és zajongó tömeg tolongott a főkapitányság előtt, és leste, hogy mikor érkezik levél vagy távirat. Az újságírók állandóan helyükön maradtak. Micsoda dicsőségben, milyen váratlan szerencsében lesz része annak az újságnak, amely elsőnek közli a szenzációs hírt!... Végre kiderül a kézre keríthetetlen személy neve és kiléte, és hogy hajlandó-e érintkezésbe lépni a szövetségi kormánnyal... Magától értetődik, hogy Amerika bőkezű lesz. Bőven vannak milliói, és ha kell, milliárdosai kinyitják kimeríthetetlen páncélszekrényeiket!...

Egy nap eltelt. Hány ideges és türelmetlen embernek tűnt úgy, hogy huszonnégynél több órából áll, és az órák hatvan percnél több percből! Válasz azonban nem jött, sem levél, sem távirat. A következő éjszaka sem történt semmi újság. És még így tartott három napon át!

Akkor bekövetkezett az, amit előre lehetett látni. A kábelek hírül adták Európának Amerika ajánlatát. Az Óvilág egyes államai éppen úgy hasznot húzhatnának ebből a találmányból, mint Amerika! Miért ne kaparintanának el az orra elől egy ilyen gépet, ha az olyan jelentős előnyöket jelentene számukra?... Miért ne lépnének ők is harcba a millióikkal?...

A nagyhatalmak nemsokára be is avatkoztak az alkudozásba: Franciaország, Anglia, Oroszország, Olaszország, Ausztria, Németország. Csak a kisebb országok nem próbálkoztak versengeni, hiszen a költségvetésük nem engedte. Az európai sajtó éppen olyan felhívásokat közölt, mint az amerikai. Most már valóban csak a rejtélyes "sofőrön" múlik, hogy a Gouldok, Morganok, Astorok, Vanderbiltek és a francia, angol vagy osztrák Rothschildok vetélytársa legyen!

És mivel a nevezett személy nem adott magáról életjelt, pontos ajánlatokkal igyekeztek rábírni, hogy eloszlassa a személyét övező titokzatosságot. Az egész világ egyetlen piac lett, egyetemes börze, ahol valószerűtlen licitálás folyt. Az újságok naponta kétszer is közölték az ajánlatok összegét, melyek most már milliókkal növekedtek!

Végül az Egyesült Államok maradt a győztes, a kongresszus egy emlékezetes ülésén megszavazott húszmillió dollárral, vagyis százmillió frankkal.

És egyetlen olyan amerikai állampolgár sem akadt - a társadalom bármelyik osztályába tartozzék is -, aki ezt az összeget túlzottnak találta volna, olyan fontosságot tulajdonítottak a csodálatos jármű megszerzésének. Én is egyre azt hajtogattam a jámbor Gradnak, hogy "többet is ér az"!

Úgy látszik, a többi állam más véleményen volt, mert ajánlatuk nem érte el ezt az összeget. És akkor a legyőzött vetélytársak elkezdték a szapulást. A feltaláló úgysem fedi majd fel kilétét... Nem is létezik... Nem is létezett soha... Csak valami nagystílű szélhámos lesz az... Különben ki tudja, hátha elpusztult a gépével valamelyik szakadékban, vagy beleveszett a tengerbe?... Az Óvilág lapjai elkezdték a rosszmájú ugratásokat.

Sajnos, az idő haladt. A mi emberünkről pedig semmi hír, tőle semmi válasz. Sehonnan sem jelentették felbukkanását. Senki sem látta, amióta a Felső-tavon hajózott.

Már magam sem tudtam, hogy mit gondoljak, és kezdtem elveszíteni minden reményemet, hogy ezt a különös ügyet meg lehet oldani.

Aztán július 15-én reggel bélyeg nélküli levelet találtak a főkapitányság postaládájában.

Miután, a hatóságok elolvasták, átadták a washingtoni újságoknak, azok pedig különkiadásban közölték a levél hasonmását.

A levél pedig így hangzott:

A Rém fedélzetén

Július 15.

Az Ó- és az Újvilágnak!

A különböző európai országokból és utoljára az Amerikai Egyesült Államokból érkezett ajánlatokra csak a következőket válaszolhatom:

Végérvényesen és határozottan visszautasítom a gépem megszerzéséért felkínált árat.

Ez a találmány nem lesz sem francia, sem német, sem osztrák, sem orosz, sem angol, sem amerikai.

A gép az én tulajdonom marad, és arra használom, amire nekem tetszik.

Ennek révén korlátlan hatalmam van az egész világ felett, és nincs olyan emberi erő, amely bármilyen körülmények között ellenállhat neki.

Ne próbálják erőszakkal megkaparintani. Megszerezhetetlen, és az is marad. Bármit is terveznek ellenem, százszorosan fizetem vissza.

A felajánlott árat megvetéssel olvastam, nincs rá szükségem. Egyébként ha milliók és milliárdok megszerzésére támadna kedvem, bármikor megtehetem, csak ki kell nyújtanom értük a kezem. Tudja meg az Ó- és Újvilág, hogy semmit sem tehet ellenem, én viszont mindent megtehetek ellenük.

Aláírásomból pedig tudják meg, ki vagyok:

A Világ Ura

 

Ez volt tehát az a levél, amelyet a postai kézbesítést megkerülve, az Egyesült Államok kormányának címére a főkapitányságra juttattak. Azt a személyt pedig, aki a levelet a július 14-ről 15-re virradó éjszaka hozta, senki sem látta.

Pedig a főkapitányság környékén elég sok türelmetlen ember tolongott napnyugta és napkelte között is. De hát hogyan vehették volna észre a levelet hozó embert - talán magát a levél íróját -, aki a járdán a postaládáig lopózott, és bedobta a levelet?... Hiszen sötét volt, újhold éjszakája. Az utca egyik oldaláról a másikra sem lehetett átlátni.

Mint említettem, a hatóságok azonnal értesítették a sajtót a levélről, és az közölte hasonmását. Azt ne gondoljuk azonban, hogy a levél első hatására így szóltak volna az emberek:

- Ez csak valami rossz tréfa!

Nem, csak nekem volt ez az első benyomásom, amikor öt héttel azelőtt a Nagy Sasfészekből küldött levelet megkaptam. De hogy még mindig ugyanúgy gondolkodtam volna?... A következtetéseim nem változtatták meg első érzéseimet?... Be kell vallanom, már nem voltam olyan biztos benne, és valójában már magam sem tudtam, mire véljem az egészet.

Egyébként nem ez a vélemény alakult ki sem Washingtonban, sem az Unió más részein. A hatás végeredményben természetes volt. És ha a közvéleménybe keveredtek is olyan hangok, amelyek azt állították, hogy a levelet nem szabad komolyan venni, az óriási többség azonnal sietett válaszolni:

- Az a levél nem szélhámostól ered! Azt a levelet a kézre keríthetetlen gép feltalálója írta!

Úgy látszik tehát, hogy mindenki szilárdan hitt a maga elképzelésében, mert az emberi gondolkodásmód ilyen, és ez eléggé érthető is. Mindazoknak a tényeknek, amelyeknek a kulcsát még nem találták meg, most már határozott magyarázatot adtak.

Ez a magyarázat pedig a következő:

Ha a feltaláló egy idő óta el is tűnt, most ismét felbukkant. Szó sincs arról, hogy baleset következtében elpusztult volna; csak olyan helyre húzódott vissza, ahol a rendőrség nem érheti el... Most pedig válaszul a kormány ajánlatára megírta ezt a levelet. De ahelyett, hogy postára adta volna bármelyik helységben, ahonnan eljutott volna rendeltetési helyére, személyesen jött el az Egyesült Államok fővárosába, és a levelet a főkapitányságra vitte, amint a hivatalos jelentés közli.

Ha pedig ez a személy arra számított, hogy ezzel a magáról adott újabb életjellel nagy feltűnést kelt az emberek között, vágya most teljesült. Azon a napon az olvasók milliói olvasták el újra meg újra az újságjukat, mert - hogy a közismert kifejezéssel éljünk - "nem akartak hinni a szemüknek".

Sokáig vizsgálgattam a levelet, amely arra vallott, hogy írójának nehézkes a keze. Egy írásszakértő bizonyára könnyen kiolvashatta volna a vonalakból, hogy aki írta, erőszakos és nehezen kezelhető jellem.

Ekkor felkiáltottam - szerencsére Grad nem hallotta meg. Hogy is nem vettem észre azonnal, mennyire hasonlít ennek a levélnek a kézírása ahhoz, amelyet Morgantonból kaptam?...

De volt egy sokkal jelentősebb egyezés is, az aláírásként szereplő két betű a "Világ Ura" kezdőbetűje volt! És hol írták ezt a levelet? A Rém fedélzetén... Ez pedig annak a hármas rendeltetésű gépnek a neve, amelyet az a titokzatos kapitány vezetett!

Ez tehát az ő keze írása, mint ahogy ő írta az első levelet is, amely megfenyegetett, ha újból próbálkoznék a Nagy Sasfészek megmászásával!

Felálltam, elővettem íróasztalomból a június 13-i levelet, és összehasonlítottam az újságban közölt hasonmással... Semmi kétség! Ugyanannak a kéznek a jellegzetes írása!

És akkor az agyam gyorsan kezdett dolgozni, igyekeztem következtetéseket levonni ebből az egyezésből, amelyet csak én ismertem; abból, hogy a két levél kézírása azonos, tehát szerzőjük csakis annak a Rémnek a parancsnoka, amely nagyon is rászolgált szörnyű nevére!

És akkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy ez az egyezés lehetővé teszi-e a nyomozás újrakezdését kedvezőbb körülmények között... El tudjuk-e indítani nyomozóinkat biztosabb nyomon, amely elvezet a célhoz?... És végül milyen összefüggés van a Rém és a Nagy Sasfészek között; milyen kapcsolatban állnak egymással a Kék-hegységben tapasztalt rejtélyes jelenségek és a titokzatos jármű nem kevésbé rejtélyes megjelenései?...

Úgy cselekedtem, ahogy tennem kellett, és a levéllel a zsebemben a főkapitányságra mentem.

Megkérdeztem, Ward úr az irodájában van-e. Az igenlő válaszra az ajtóhoz siettem, talán valamivel erősebben kopogtattam, mint illendő lett volna, a "tessék!" szóra gyorsan beléptem, és lihegve álltam meg az íróasztal előtt.

Ward úr éppen az újságokban közölt levelet nézegette, nem a hasonmását, hanem a főkapitányság levelesládájába bedobott eredetit.

- Tud valami újat, Strock?

- Győződjék meg róla, Ward úr!...

Zsebemből előhúztam a kezdőbetűkkel aláírt levelet.

Ward úr elvette, megvizsgálta az írást, és mielőtt elolvasta volna, megkérdezte:

- Miféle levél ez?

- Egy kezdőbetűkkel aláírt levél, mint ön is látja...

- És hol adták postára?

- A morgantoni postán, Észak-Carolinában.

- Mikor kapta?

- Június 13-án... körülbelül egy hónapja.

- És mire gondolt először?

- Hogy valami rossz tréfa...

- És... most... Strock?...

- Most bizonyára azt gondolom, amit ön is, Ward úr, ha majd elolvassa.

A főnököm újra felvette a levelet, elolvasta az utolsó sorig.

- Az aláírása csak két betű? - jegyezte meg.

- Igen, Ward úr, és ez a "Világ Ura" szavak kezdőbetűje, amely a levél hasonmásán is látható...

- És itt az eredetijén - felelt Ward úr, és felállt.

- Nyilvánvaló - tettem hozzá -, hogy a két levelet ugyanaz a kéz írta...

- Ugyanaz a kéz, Strock...

- Látja, Ward úr, mivel fenyegettek meg, ha még egyszer megpróbálok bejutni a Nagy Sasfészekbe...

- Igen... halállal fenyegették! De Strock, ezt a levelet egy hónappal ezelőtt kapta... Miért nem mutatta meg hamarabb?

- Mert nem tulajdonítottam neki fontosságot. Most azonban, miután a Rémről is érkezett levél, komolyan kellett vennem.

- Ezt helyeslem, Strock. Az ügyet súlyosnak találom, és azon töröm a fejem, hogy a levelek nem vezetnek-e annak a titokzatos személynek a nyomára...

- Ezen én is gondolkoztam, Ward úr.

- Csakhogy miféle összefüggés lehet a Rém és a Nagy Sasfészek között?...

- Erre én sem tudok válaszolni, el sem tudom képzelni.

- Csak egy magyarázat lehet - folytatta Ward úr -, ami valójában nehezen elképzelhető, majdnem lehetetlen...

- És az mi?

- Hogy a feltaláló éppen a Nagy Sasfészket választotta holmijának tárolóhelyéül.

- Nahát! - kiáltottam fel. - De hogy jut be oda... és hogy jön ki onnan? Azok után, amiket magam is láttam, Ward úr, az ön magyarázata elfogadhatatlan.

- Hacsak, Strock...

- Hacsak? - ismételtem.

- Hacsak ez a Világ Ura nem olyan gépet készített, amelyiknek szárnya is van, és így tanyát verhet a Nagy Sasfészekben!

Arra a gondolatra, hogy a Rém versenyezhet a keselyűkkel és a sasokkal, nem tudtam megállni, hogy ne tegyek egy nagyon hitetlenkedő mozdulatot, de nyilván Ward úr sem tartotta véglegesnek ezt a feltevést.

Egyébként ismét kezébe vette a két levelet, összehasonlította, és egy kis nagyító segítségével megállapította, hogy azonos kéz írta őket. Nemcsak hogy ugyanaz a kéz, de ugyanaz a toll is... És az elsőn szereplő két betű a második levél aláírójának, a Világ Urának monogramja...

Pár pillanatnyi gondolkodás után Ward úr megszólalt:

- Itt tartom a levelét, Strock, és határozottan úgy gondolom, maga arra hivatott, hogy nagy szerepet játsszék ebben a különös ügyben... helyesebben ebben a két ügyben! Nem tudnám megmondani, milyen kapcsolatban áll egymással a két ügy, de szerintem van kapcsolat a kettő között. Maga már belekeveredett az elsőbe, nem lenne különös, ha benne lenne a másodikban is...

- Én is ezt szeretném, Ward úr, és nem is lepheti meg egy olyan kíváncsi ember részéről...

- Amilyen maga, Strock! Rendben van, és újra csak azt mondhatom: álljon készen, hogy bármikor indulhasson.

Azzal az érzéssel távoztam a főkapitányságról, hogy hamarosan berendelnek munkára. A két rendőrömmel egy órán belül indulhatunk, Ward úr számíthat ránk.

Amióta a Rém kapitánya visszautasította az amerikai kormány ajánlatát, az izgalom egyre fokozódott. A Fehér Házban és a minisztériumban egyaránt érezték, hogy a közvélemény cselekvést követel. Igen ám, de hogyan? Hol találják meg a Világ Urát, és ha ismét feltűnik valahol, hogyan fogják el? Az ügyben még rengeteg megmagyarázhatatlan részlet volt. Semmi kétség, hogy a gépe csodálatosan gyors. De hogyan tudott bejutni a Kirdall-tóba, amely nem áll összeköttetésben a kinti vizekkel, és hogy jutott ki belőle? Aztán a jelentések szerint utoljára a Felső-tavon bukkant fel, de ismétlem, a két tavat elválasztó nyolcszáz mérföldes útvonalon sehol sem látták...

Valóban, micsoda ügy, és mennyi megmagyarázhatatlan részlet! Egy okkal több, hogy teljesen tisztázzák. Mivel a dollármilliókkal kudarcot vallottak, az erőszakhoz kellett folyamodni. A feltalálót és találmányát nem lehetett megvásárolni, és az olvasó tudja, milyen gőgös és fenyegető kifejezésekkel utasította vissza az ajánlatot. Ám legyen! Most már közönséges gonosztevőnek tekintik, aki ellen minden eszközzel fel kell lépni, amivel csak ártalmatlanná tehető... Nemcsak Amerikának, hanem az egész világnak a biztonsága követelte ezt. Az a feltevés, hogy valamilyen baleset következtében elpusztult, a hírhedt július 15-i levelével megdőlt. Élt, nagyon is élt, és léte veszélyt, állandó veszélyt jelentett mindenki számára!

Ilyen meggondolások alapján a kormány a következő közleményt adta ki:

Mivel a Rém parancsnoka nem hajlandó tárgyalni titkának átengedéséről még a felajánlott milliókért sem, továbbá mivel gépét olyan körülmények között használja, amely állandó veszélyt jelent, és ez ellen nem lehetséges a védekezés, nevezett parancsnokot törvényen kívül állónak nyilvánítjuk. Eleve jóváhagyunk minden olyan intézkedést, amelynek eredménye a gépnek és személyének a pusztulása lehet.

Ez hadüzenet volt, felhívás a végsőkig folytatandó harcra a Világ Ura ellen, aki olyan erősnek hiszi magát, hogy szembeszáll egy egész nemzettel, az amerikai nemzettel!

Ettől fogva jelentős jutalmat kínáltak fel annak az embernek, bárki legyen, aki megtalálja ennek a veszélyes személynek a búvóhelyét, akinek sikerül elfognia, aki megszabadítja tőle az országot.

Ez volt a helyzet július második felében. Ha tehát az egészet végiggondoljuk, nem az a végső következtetés adódik-e, hogy a helyzetet csak a véletlen oldhatja meg? Nem arra van-e szükség először is, hogy ez a "törvényen kívül álló" valaki megjelenjen valahol, hogy észrevegyék és jelentsék, hogy a körülmények lehetővé tegyék a letartóztatását? Ezt a járművet nem akkor lehet feltartóztatni, amikor mint autó jár a szárazföldön, mint hajó megy a tengeren vagy mint tengeralattjáró a víz alatt. Nem! Csak váratlanul lehet lecsapni rá, mielőtt sikerülne olyan nagy sebességgel elmenekülnie, hogy egyetlen más közlekedési eszköz sem éri utol.

Így tehát állandóan résen álltam, Ward úr parancsát várva, hogy nyomozóimmal elinduljak. A parancs azonban nem jött, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az, akire vonatkozik, láthatatlan maradt.

Közeledett július vége. Az újságok állandóan irkáltak erről az ügyről. Néha újabb hírek jelentek meg, és ezek a végsőkig fokozták a közönség kíváncsiságát. Újabb nyomokat jelentettek. Lényegében azonban semmi komoly fejlemény nem történt. Táviratok keresztezték egymást az ország egész területén, de ellentmondtak egymásnak, így meg is semmisítették egymást. Különben érthető, hogy az óriási jutalmak csábító ereje csak növelte a téves adatokat, még ha azok jóhiszeműségből fakadtak is. Egyszer az autót látták feltűnni, mint valami forgószelet... Máskor a hajó jelent meg a számtalan amerikai tó egyikének a felszínén... Aztán a tengeralattjáró manőverezett valamelyik partvidéken... Valójában mindez a túlzaklatott és megrémült emberek képzeletének a szüleménye volt, mert a jutalom nagyítóüvegén át mindenütt ezt a járművet vélték felfedezni.

Végre július 29-én a főnökömtől utasítást kaptam, hogy azonnal jelenjek meg a hivatalban.

Húsz perc múlva ott álltam előtte.

- Egy órán belül indulnia kell, Strock! - mondta.

- Hová?

- Toledóba.

- Látták?

- Igen... és ott majd megkapja a szükséges felvilágosításokat.

- Egy óra múlva a két emberemmel úton leszek.

- Jól van, Strock, és azt a határozott parancsot adom magának...

- Milyen parancsot, Ward úr?

- Hogy járjon sikerrel... ezúttal járjon sikerrel!

Így hát az Egyesült Államok területének egyik pontján ismét feltűnt az a kapitány, akit sehol sem lehet megtalálni. Európai utakon és tengereken sohasem mutatkozott. Az Atlanti-óceánon nem egészen négy nap alatt kelt volna át, de ezt az utat nem tette meg... Csak Amerikát választotta hát kísérletei színhelyéül, s vajon ebből arra kell-e következtetni, hogy maga is amerikai?

Ne lepődjön meg az olvasó, ha annyira kiemelem, hogy a tengeralattjáró átkelhetett volna az Ó- és az Újvilágot elválasztó hatalmas tengeren. Arról nem is beszélve, hogy nagy sebességgel rövidebb idő alatt járta volna meg az utat, mint Anglia, - Franciaország vagy Németország leggyorsabb gőzösei; nem kellett félnie a pusztító tengeri viharoktól sem. Az erős hullámverés semmit sem árt neki. Csak húszlábnyira merül a tenger színe alá, és teljesen nyugodt vizet talál.

De végül is nem próbálkozott ezzel az óceáni úttal, és ha sikerül elfogni, az valószínűleg Ohio államban történik meg, mivel Toledo ott található.

A titkot egyébként jól megőrizte a főkapitányság és az a nyomozó, aki a jelentést küldte, és akivel rövidesen kapcsolatba lépek. Egyetlen újság sem tudott erről a szenzációról, pedig rengeteg pénzt adtak volna érte. Fontos volt, hogy a hír ki ne tudódjék, amíg a nyomozás be nem fejeződik. Az biztos, hogy sem társaim nem árulják el, sem én.

Azt a nyomozót, akit Ward úr megbízólevelével fel kellett keresnem, Arthur Wellsnek hívták; Toledóban várt.

Mint az olvasó már tudja, néhány napja útra készen álltunk. Három kisebb bőrönd volt a csomagunk, mert számoltunk azzal, hogy távollétünk hosszabb ideig tart. John Hart és Nat Walker zsebében revolver volt. Nekem szintén. Ki tudja, nem kell-e támadnunk vagy védekeznünk?...

Toledo városa az Ohiót északról határoló Erie-tó csücskénél épült. A gyorsvonat, amelyen három helyet foglaltak le számunkra, éjszaka áthaladt Kelet-Virginián és Ohión. Nem volt késésünk, és a mozdonyunk reggel nyolc órakor megállt a toledói állomáson.

Arthur Wells a peronon várt. Értesítették Strock főfelügyelő érkezéséről, és így - mint mondotta - azonnal kapcsolatot keresett velem, mint ahogy én is mindjárt őt kerestem.

Alig szálltam ki a vonatból, máris kitaláltam, melyik lehet az én emberem, olyan erősen vizsgálgatta az utasok arcát.

Odaléptem hozzá.

- Wells úr? - kérdeztem.

- Strock úr? - hangzott a válasza.

- Az vagyok.

- Rendelkezésére állok - folytatta Wells.

- Egyelőre Toledóban maradunk? - kérdeztem.

- Nem, engedelmével, Strock úr. A pályaudvar előtt áll egy bricska két jó lóval, és azonnal indulnunk kell, hogy besötétedés előtt a helyszínre érjünk...

- Akkor mehetünk - feleltem, és intettem a két nyomozónak, hogy jöjjenek utánunk. - Messzire megyünk?

- Vagy húszmérföldnyire...

- Hogy hívják azt a helyet?

- Black Rock-öböl.

Bár minél előbb el kellett érnünk az öbölhöz, előbb mégis jónak láttam, hogy egy szállodát keressünk, ahol letehetjük bőröndjeinket. Arthur Wells segítségével nem volt nehéz a választás a százharmincezer lakost számláló városban.

A kocsi a White Hotelba vitt, ott gyorsan megreggeliztünk, és tíz órakor már úton is voltunk.

A bricskán a kocsisülésen kívül még négy ülés volt. A kocsiládákba több napra való élelmet tettünk. A Black Rock-öbölben ugyanis nem kapunk semmit, mert arra az elhagyott helyre nem vetődnek el sem a környékbeli parasztok, sem halászok. Nincs vendégfogadó sem, ahol ehetnénk és megszállhatnánk. Július lévén, a nyár közepén jártunk, a nap tüzesen sütött. Az időjárástól tehát nem kellett tartanunk, ha egy-két éjszakát a szabad ég alatt kell is töltenünk.

Ha viszont vállalkozásunk sikerül, valószínűleg néhány óra alatt végzünk. Vagy sikerül rajtaütnünk a Rém kapitányán, mielőtt el tudna menekülni, vagy elmenekül, és akkor le kell mondanunk annak a reményéről is, hogy letartóztatjuk.

Arthur Wells negyven év körül járhatott, a szövetségi rendőrségnek ő volt az egyik legjobb nyomozója. Erejét, bátorságát, vállalkozó szellemét és hidegvérét már többször is bebizonyította, néha élete kockáztatásával is. Felettesei megbíztak benne, és nagyra becsülték. Egész más ügy kivizsgálása miatt járt Toledóban, amikor a véletlen a Rém nyomára vezette.

A kocsis a lovak közé csapott, a bricska gyorsan haladt az Erie-tó partján, annak délnyugati sarka felé. Ezt a hatalmas víztömeget északról Kanada, a többi oldalról Ohio, Pennsylvania és New York államok határolják. Történetünk szempontjából nem érdektelen, ha néhány szót szólok a tó földrajzi fekvéséről, mélységéről, kiterjedéséről, a beléje ömlő vizekről, továbbá a vízfölöslegét levezető csatornákról.

Az Erie-tó felszíne nem kevesebb, mint 24 768 négyzetkilométer. Tengerszint feletti magassága csaknem hatszáz láb. Északnyugat felől összeköttetésben áll a Huron-tóval a St. Clair-tavon és a Detroit folyón keresztül, amelyek vízzel táplálják; de vannak kisebb vízhozamú folyói is, mint a Rocky, a Guyahoga és a Black. Északkeleti irányban van a lefolyása az Ontario-tó felé, a vízeséséről híres Niagara folyón át.

Az Erie-tavon mért legnagyobb mélység százharmincöt láb. Ebből is látszik a tó tekintélyes víztömege. Itt sorakoznak egymás mellett a csodálatos nagy tavak Kanada és az Amerikai Egyesült Államok határán.

Bár ez a terület a 40. szélességi fokon fekszik, az éghajlata télen nagyon hideg, mivel a sarkvidéki légáramlatoknak semmi sem állja útját, így nagy erővel törnek előre. Nem meglepő tehát, hogy minden évben novembertől áprilisig jég borítja az Erie-tó felszínét.^[40]

Ennek a hatalmas tónak a partjain a következő jelentősebb városok fekszenek: New York állam területén Buffalo, Ohióban Toledo, az előbbi a tó keleti, az utóbbi a tó nyugati csücskében; délen pedig az Ohio állambeli Cleveland és Sandusky. Ezeken kívül még sok kisebb mezőváros és egyszerű falu található a partvidéken. Az Erie-tó kereskedelmi forgalma is számottevő, ennek évi összegét legalább kétmillió-kétszázezer dollárra becsülik.

A bricska meglehetősen kanyargós úton haladt, amely követte a partvonal beszögellését.

A kocsis gyors ügetésben hajtotta a lovakat, én pedig közben Arthur Wellsszel beszélgettem, és megtudtam tőle, miért táviratozott a washingtoni főkapitányságra.

Negyvennyolc órával azelőtt, július 27-én délután Wells a kis Hearly mezőváros felé lovagolt, és öt mérföldre onnan, amikor egy kis erdőn haladt át, egy tengeralattjárót vett észre, amint a víz színére emelkedett. Megállt egy sűrű bozót mögött, leszállt a lóról, és a saját szemével látta, amint a tengeralattjáró megállt a Black Rock-öböl belső végében. Vajon ez a víz alól felbukkanó és a parthoz simuló tengeralattjáró azonos volt-e azzal, amelyik a bostoni partvidéken és a Kirdall-tavon járt, és amelyet nem tudtak elcsípni?...

Amikor a tengeralattjáró a sziklák tövéhez ért, két ember ugrott ki róla a part fövényére. Egyikük bizonyára a Világ Ura lehetett, akit nem láttak azóta, hogy utoljára a Felső-tavon felbukkant. Vajon a rejtélyes Rém merült most fel az Erie-tó mélyéről?...

- Egyedül voltam - mondta Wells -, teljesen egyedül ott, az öböl végénél... Ha akkor itt lett volna az embereivel, Strock úr, mivel többen lettünk volna náluk, megpróbálhattuk volna elfogni ezeket az embereket, mielőtt hajóra szállnak és elmenekülnek...

- Feltétlenül - feleltem. - De más nem volt a hajón? Persze, ha ezt a kettőt elfogtuk volna, talán megtudjuk, hogy kicsodák...

- Főleg ha az egyik a Rém kapitánya - tette hozzá Wells.

- Én csak attól tartok, hogy ez a tengeralattjáró akár azonos azzal, amelyiket keresünk, akár nem - elment az öbölből, amióta ön itt volt...

- Néhány óra múlva megtudjuk, és adja az ég, hogy még ott találjuk! - És amikor alkonyodni kezdett...

- De gondolom, nem maradt estig ott a kis erdőben? - kérdeztem.

- Nem. Öt óra felé elmentem, és megérkeztem Toledóba, ahonnan táviratoztam Washingtonba.

- És tegnap visszament a Black Rock-öbölbe?

- Igen.

- A tengeralattjáró még ott volt?

- Ugyanazon a helyen.

- És a két ember?

- A két ember is. Véleményem szerint valami hibát kellett kijavítaniuk, azért mentek arra az elhagyott helyre.

- Valószínűleg valami hiba keletkezett a hajón, azért aztán nem tudtak az állandó búvóhelyükre visszatérni. Bárcsak így lenne!

- Azt hiszem, így lehet, mert a holmijuk egy része a fövényen hevert, és ahogy észrevétlenül megfigyelhettem, a hajón dolgoztak.

- Csak ez a két ember?

- Igen.

- De vajon - kérdeztem - ez a személyzet elegendő-e ilyen nagy sebességgel haladó járműhöz, amely egyszer autó, másszor hajó vagy tengeralattjáró?

- Nem hiszem, Strock úr. De akkor is csak azt a két embert láttam, akiket az előző nap. Többször is eljöttek addig a kis erdőig, ahol rejtőzködtem, rőzsét szedtek, és tüzet raktak a homokon. Ez az öböl elhagyott, és nem számítottak rá, hogy bárkivel is találkozhatnak.

- Megismerné őket?

- Egész biztosan. Az egyik középtermetű, erős, kemény vonású, körszakállas. A másik vállas, alacsonyabb. Aztán, mint az előző nap, öt óra felé elmentem. Toledóban megkaptam Ward úr táviratát, hogy ön érkezik, és kimentem az állomásra.

Az biztos volt, hogy a tengeralattjáró harminchat órája a Black Rock-öbölben tartózkodott, valószínűleg azért, mert javításra szorult, és ha szerencsénk lesz, még ott találjuk... Azt könnyű volt megmagyarázni, hogyan jutott a Rém az Erie-tóba, és ebben Arthur Wellsszel egyetértettünk. A hajót utoljára a Felső-tavon látták. Onnan az Erie-tóba eljuthatott szárazföldön Michigan állam utain a tó nyugati partjáig, vagy vízi úton, végighaladva a Detroit folyón, még a víz alatt is. Az bizonyos, hogy az oda vezető utakon sehol sem látták, pedig ennek az államnak az utait éppen olyan erősen figyelte a rendőrség, mint az amerikai terület bármely más részét. Az a feltevés látszott tehát valószínűnek, hogy az autó hajóvá vagy tengeralattjáróvá változott. Ilyen körülmények között a kapitány társaival észrevétlenül juthatott el az Erie-tó partjára.

Mármost ha a Rém közben eltávozott az öbölből, vagy elmenekülne, amikor éppen el akarnánk fogni, vajon elveszítenénk-e a játszmát?... Nem tudom. Az eredmény mindenesetre nagyon kétséges lenne.

Annyit tudtam, hogy éppen akkor két torpedóromboló tartózkodott Buffalo kikötőjében, az Erie-tó másik végén. Ezt Ward úr közölte velem, mielőtt Washingtonból eljöttem. Elég volna táviratozni a két torpedóromboló kapitányának, ha szükségesnek mutatkozna, hogy a Rém üldözésére induljanak. De hogyan érnék utol, és ha tengeralattjáróvá változna, hogy támadnák meg az Erie-tó vize alatt, ahol menedéket keresne?... Arthur Wells elismerte, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben nem a két torpedóromboló maradna felül. Ha tehát most éjjel nem járunk sikerrel, nyomozásunk kudarccal ér véget!

Wells azt mondta, hogy a Black Rock-öböl környékén nem járnak emberek. Még Toledóból a néhány mérfölddel távolabb fekvő Hearly mezővárosába vezető út is a parttól messzebb halad. Így bricskánkat sem lehetett észrevenni a partról, amikor az öböllel egy vonalba ért. Amikor majd elérjük az erdő szélét, amely az öblöt eltakarja, a bricskát könnyű lesz elrejteni a fák alatt. Mihelyt besötétedik, társaimmal megfigyelőállásba helyezkedünk az erdő szélén, az Erie-tó pártján, és könnyen szemmel tarthatjuk, mi történik az öbölben.

Egyébként Wells jól ismerte ezt az öblöt. Már többször járt itt, amióta Toledóban tartózkodik. A tó partján majdnem függélyesen magasba törő sziklákat csapkodtak a hullámok, a víz mélysége a part mentén mindenfelé harminc láb lehetett.

A Rém tehát akár a víz alatt, akár a víz színén egészen a partig mehetett. Két-három helyen a part menti sziklák megszakadnak, és itt fövenyes partrész húzódik a kis erdő széléig két-háromszáz lábnyi területen.

Félúton megpihentünk, és a bricskánk este hét órakor ért el az erdő szélére. Ahhoz még túl világos volt, hogy lemenjünk az öböl széléhez, akár a fák alatt haladva is. Könnyen észrevehettek volna, és ha a tengeralattjáró még azon a helyen van, gyorsan a nyílt vízre megy, feltéve persze, hogy a javítást már befejezték.

- Itt állunk meg? - kérdeztem Wellst, amikor a bricskánk megállt az erdő szélén.

- Nem, Strock úr - felelte. - Jobb lesz, ha beljebb telepszünk le. Akkor biztosan nem vesznek észre...

- A kocsi tud haladni a fák között?

- Tud - mondta Wells. - Már bejártam ezt az erdőt. Öt-hatszáz lépésre innen egy tisztáson a lovak találnak legelőt. Mihelyt pedig elég sötét lesz, a parti homokon elmegyünk a sziklák tövébe, az öböl végéhez.

Wells tanácsait megfogadtuk. A kocsis kantárszáron vezette be a lovakkal a kocsit, mi pedig társaimmal gyalog mentünk a tisztásra.

Az erdőben tengeri fenyők, örökzöld tölgyek, ciprusok nőttek egymás mellett. A talajt vastag fűszőnyeg és avar borította. A fák magas lombkoronája olyan sűrű volt, hogy a lenyugvó nap utolsó sugarai nem tudtak áthatolni rajta. Sem kocsiútnak, sem gyalogútnak még csak nyoma sem látszott. A kocsink mégis elvergődött tíz perc alatt a tisztásra.

Az ovális alakú tisztáson fű zöldellt, körös-körül magas fák szegélyezték. Itt még világos volt, és csak egy óra múlva várható a sötét. Van tehát időnk letelepedni, és kipihenni a zötyögős út után a kocsikázás fáradalmait.

Persze már nagyon türelmetlenül vártuk, hogy lemenjünk az öbölhöz megnézni, ott van-e még a Rém... Az óvatosság azonban visszatartott. Még egy kis türelem, és a sötétségben észrevétlenül lopózhatunk le a partra. Ez volt Wells véleménye, én is helyesnek tartottam, és meg is fogadtam.

A kocsis kifogta a lovakat, szabadon engedte legelni őket, és majd vigyáz rájuk, amíg mi távol leszünk. John Hart és Nab Walker kinyitották a kocsiládákat, kivették az elemózsiát, és lerakták a fűre egy óriási ciprusfa alá, amely Morganton és Pleasant-Garden környékének erdeit juttatta eszembe. Éhesek és szomjasak voltunk. Ételben és italban azonban nem volt hiány. Aztán pipára gyújtottunk, és vártuk az indulás pillanatát.

Az erdőben tökéletes volt a csend. Már minden madár elhallgatott. Az alkonyattal elült a szél, és a levelek alig rezdültek meg a magas ágak hegyén. Mihelyt a nap lenyugodott, az ég gyorsan sötétedett, és a szürkületet felváltotta az éjszaka.

Órámra néztem. Fél kilencet mutatott.

- Ideje lenne, Wells...

- Amikor óhajtja, Strock úr.

- Akkor induljunk.

A kocsisnak még gyorsan lelkére kötöttük, hogy ne engedje a tisztásról elkóborolni a lovakat, amíg távol leszünk.

Wells haladt elöl. Én a nyomában, mögöttem pedig John Hart és Nab Walker. A sötétségben nehezen tudtunk volna tájékozódni, ha Wells nem vezet minket.

Végre elérjük az erdő szélét. Előttünk terül el a fövenyes part egészen a Black Rock-öbölig.

Minden csendes, sehol egy lélek. Nyugodtan mehetünk, senki sem vesz észre. Ha a Rém itt van, nyilván a sziklák mögött áll.

De itt van-e még?... Ez a kérdés, az egyetlen kérdés, és bevallom, ahogy közeledünk az izgalmas ügy kibontakozásához, a szívem majd kiugrik.

Wells int, hogy tovább... A parti föveny csikorog a lépéseink alatt. Még kétszáz lépés, csak néhány perc, és ott vagyunk az egyik sziklahasadék előtt, amely a tópartra vezet...

Semmi... semmi!... Az a hely, ahol Wells eltávozásakor, huszonnégy órával azelőtt a Rém állt, most üres!... A Világ Ura már nincs a Black Rock-öbölben.

Közismert dolog, hogy az emberi természet milyen könnyen ringatja magát hiú ábrándokba. Persze számítanunk kellett arra is, hogy az annyit üldözött gép már nem lesz azon a helyen... feltéve, hogy Wells egyáltalán azt látta felbukkanni a vízből 27-én délután... Ha a jármű a hármas rendszerű motorban történt hiba miatt nem tudott szárazon vagy vízen visszajutni a rejtekhelyére, és kénytelen volt a Black Rock-öbölben időzni, most mire véljük, hogy már nem látjuk ott? Csak az történhetett, hogy a hibát kijavították, a hajó elindult, és elhagyta az Erie-tónak ezt a partvidékét.

De bármennyire valószínűnek tűnt már előbb is ez az eshetőség, mikor a nap a vége felé közeledett, egyre kevésbé akartuk feltételezni. Nem! Akkor nem kételkedtünk sem abban, hogy valóban a Rémről van szó, sem abban, hogy ott himbálózik majd a sziklák tövében, ahol Wells látta...

És most micsoda csalódás, sőt inkább: kétségbeesés! Az egész nyomozásunk dugába dőlt! Ha a Rém még itt járna is a víz színén vagy a víz alatt, minden emberi erőt meghaladó feladat lenne megtalálni, utolérni és elfogni - erre nézve kár hiú ábrándokat táplálni!

Megsemmisülten álltunk ott Wellsszel, míg John Hart és Nab Walker bosszankodva járták végig az öböl partját.

Pedig helyesen láttunk a nyomozáshoz, és minden esélyünk megvolt a sikerre. Ha megérkezésünkkor az a két ember, akit Wells látott, itt lett volna a parton, kúszva odalopakodhattunk volna, rajtuk ütünk, és elfogjuk őket, mielőtt a hajóra menekülnek... Ha pedig a hajón vannak, a sziklák fedezékében megvárjuk, amíg partra szállnak, és könnyű lett volna a visszavonulásuk útját elvágni. Mivel Wells mind az első, mind a második nap csak ezt a két embert látta, valószínű, hogy a Rémnek ennyi az egész személyzete.

Így gondoltuk el, és így akartunk cselekedni. Sajnos azonban a Rém már nem volt ott!

Ott álltunk a sziklahasadék végében, és alig váltottunk néhány szót. De mi szükség lett volna beszédre, hogy megértsük egymást? A bosszúság után lassan a harag öntött el mindannyiunkat. Tervünk nem sikerült, és úgy éreztük, nem tudjuk sem folytatni, sem újrakezdeni a nyomozást.

Körülbelül egy óra telhetett el így, de nem is gondoltunk arra, hogy elhagyjuk a helyünket. Továbbra is állandóan fürkésztük a sűrű sötétséget. Néha egy-egy remegő fénypont villant fel a tó színén, majd rövid csillogás után eltűnt, és vele reményünk is gyorsan elszállt... Néha mintha valami sötétebb tárgy bontakozott volna ki a homályból - egy közeledő hajó körvonala... Aztán a víz kezdett örvényleni, mintha az öböl mélyét valami felkavarná... De ezek a csalóka jelek egykettőre tovatűntek. Csak az érzékeink játszottak velünk, mindezek felajzott képzeletünk látomásai voltak.

Amikor két társunk visszajött, az volt az első kérdésem:

- Semmi újság?

- Semmi - mondta John Hart.

- Körüljárták az öblöt?

- Igen - felelte Nab Walker -, és nyomát sem találtuk azoknak a holmiknak, amelyeket Wells úr látott!

- Várjunk - mondtam, mert nem tudtam rászánni magam, hogy visszamenjek az erdőbe.

És ebben a pillanatban a vízen gyűrűző mozgást vettünk észre, amely a sziklák lábáig terjedt.

- Mintha valami felkavarná a vizet - jegyezte meg Wells.

- Valóban - feleltem, és ösztönösen lehalkítottam a hangomat. - Mi lehet az?... A szél teljesen elült! Talán a víz felszínén mozog valami?...

- Vagy a víz alatt... - tette hozzá Wells, és lehajolt, hogy jobban hallja, mi történik.

Joggal gondolhattuk, hogy valami hajó tart az öböl vége felé, és annak motorja kavarja fel a vizet.

Csendben, mozdulatlanul próbáltunk kivenni valamit a sűrű sötétségben, miközben a hullámverés egyre erősödött a part menti sziklákon.

Közben John Hart és Nab Walker felkapaszkodott a tőlünk jobbra eső sziklataréj tetejére, én pedig a víz fölé hajolva figyeltem az örvénylést, amely nem csillapodott. Sőt egyre erősebb lett, és lassan ütemes dübörgést hallottam, mintha valami hajócsavar működne.

- Semmi kétség - mondta Wells egészen a fülemig hajolva -, hajó közeledik...

- Úgy van - feleltem -, hacsak nincs cet vagy cápa az Erie-tóban...

- Nem! Hajó! - ismételte meg Wells. - De vajon az öböl végébe tart-e, vagy odább akar kikötni?

- Mindkét alkalommal itt látta?

- Igen, itt, Strock úr.

- Akkor pedig ez ugyanaz a hajó... csak az lehet... és akkor miért ne kötne ki ugyanazon a helyen?

- Ott! Ott! - mondta akkor Wells az öböl bejárata felé mutatva.

Társaink eközben visszatértek. Mind a négyen a parti fövenyen guggoltunk, és a jelzett irányba néztünk.

Valami fekete tömeg vált ki halványan a sötétből, és a part felé közeledett. Igen lassan haladt, és még több mint egy kötélhossznyira járhatott északkeleti irányban. Most a motor berregését alig lehetett hallani. Lehet, hogy már kikapcsolták, és a hajót csak a lendület hajtja...

Tehát az előző estéhez hasonlóan a jármű itt tölti az éjszakát az öböl végében! De miért hagyta el ezt a kikötőhelyet, ha visszajött? Ismét valami hiba történt, és ezért nem tud kifutni a nyílt vízre? Vagy előző nap kénytelen volt elindulni, mielőtt a javítást befejezték volna? Mi kényszeríti visszajönni? Vagy talán időközben átváltozott autóvá, de valami akadály miatt nem tudott nekiindulni Ohio útjainak?

Ezek a kérdések merültek fel agyamban, érthető, hogy nem tudtam egyiket sem megoldani.

Egyébként Wells és én meg voltunk győződve, hogy ez a Világ Urának a járműve, ez az a Rém, amelynek fedélzetén az állam ajánlatát elutasító levelét írta.

Ez a meggyőződés azonban még nem volt bizonyosság, bár előttünk annak tűnt.

Bárhogy is volt, a hajó továbbra is közeledett, és a kapitány bizonyára a Black Rock minden zugát úgy ismerte, mint a tenyerét, hiszen koromsötétben is be mert oda hatolni. A hajón nem volt egyetlen jelzőlámpa, ablakain sem szűrődött ki fény. Néha hallatszott halkan működő motorjának a hangja. A hullámverés csobogása fokozódott, még néhány perc, és a hajó horgonyt vet a "rakpart" mellett.

Szántszándékkal használom itt ezt a kikötőbeli kifejezést. Ezen a helyen a sziklák ugyanis öt-hat lábbal a víz szintje fölé emelkedő padot alkotnak, ez a hely nagyon is alkalmas a kikötésre.

- Ne maradjunk itt... - mondta Wells, és megragadta a karomat.

- Ne bizony - feleltem -, mert észrevehetnek. Lapuljunk meg a fövenypart szélén... rejtőzzünk el valami mélyedésbe, és várjunk...

- Menjen előre, mi követjük.

Nem volt vesztegetni való időnk. A fekete tömeg lassan közeledett, alig emelkedett ki a hajóhíd a vízből, két ember körvonala lett kivehető rajta.

Valóban csak ketten volnának a hajón?

Wells, John Hart, Nab Walker és én visszamásztunk a sziklahasadékon, és a sziklák mentén kúsztunk tovább. Itt-ott kisebb üregek sötétlettek. Egyikbe én húzódtam be Wellsszel, egy másikba a két nyomozó.

Ha a Rémről a két ember kiszáll a parti homokra, minket nem vehet észre, mi azonban látjuk őket, és majd aszerint cselekszünk, ahogy a körülmények követelik.

A tópart felől érkező zajokból, a hozzánk eljutó angol szavakból megtudtuk, hogy a hajó kikötött. Valamivel később egy horgonyt dobtak ki éppen annak a sziklahasadéknak a végéhez, ahonnan az imént eljöttünk.

Wells odakúszott a sziklafal sarkához, és megállapította, hogy a horgony kötelét az a tengerész húzza, aki a partra ugrott, és azt is hallottuk, hogy a horgony kampója megcsikordult a földön.

Néhány perc múlva lépések hallatszottak a parti homokon.

A két ember átment a sziklahasadékon, és egy hajólámpa világánál egymás mellett haladva a kis erdő széle felé indult.

Mi keresnivalójuk van errefelé? Vajon a Black Rock-öböl volt a Rém egyik kikötőhelye? Vagy a kapitánynak itt van az egyik élelmiszer- és anyagraktára? És ide jön utánpótlásért, amikor vakmerő utazásainak szeszélye az Egyesült Államoknak erre a részére veti? Vajon ezt a környéket olyan kihaltnak és elhagyatottnak tartja, hogy itt nem kell félnie a lelepleződéstől?

- Mit tegyünk? - kérdezte Wells.

- Hadd jöjjön vissza ez a két ember, és akkor...

A meglepetéstől elállt a szavam.

Az emberek harminclépésnyire sem voltak tőlünk, amikor az egyik megfordult, és a hajólámpa jól megvilágította az arcát...

Ezt az arcot már láttam, az egyik ember volt azok közül, akik a Long Street-i házam előtt utánam leselkedtek... Nem tévedhettem... Éppúgy felismertem, mint ahogy öreg házvezetőnőm is felismerte volna. Az volt, persze hogy az volt, az egyik leselkedő alak azok közül, akiknek nem tudtam többé a nyomára bukkanni! Nem kétséges, hogy tőlük származik az a levél, amelynek a kézírása megegyezik a Világ Ura levelének a kézírásával! Így hát az első levelet is a Rém fedélzetén írták! Igaz, hogy a levél fenyegetései a Nagy Sasfészekre vonatkoznak; és most ismét azon törtem a fejem, milyen összefüggés lehet a Nagy Sasfészek és a Rém között...

Néhány szóban elmeséltem az esetet Wellsnek, aki csak ennyit válaszolt:

- Érthetetlen!...

A két ember pedig közben továbbhaladt a kis erdő felé, és nemsokára bejutottak az erdőbe.

- Csak észre ne vegyék a kocsinkat... - mormogta Wells.

- Attól nem kell tartanunk, ha nem mennek beljebb a szélső fáknál...

- És ha felfedezik?...

- Akkor igyekeznek vissza a hajóra, és lesz időnk, hogy elvágjuk az útjukat.

Egyébként a tó felől, ahol a hajó horgonyzott, semmi zaj nem hallatszott. Kibújtam az üregből, átmentem a sziklahasadékon, és ott álltam meg, ahol a horgony belevág a homokba.

A hajó ott himbálózott csendesen a kötél végén. A fedélzeten semmi fény, a hajóhídon és a sziklapadon egy teremtett lélek sem látszott. Nem ez a kedvező alkalom? Felugrunk a hajóra, és megvárjuk, amíg a két ember visszatér...

- Strock úr! Strock úr!

Wells hívott vissza.

Gyorsan visszaléptem melléje az üregbe.

Talán már túl késő volt ahhoz, hogy elfoglaljuk a hajót, de talán a kísérlet is kudarcot vall, ha emberek maradtak a hajón...

Bárhogyan is volt, a lámpát vivő ember és a társa ismét feltűnt az erdő szélén, és lefelé jött a fövenyes parton. Bizonyára nem vettek észre semmi gyanúsat. Mindkettő csomagot hozott, átment a sziklahasadékon, és a sziklapad előtt megállt.

Ekkor az egyik így kiáltott:

- Kapitány úr!

- Tessék! - hallatszott a válasz.

Wells a fülemhez hajolt, és így szólt:

- Hárman vannak...

- Vagy talán négyen... - feleltem - esetleg öten vagy hatan!

A helyzet egyre bonyolultabb lett. Túlságosan nagy létszámú személyzet ellen mit tehetünk? Annyi bizonyos, hogy a legkisebb elővigyázatlanságért is drágán megfizetünk! Vajon a két ember, aki visszajött, felszáll a hajóra a csomagokkal?... Aztán felszedik a horgonyt, és a hajó kifut az öbölből, vagy napkeltéig itt marad?... De ha most elmegy, örökre eltűnik a szemünk elől! Hol bukkanunk rá ismét? Ha eltávoznak az Erie-tó vizéből, továbbmehetnek a szomszédos államok országutain vagy akár a Detroit folyón, és bejutnak a Huron-tóba... És akkor soha többé nem adódik ilyen alkalom, soha többé nem térnek vissza a Black Rock-öbölbe!

- Gyerünk a hajóra! - mondtam Wellsnek. - Harttal és Walkerrel együtt négyen vagyunk. A támadás készületlenül találja őket. Rajtuk ütünk... És ég veled, babám, ahogy a tengerészek mondják.

Már éppen szólni akartam a két nyomozónak, amikor Wells megérintette a karomat.

- Hallgassa csak! - mondta.

Az egyik ember a kötélnél fogva a part felé húzta a hajót, amely közeledett a sziklákhoz.

Közben a kapitány beszélgetett a társaival:

- Odaát minden rendben van?

- Igen, kapitány úr.

- Még két csomag maradt?

- Kettő.

- Egy forduló elegendő, hogy idehozzák a Rémre?

A Rém!... Tehát valóban a Világ Urának a gépe volt!

- Elegendő - felelte az egyik ember.

- Jó... Holnap napkeltekor indulunk!

Így hát csak hárman voltak a hajón, csak hárman, a kapitány és ez a két ember...

Most ez a kettő nyilván visszamegy az erdőbe a két csomagért. Aztán amikor visszajönnek, hajóra szállnak, lemennek a kabinjukba és lefekszenek... Nem az lesz-e a kedvező pillanat, hogy rajtuk üssünk, mielőtt védekezni tudnának?

Most, amikor a kapitány saját kijelentése alapján győződtünk meg arról, hogy csak hajnalban indulnak, Wellsszel abban állapodtunk meg, hogy felengedjük a hajóra az embereket, és amikor elalszanak, hatalmunkba kerítjük a Rémet...

Arra azonban most sem jöttem rá, hogy előző este a kapitány miért hagyta el a kikötőhelyet úgy, hogy a holmi berakását nem végezték be, és mi késztette arra, hogy visszatérjen az öbölbe. A szerencse mindenesetre nagy esélyt nyújtott nekünk, és ezt ki is használjuk.

Fél tizenegy volt. Ekkor lépések hallatszottak a homokon. A lámpás ember jelent meg ismét, és társával együtt elindult az erdő felé. Mihelyt beértek a fák közé, Wells elment, hogy tájékoztassa a nyomozóinkat, én pedig a sziklahasadék végéhez kúsztam.

A Rém lehorgonyozva himbálózott. Amennyire ki tudtam venni, hosszúkás, orsó alakú alkalmatosság volt, rajta sem kémény, sem árboc, sem vitorlázat; ugyanilyet láttak manőverezni Új-Anglia partjai előtt.

Megvizsgáltuk revolvereinket, mert talán kénytelenek leszünk használni őket, majd visszabújtunk a sziklaüregekbe.

Öt perc telt el azóta, hogy a két ember eltűnt az erdőben, és bármelyik pillanatban megjelenhettek a csomagokkal. Ha beszálltak, legalább egy órát várunk, és csak azután ugrunk fel a hajóra, mert addigra a kapitány és két társa mély álomba merül. Fontos, hogy ne legyen idejük a hajóval kifutni az Erie-tó vizére, sem pedig lemerülni a víz alá, mert akkor a hajó minket is magával visz.

Nem! Egész pályafutásom alatt sohasem éreztem ilyen türelmetlenséget!

Az volt az érzésem, hogy a két ember túl sokáig marad az erdőben, mert valami ott tartja őket...

Hirtelen zaj hallatszott, az elszabadult lovak vad dobogással vágtattak végig az erdő szélén.

A mi lovaink voltak, és most ijedten kanyarodtak az erdő széléről a fövenyes partra.

Nyomukban megjelent a két ember, lélekszakadva futottak.

Nem volt kétséges, hogy felfedezték a kocsinkat. Rájöttek, hogy rendőrök rejtőzködnek az erdőben. Figyelik, szemmel tartják és mindjárt elfogják őket!...

Rohannak is a sziklahasadék felé, hogy felszedjék a horgonyt, és felugorjanak a hajóra. És akkor a Rém úgy eltűnik, mint a villám, mi pedig a játszmát örökre elvesztettük!...

- Előre! - kiáltottam.

És máris futunk lefelé a homokparton, hogy a két ember menekülésének útját elvágjuk.

Mihelyt azok észrevesznek, eldobják a csomagokat, revolverüket elsütik, a lábán megsebesítik John Hartot.

Mi is tüzelünk, de kevesebb szerencsével. Nem találtuk el, még csak fel sem tartóztattuk őket. Azok a sziklahasadék végéhez érnek, nem is próbálják kiszabadítani a horgonyt, néhány ugrással a Rém fedélzetén teremnek.

A kapitány revolverrel a kezében a hajó elején áll, tüzel, és egy golyó Wells vállát eltalálja.

Nab Walkerrel megragadom a horgony kötelét, és húzzuk.

Ha a kötél végét a hajón elvágják, máris szabadon indulhatnak.

A horgony azonban hirtelen kitépődik a homokból, egyik ága beleakad az övembe, nem tudom kiakasztani, így magával vonszol, Walker pedig a nagy lendülettől elesik...

Ebben a pillanatban a Rém motorja teljes erővel kezd működni, a hajó nekilendül, és nagy sebességgel vág keresztül a Black Rock-öblön.

Amikor magamhoz tértem, már világos volt. Halvány fény szűrődött be annak a szűk kabinnak a kis ablakán, amelybe elhelyeztek... Nem is sejtettem, hány órája lehettem itt. De mivel a fénysugarak ferdén estek be, úgy gondoltam, a nap még nem járhat nagyon magasan a látóhatár felett.

Egy priccsen feküdtem, valaki egy takarót dobott rám. A ruhámat felakasztották az egyik sarokba, már meg is száradt. Az övem, amelyet egy helyen beszakított a horgony, a padlón hevert.

Egyébként úgy éreztem, nem sebesültem meg. Meglehetősen kimerült voltam. Ha elvesztettem az eszméletemet, ennek oka csak a gyengeség lehetett. Minthogy a fejem többször a víz alá került, amikor a horgony végighúzott a tavon, nyilván megfulladok, ha idejében ki nem húznak a hajóra.

De most egyedül vagyok-e a kapitánnyal és két emberével a Rém fedélzetén?...

Ez valószínű volt, csaknem bizonyos. Az egész jelenet az eszembe jutott: Hartot egy golyó megsebesítette, és elesett a homokon; Wellset is eltalálta egy lövés, Walker pedig elvágódott, amikor a horgony beleakadt az övembe... Társaim csak azt gondolhatják, hogy belepusztultam az Erie-tó vizébe...

Pillanatnyilag vajon melyik alakjában halad a Rém? A kapitány talán átalakította hajóját autóvá, és a tó partján fekvő államok útjain száguld? Ha így van, és feltéve, hogy hosszú órákon át maradtam eszméletlen, a gépezet teljes sebességgel haladva már nagyon messze járhat... Vagy visszaváltozott tengeralattjáróvá, és a tó víztükre alatt folytatja útját?...

Nem, a Rém a víz színén haladt. A kabinomba beszűrődő fény azt jelezte, hogy nem merült a víz alá. Másrészt nem éreztem olyan zökkenéseket, mintha autóval haladnánk valamilyen úton. Tehát a Rém nem ment ki a szárazföldre.

Az más kérdés volt, hogy még mindig az Erie-tóban tartózkodik-e. Meglehet, hogy a Nagy-tavak vidékén a kapitány nem tudott felhajózni a Detroit folyón, és így nem juthatott be sem a Huron-, sem a Felső-tóba... Ezt nehezen tudom majd megállapítani.

Mindenesetre úgy határoztam, hogy felmegyek a hajóhídra. Ha egyszer már kint vagyok, talán sikerül tájékozódni. Felkeltem a priccsről, leakasztottam a ruhámat, felöltöztem, bár sejtelmem sem volt, nem zárták-e rám a kabint.

Megpróbáltam felemelni a csapóajtót a fejem felett.

Az ajtó engedett a nyomásnak, és felsőtestemmel kibújtam a nyíláson.

Első dolgom volt, hogy körülnézzek, előre- és hátrapillantottam, majd a két oldalt próbáltam szemügyre venni a Rém mellvédje felett.

Mindenütt csak hatalmas víztükör! Partot sehol sem lehetett látni. A látóhatáron a víz színe az éggel találkozott. Nemsokára aztán választ kaptam arra is: tavon vagy tengeren hajózunk-e. Minthogy nagy sebességgel haladtunk, a hajó orra úgy hasította a hullámokat, hogy azok a magasba szöktek, és a szétporlott tajték az arcomba csapott.

Édesvíz volt, valószínűleg az Erie-tó vize.

Tehát legfeljebb csak hét-nyolc óra telhetett el azóta, hogy a Rém elhagyta a Black Rock-öblöt, mert a nap a zenitig tartó útjának még csak felét tette meg. Biztosan július 31-ének délelőttje volt.

Minthogy az Erie-tó hossza kétszázhúsz mérföld, szélessége körülbelül ötven mérföld, nem is volt alapom arra, hogy meglepődjem, ha nem látom sem keleti irányban New York állam partjait, sem nyugat felől a kanadai partokat.

Ebben a pillanatban két ember tartózkodott a fedélzeten; az egyik elöl figyelte a hajó haladását, a másik hátul a kormánykereket kezelte; és amint a nap állásából megállapítottam, északkeleti irányba kormányozta a hajót. Az első volt az, akiben a Black Rock-öböl partján felismertem a Long Street-i leskelődők egyikét.

A második az volt, aki a hajólámpát vitte, amikor a kis erdőben jártak.

De hiába kerestem a harmadikat, akit a hajóhoz visszaérkezve kapitánynak szólítottak. Ezt nem láttam.

Az olvasó megérti, mennyire égtem már a vágytól, hogy találkozhassam ennek a csodálatos járműnek az alkotójával, a Rém parancsnokával, azzal a rejtélyes személlyel, aki állandóan foglalkoztatta az egész világot, aki állandóan a figyelem középpontjában állott, azzal a vakmerő feltalálóval, aki nem félt kihívni maga ellen az egész emberiséget, amikor a Világ Urának nyilvánította magát!

Odaléptem a hajó elején álló emberhez, és rövid hallgatás után így szóltam hozzá:

- Hol van a kapitány?

Az ember félig lehunyt szemmel nézett rám. Úgy látszott, mintha nem értett volna meg, pedig tudtam, hogy beszél angolul, jól hallottam az előző este.

Egyébként megállapítottam, ügyet sem vet arra, hogy a fedélzeten vagyok. Hátat fordított, és tovább figyelte a látóhatárt.

Akkor hátraindultam, hogy a másik embertől érdeklődjem a kapitány után. De amikor a kormányos elé álltam, az félretolt, és választ tőle sem kaptam.

Nem maradt más hátra, mint hogy megvárjam annak a férfinak a megjelenését, aki revolverlövésekkel fogadott, amikor társaimmal húzni kezdtük a Rém kötelét.

Bőven volt időm, hogy szemügyre vegyem kívülről a hajót, amelyről nem tudtam, merre visz...

A hajó hídja és a vízből kiálló része előttem ismeretlen fémből készült. Középtájon egy félig nyitott csapóajtó takarta el azt a helyiséget, ahol a gépek szabályosan és csendesen dolgoztak. Mint már mondtam, sem árboc, sem kötélzet nem volt a hajón, zászlórudat sem lehetett látni a tatján. Az első részén egy periszkóp nyúlt a magasba, a víz alatt ennek segítségével kormányozták a Rémet.

Az oldaláról két, uszonyhoz hasonló nyúlvány csüngött, amilyen a kisebb holland part menti hajókon látható, ezek rendeltetését nem tudtam kitalálni.

Elöl egy harmadik csapóajtót láttam, bizonyára ott az a fülke található, amelyben a két ember tartózkodik, amíg a Rém pihen.

A hajó hátsó részén is ugyanolyan csapóajtót láttam, az lehetett a kapitány kabinja, de ő még mindig nem volt látható.

Amikor ezeket a gumitömítéssel ellátott csapóajtókat lecsukták, olyan szorosan illeszkedtek a helyükre, hogy egy csepp víz sem folyt be a hajó belsejébe, amíg a víz alatt tartózkodott.

A motorból azonban, amely ilyen csodálatos sebességgel repítette a járművet, nem láttam semmit, sem a hajtóművet, sem a hajócsavart vagy turbinát. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy a hajó hosszú, lapos nyomot hagy maga után, jól kidolgozott áramvonalas alakja jóvoltából, és éppen ezért még viharos időben is könnyen tudott közlekedni a háborgó vízen.

Még egyszer megismétlem, hogy a motor nem gőzzel, nem benzinnel, nem szesszel vagy más olyan üzemanyaggal működött, amelyre a szagáról következtetni lehet, és amilyen üzemanyagokat általában autók és tengeralattjárók meghajtására használnak. A hajó üzemanyaga csak elektromos áram lehetett, amelyet a hajón levő rendkívül magas feszültségű áramforrás szolgáltatott.

És ugyanakkor felmerült a kérdés: Miben tárolják ezt az elektromos energiát: elemekben, akkumulátorokban? És hogyan töltötték meg ezeket az elemeket vagy akkumulátorokat? Milyen kimeríthetetlen forrásból merítik ezt az energiát? Hol működik az a telep, amely ezt fejleszti? Talán csak nem a járművet közvetlenül körülvevő vízből vagy levegőből vonják ki eddig ismeretlen eljárással? Közben azon törtem a fejem, hogy a jelenlegi körülmények között sikerül-e rájönnöm erre a titokra...

Aztán a társaim jutottak az eszembe, akik a Black Rock-öböl homokján maradtak. Egyikük megsebesült, de lehet, hogy a másik kettő, Wells és Nab Walker is... Amikor látták, hogy a horgony ága magával húz, gondolhatták-e, hogy felkerülök a Rém fedélzetére? Nem táviratoztak-e Toledóból Ward úrnak, hogy meghaltam? És most ki merészelne újabb nyomozást indítani a Világ Ura ellen?

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben arra vártam, hogy a kapitány megjelenjék a fedélzeten.

A kapitány azonban nem jelent meg.

Ebben a pillanatban kínzó éhséget kezdtem érezni, ami érthető is, hiszen csaknem huszonnégy órája koplaltam. Az előző napi vacsora óta nem ettem, feltéve, hogy valóban csak egy éjszakát aludtam át... Mert annyira gyötört az éhség, hogy azon töprengtem, nem két napja kerültem-e a Rém fedélzetére. Vagy még régebben...

Szerencsére az a kérdés, hogy kapok-e enni és mit kapok, már a következő percben megoldódott.

A hajó elején álló ember lement a fülkéjébe, és nemsokára visszatért.

Aztán szótlanul ennivalót tett elém, majd ismét elfoglalta a helyét.

Az ebédem a következő volt: konzervhús, szárított hal, tengerész kétszersült és egy pohár olyan erős sör, hogy vizet kellett hozzá töltenem. A két ember bizonyára már megebédelt, mielőtt feljöttem a fedélzetre, mert nem tartott velem.

Egy szót sem tudtam kiszedni belőlük, így ismét gondolataimba merültem, és azt hajtogattam magamban:

"Hogy végződik ez a kaland? Megpillanthatom-e ezt a láthatatlan kapitányt, és visszaadja-e a szabadságomat? Vagy vissza tudom-e szerezni azt akarata ellenére is? Ez a körülményektől függ. De ha a Rém továbbra is a nyílt vízen marad, vagy lemerül a víz alá, hogyan sikerül innen elmenekülnöm? Ha a hajó nem alakul át autóvá, le kell mondanom minden szökési kísérletről..."

Különben jobb, ha bevallom, addig gondolnom sem szabad a szökésre, amíg valamit meg nem tudtam a Rém titkaiból! Mert ha ugyan nem is örülhettem újabb nyomozásom sikerének - nem sok híja volt, hogy magam is rajtavesztettem, és bár a jövő is több rosszal, mint jóval kecsegtetett, egy lépéssel mégis előbbre jutottunk. Igaz, hogy nem tudok kapcsolatot teremteni embertársaimmal, és a törvényen kívül helyezett Világ Urához hasonlóan én is az emberi társadalmon kívül rekedtem...

A Rém továbbra is északkelet felé tartott az Erie-tó hosszában. Csak közepes sebességgel haladt, de ha a legnagyobb sebességre kapcsol, néhány óra alatt eléri a tó északkeleti végét.

Az Erie-tónak ebből a sarkából csak egy kivezető út van, ez pedig a Niagara folyó, amely az Ontario-tóval köti össze. Ebben a folyóban pedig akadályokba ütközik, a híres vízesésbe, amely körülbelül tizenöt mérföldre található Buffalótól, New York államnak egyik jelentős városától. Ha pedig a Rém nem indult el felfelé a Detroit folyón, ezt a tavat már csak szárazföldi úton tudja elhagyni.

A nap éppen a fejünk felett állt. Az idő szép volt, a nagy meleget hűvös szellő tette elviselhetővé. A tó partja még nem tűnt fel sem a kanadai, sem az amerikai oldalon.

Vajon a kapitány semmiképpen sem akar mutatkozni előttem? Van valami oka arra, hogy titkolja kilétét? Vajon elővigyázatossága nem arra mutat, hogy este szabadon akar bocsátani, amikor a Rém partot ér? Ez még valószínűtlenebbnek tűnt!

Délután két óra tájban halk motoszkálást hallottam, a középső csapóajtó felnyílt, és a türelmetlenül várt ember megjelent a fedélzeten.

Be kell vallanom, ő sem fordított rám nagyobb figyelmet, mint legénysége; hátrament a kormányoshoz, és a helyére állt. Ez halkan valamit mondott neki, majd lement a gépterembe.

A kapitány körülnézett, rápillantott a kormánykerék előtt levő iránytűre, a hajó irányán módosított egy keveset, és a Rém nagyobb sebességre kapcsolt.

Ez a férfi ötven és egynéhány esztendős lehetett, termete közepes, válla széles, tartása még egyenes, feje erős, haja inkább deres, mint ősz, sem bajusza, sem oldalszakálla, csak amerikai divatú, sűrű kecskeszakálla; karja és lába izmos, állkapcsa szögletes, mellkasa domború, szemöldökét állandóan összeráncolta, ahogy a nagyon erélyes emberek szokták. Makkegészséges, vasból gyúrt embernek látszott, napbarnított bőre alatt tüzes vér keringhetett.

Társaihoz hasonlóan a kapitány is tengerészruhát és vízhatlan köpenyt viselt, fején pedig gyapjúsapkát.

Mereven néztem rá. Ha nem is próbálta elkerülni a tekintetemet, mindenesetre olyan közönyösen viselkedett, mintha nem tartózkodnék idegen a hajóján.

Talán felesleges is mondanom, hogy a kapitány volt a másik ember, aki a Long Streeten a házam előtt leselkedett!

És ha én felismertem, kétségtelenül ő is felismerte bennem azt a Strock főfelügyelőt, akit annak idején azzal bíztak meg, hogy hatoljon be a Nagy Sasfészekbe.

És ahogy így elnéztem, úgy tűnt - erre nem gondoltam Washingtonban -, hogy ezt a jellegzetes arcot már láttam valahol. De hol?... A rendőrségi nyilvántartó személyi lapjai között, vagy egyszerűen csak egy kirakatba kitett fényképen?

De ez az érzés annyira bizonytalan volt, hogy már azt hittem, csak a képzeletem játéka az egész.

Ha társaiban nem volt annyi udvariasság, hogy válaszoljanak nekem, ő talán megtisztel azzal, hogy felel a kérdéseimre. Hiszen egy nyelvet beszélünk, bár nem tudtam meggyőződni arról, hogy ő is amerikai származású-e. Hacsak szántszándékkal nem akar megérteni, hogy ne kelljen válaszolnia!

De hát mit akar tenni velem? Talán minden teketória nélkül meg akar szabadulni tőlem? Csak a besötétedést várja, hogy bedobjanak a vízbe? Az a kevés, amit tudok róla, elegendő ahhoz, hogy veszélyes tanú legyek? Akkor már inkább hagyott volna ott a horgony végén! Úgy most nem kellene visszalöknie a vízbe!

Felemelkedtem, a hajó végéhez mentem, és eléje álltam.

Tüzes tekintetével mereven nézett az arcomba.

- Ön a kapitány? - kérdeztem.

Meg sem szólalt.

- Ez a hajó... a Rém?

Erre sem válaszolt.

Akkor előbbre léptem, hogy karon ragadjam.

Eltaszított magától, nem durván, de karja nem mindennapi erőről tanúskodott.

Ismét elébe álltam.

- Mit akar tenni velem? - kérdeztem erélyesebb hangon.

Eddig látható bosszúsággal szorította össze száját, de azt gondoltam, most mégis megszólal. Talán hogy ezt ne kelljen megtennie, elfordította a fejét. Kezét pedig rátette a sebességszabályozóra.

A gépezet azonnal gyorsabban kezdett forogni.

Erre elöntött a méreg, nem tudtam tovább uralkodni magamon, és így kiáltottam:

- Jól van! Csak hallgasson! Én... én tudom, hogy ki ön, és azt is tudom, hogy ezt a járművet jelentették Madisonból, Bostonból és a Kirdall-tóról! Igen! Ez a gép száguld az országutakon, a tengerek és tavak felszínén és a víz alatt! Ez a hajó pedig a Rém, és ön a parancsnoka... ön írta azt a levelet a kormánynak... ön, aki azt hiszi, hogy van elég ereje felvenni a harcot az egész világgal... Ön!... A Világ Ura!...

Ezt hogy is tagadhatta volna? A hírhedt kezdőbetűk ott álltak a kormánykeréken.

Szerencsére sikerült megfékeznem magam, és miután láttam, hogy hiába várok választ a kérdéseimre, visszamentem, és leültem a kabinom csapóajtója mellé. Hosszú órákig egyre csak a látóhatárt figyeltem abban a reményben, hogy feltűnik valahol a szárazföld.

Igen! Várni... kénytelen vagyok várni... A Rémnek még világosban kell elérnie az Erie-tó partját, mert továbbra is egyenesen északkeleti irányban halad.

Közben azonban múlt az idő, és a helyzet nem változott. A kormányos visszatért a kormánykerék mellé, a kapitány pedig a hajó belsejében ellenőrizte a gépek működését. Ismétlem: a motor még akkor is csendesen és egyenletesen működött, amikor a sebességet fokozták. Nyoma sem volt olyan rángatózó lökésnek, amely a hengeres és dugattyús motorok szükségszerű velejárója. Ebből arra következtettem, hogy bármilyen formájában haladjon is a Rém, forgómotorok hajtják. De erről sem volt mód meggyőződnöm.

Másrészt azt is megfigyeltem, hogy az irány nem változott. Továbbra is északkelet felé haladtunk, vagyis Buffalo irányában.

"Miért megy arrafelé a kapitány? - töprengtem. - Nem lehet szándéka, hogy abban a kikötőben kössön ki, a rengeteg halász- és kereskedelmi hajó között! Ha el akarja hagyni az Erie-tavat, erre a Niagara nem alkalmas, mert a vízeséseken még ilyen alkalmatossággal sem tud átjutni! Ezt a tavat csak a Detroit folyón át tudná elhagyni, a Rém azonban szemmel láthatóan távolodik tőle...

Akkor arra gondoltam: a kapitány talán a besötétedést várja, hogy az Erie-tó partján kikössön valahol. Ott a hajó átalakul autóvá, és gyorsan áthalad a szomszédos államokon.

És ha nem sikerül megszöknöm, amíg a szárazföldön haladunk, többé semmi reményem nem marad arra, hogy visszaszerezzem a szabadságomat...

Igaz, akkor megtudom, hol rejtőzködik a Világ Ura, ráadásul olyan ügyesen, hogy a rejtekhelyet soha nem sikerült felfedezni - hacsak valamilyen módon ki nem rak a hajóból... És hogy mit érthetek kirakáson, nem nehéz elképzelni.

A tó északkeleti sarkát mindenesetre jól ismerem, sokszor jártam New York államnak ebben a részében, amely a fővárosa, Albany és az említett Buffalo között fekszik. Egy három évvel ezelőtt végzett nyomozás során volt alkalmam átkutatni a Niagara folyó mindkét partját a vízesések alatt és felett egészen a Függő-hídig; voltam a Buffalo és Niagara Falls mezőváros között fekvő két nagyobb szigeten, továbbá a Navy-szigeten és a Kecske-szigeten, amely az amerikai vízesést a kanadai vízeséstől elválasztja.

Ha tehát alkalmam nyílna a szökésre, nem kerülnék ismeretlen környékre. De vajon nyílik-e rá alkalom, és alapjában véve kívánom-e, és élnék-e vele?... Mennyi titok vár még rám ebben az ügyben, amelybe jó szerencsém - vagy talán balszerencsém belesodort!

Arra azonban nemigen lesz lehetőségem, hogy a Niagara valamelyik partjára kerülhessek. A Rém nem vág neki ennek a folyónak, amelyen lehetetlen végighajózni, de valószínűleg az Erie-tó partvidékére sem merészkedik. Szükség esetén lemerül a víz alá, így halad fel a Detroit folyón, visszaváltozik autóvá, és a vezetője az Unió utain robog vele tovább.

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, tekintetem pedig mindvégig hasztalanul vizsgálgatta a látóhatárt.

S újra meg újra felmerült bennem több kérdés, amelyekre nem tudtam felelni: miért írta nekem a kapitány azt a fenyegető levelet? Mi érdeke fűződött ahhoz, hogy Washingtonba is eljöjjön leskelődni utánam? És végül mi köze volt a Nagy Sasfészekhez? Az még lehetséges, hogy föld alatti csatornákon keresztül be tudott jutni a Kirdall-tóba. De a megmászhatatlan sziklafalon átjutni - nem, ez lehetetlen!

Mivel a Rém változatlanul nagy sebességgel haladt, és irányát állandóan tartotta, négy óra felé már nem lehettünk tizenöt mérföldnél távolabb Buffalo városától, amelynek körvonala nemsokára feltűnik az északkeleti látóhatáron.

Utunk során megpillantottunk ugyan néhány hajót, de azok elég távol haladtak tőlünk, és a kapitány ezt a távolságot könnyűszerrel tudta tartani. Ráadásul a Rém alig emelkedett ki a víz színe fölé, és egy mérföldnél nagyobb távolságból aligha lehetett észrevenni.

A messzeségben kezdtek kirajzolódni azok a magaslatok, amelyek az Erie-tó sarkánál emelkednek, és Buffalón túl tölcsért alkotnak, mely tölcséren keresztül a tó vize belefolyik a Niagara medrébe. Jobb kéz felől néhány homokbucka tűnt fel, itt-ott facsoportok is látszottak. A tavon több kereskedelmi hajót, halászvitorlást és halászgőzöst pillantottam meg.

Az égen néhol kormos füstfelhők szálltak, amelyeket a víz fölé hajtott a gyenge keleti szél.

Mi lehet a szándéka a kapitánynak, hogy a kikötő felé tart? Nem azt tanácsolná az óvatosság, hogy ne merészkedjen oda? Lestem is, hogy melyik pillanatban fordítja el a kormánykereket, hogy a tó nyugati partja felé vegye az útját. Vagy talán az a terve, hogy a víz alá merül, és az éjszakát az Erie-tó mélyén tölti?

De érthetetlen módon továbbra is Buffalo felé halad!

Ebben a pillanatban a kormányos, aki az északkeleti határt figyelte, intett társának. Az felkelt, a középső csapóajtóhoz lépett, és lement a gépházba.

A kapitány viszont feljött a fedélzetre, a kormányoshoz ment, és halkan beszélt vele.

A kormányos Buffalo irányában két feketés pontra mutatott, amelyek tőlünk jobbra öt-hat mérföldnyire haladtak.

A kapitány figyelmesen nézett arrafelé; aztán megrántotta a vállát, és leült a hajó végében, de a Rém menetirányán nem változtatott.

Negyedóra múlva északkeleti irányban világosan ki tudtam venni két füstoszlopot. Lassanként a két pontszerű tárgy alakja is kirajzolódott.

Két gőzhajó volt, Buffalo felől gyorsan közeledtek.

Hirtelen arra gondoltam, hogy ez az a két torpedóromboló lehet, amelyekről Ward úr említést tett, és amelyek azt a feladatot kapták, hogy ellenőrizzék a tónak ezt a részét; ezeknek a segítségét nekem is jogomban volt igénybe venni.

Ez a két új típusú torpedóromboló az Egyesült Államok leggyorsabb gőzhajói közé tartozott. Hajtóműveik a legtökéletesebben kidolgozott gépek voltak, próbaútjaikon óránként huszonhét mérföldes sebességet értek el.

Igaz, hogy a Rémnek sokkal gyorsabb járatú gépei voltak, de ha mégis szorult helyzetbe kerül, és másképpen nem tud elmenekülni, csak lemerül a víz alá, és máris eltűnik üldözői elől.

Persze a két torpedóromboló helyett inkább két tengeralattjáróra lett volna szükség, hogy a siker valamelyes reményében vegyék fel a küzdelmet, de azt hiszem, még akkor is egyenlőtlen lett volna a harc.

Most már nem tartottam kétségesnek, hogy a két hajó parancsnoka értesítést kapott, talán éppen Wellstől, aki Toledóba visszatérve táviratozhatott nekik.

Egyébként nyilvánvaló volt, hogy mihelyt észrevették a Rémet, teljes gőzzel közeledtek. A kapitány azonban szemlátomást ügyet sem vetett rájuk, és továbbra is a Niagara folyó felé tartott.

Mit csinál most a két torpedóromboló? Bizonyosan úgy manővereznek, hogy a Rémet az Erie-tó sarkába szorítsák, miután jobb kéz felől elhagyja Buffalót, mivel a Niagarán keresztül úgysem tud végighaladni.

A kapitány átvette a kormányzást, az egyik ember a hajó elején, a másik pedig a gépkamrában foglalt helyet.

Vajon nem parancsolnak most vissza a kabinomba?...

Nagy megelégedésemre ez nem történt meg, sőt ügyet sem vetettek rám, mintha ott sem lettem volna a hajón...

Nagy izgalommal figyeltem a két torpedóromboló közeledését. Amikor kétmérföldnyire voltak, úgy folytatták útjukat, hogy a Rémet két tűz közé szorítsák.

A Világ Urának arcán a legmélyebb megvetés tükröződött. Nagyon jól tudta, hogy a torpedórombolók semmit sem tehetnek ellene. Csak egy utasítás a gépésznek, és messze elmaradnak, bármilyen sebesen haladnak is! Csak néhányat fordul a hajócsavar, és a Rém kikerül hajóágyúik hatósugarából; az Erie-tó mélyében pedig a lövedékek nem érik el a tengeralattjárót...

Tíz perccel később már alig egy mérföld választott el minket a két üldöző hajótól.

A kapitány még közelebb engedte őket. Aztán megnyomta a fogantyút, a hajócsavar kétszer olyan gyorsan kezdett el forogni, a Rém pedig szinte repült a tó tükrén. Mit sem törődve a torpedórombolókkal, és ahelyett, hogy visszafordult volna előlük, tovább folytatta útját! Ki tudja, nem lesz-e olyan merész, hogy áthalad köztük, és üldözésére csábítja őket, amíg a sötétség leszálltával a két hajó kénytelen lesz feladni a céltalan hajszát?

Az Erie-tó partján ekkor kirajzolódott Buffalo városa. Tisztán láttam épületeit, tornyait és emelődaruit. Négy-öt mérfölddel távolabb északnyugati irányban folyt ki a tóból a Niagara folyó.

Ilyen körülmények között mit tegyek? Mivel jó úszó vagyok, nem az lesz-e a legjobb és soha vissza nem térő alkalom, ha vízbe ugrom, amikor egy vonalban leszünk a torpedórombolókkal, vagy helyesebben közöttük haladunk el? A kapitány nem veszíthet időt azzal, hogy engem kihalásszanak! Ezzel az ugrással talán kikerülök a keze közül... Valamelyik hajóról majd csak észrevesznek. És hátha figyelmeztették a két hajó kapitányát, hogy esetleg a Rém fedélzetén vagyok? Talán csónakot küldenek értem...

Persze nagyobb esélyem lenne a sikeres menekülésre, ha a Rém befutna a Niagara folyó partjai közé. A Navy-sziget magasságában jól ismert területen érnék partra. De lehetetlennek tartottam, hogy a kapitány arrafelé forduljon, ahol vízesés állja el az útját. Úgy határoztam tehát, hogy várok, amíg a torpedórombolók közelebb érnek, és majd az utolsó pillanatban döntök.

Mert - be kell vallanom - nem tudtam elhatározásra jutni. Nem! Sehogy sem tudtam beletörődni abba, hogy a menekülésemmel elvesztem minden esélyemet a titok felderítésére! A nyomozó ösztön lázadt fel bennem arra a gondolatra, hogy csak ki kell nyújtanom a kezemet, hogy elcsípjem ezt a törvényen kívül helyezett embert... Nem! Nem szököm meg! Ez annyit jelentene, hogy örökre feladom a játszmát! Ha viszont itt maradok a Rém fedélzetén, milyen sors vár rám, és hová visznek?

Negyed hét volt. A torpedórombolók közeledtek, tizenkét-tizenöt kötélhossznyi távolságot hagyva egymás között. A Rémnek nem is kell fokoznia sebességét, az egyik hajó rövidesen jobbra lesz tőle, a másik pedig balra.

Nem mozdultam el a helyemről. Ott álltam a hajó elején figyelő ember mellett.

A kapitány mozdulatlanul állt a kormánynál, szeme izzott az összevont szemöldök alatt, és talán arra várt, hogy a hajó egyetlen mozdulatával véget vessen az egésznek.

Egyszer csak a bal felől haladó torpedórombolóról ágyúlövés hallatszott. Egy lövedék a vizet hasítva a Rém előtt süvített el, és a jobb oldali torpedóromboló háta mögött tűnt el.

Felugrottam. A mellettem álló ember a kapitány jeladását leste.

Az még csak a fejét sem fordította oldalra, és sohasem felejtem el, milyen megvető kifejezés ült az arcán...

Abban a pillanatban kabinom csapóajtaja felé taszigáltak, amely rám csukódott, majd a többi ajtót is lezárták. Alig telt el egy perc, a hajó a víz alá merült! A tengeralattjáró eltűnt a tó mélyén...

Még hallatszott néhány ágyúlövés, amelyek tompa dörrenése eljutott a fülemig. Aztán minden elcsendesedett. Kabinom ablakán halvány fény szűrődött be. A tengeralattjáró minden ringatózás és himbálózás nélkül csendben haladt tovább az Erie-tavon keresztül.

Ilyen gyorsan és könnyedén ment végbe a Rém átalakulása, és bizonyára éppen ilyen gyors és könnyű az átalakulás, amikor az országúti közlekedésre vált át.

És most mit szándékozik tenni a Világ Ura?... Nagyon valószínű, hogy irányt változtat, feltéve, hogy a partra érve a Rémet nem alakítja át autóvá. De ahogy gondolkoztam a dolgon, úgy véltem, hogy mihelyt lerázza a torpedórombolókat, inkább nyugat felé tart, és visszatér a Detroit folyó torkolatához. Valószínűnek tartottam, hogy csak addig marad víz alatt, amíg kívül nem kerül az ágyúk lőtávolán, és a sötétség véget nem vet az üldözésnek.

De nem így történt. Alig telt el tíz perc, amikor a hajón mozgolódást észleltem. A gépkamrából beszélgetés hallatszott. A gépek hangjába kattogás is vegyült. Mintha azt vettem volna ki a beszédből, hogy valami hiba miatt a tengeralattjáró kénytelen ismét felemelkedni a víz színére.

Nem is tévedtem. A következő pillanatban félhomályos kabinom hirtelen kivilágosodott. A Rém a felszínre jött... A hajóhídról lépések hallatszottak, a csapóajtók felnyíltak, még az enyém is.

A kapitány ismét elfoglalta helyét a kormánykeréknél, két embere pedig a hajó belsejében foglalatoskodott.

Körülnéztem, hogy láthatók-e még a torpedórombolók. Igen... tőlünk csupán negyed mérföldre. Azok ismét megpillantották a Rémet, és máris üldözni kezdték. Most már azonban a Niagara folyó irányában.

Bevallom, ebből a manőverből semmit sem értettem. Ha a hajó bekerül ebbe a zsákutcába, és a géphiba miatt nem tud a víz alá merülni, a visszaútját elállják a torpedórombolók. Vagy talán megpróbál a szárazföldre kijutni, és autóvá átváltozva elmenekülni akár New York államon át, akár a kanadai területen keresztül?

Ekkor a Rémnek félmérföldnyi előnye volt. A torpedórombolók teljes gőzzel követték, de a körülmények nem kedveztek ahhoz, hogy ágyúikkal el is találják.

Úgy látszik, a Rém tartani akarta ezt a távolságot. Pedig igen könnyen tudta volna növelni, és besötétedés után a nyugati partok felé fordulhatott volna vissza.

Jobb kéz felől már elmosódott a távolban Buffalo körvonala is, és valamivel hét óra után feltűnt a Niagara bejárata. A kapitány nyilván elvesztette a józan eszét, ha befut ide, hiszen tudja, hogy onnan nem térhet vissza... De egyáltalán lehet-e józan és épelméjű az olyan ember, aki kikiáltja magát a Világ Urának, és ezt szilárd meggyőződéssel hiszi is?

Szenvtelenül, nyugodtan állt előttem, még csak a fejét sem fordította el, hogy a két hajóra pillantson.

Egyébként a tónak ez a része teljesen kihalt volt. A Niagara folyó partjain fekvő városok felé nem sok hajó jár, de most egyetlenegy sem volt látható. Még egy halászbárka sem keresztezte a Rém útját. Mindenesetre ha a két torpedóromboló követni kezdi a Niagarán is, kénytelenek lesznek nemsokára megállni.

Mint említettem, a Niagara folyó az amerikai és a kanadai part között folyik. Az egyik oldalon Buffalo terül el, a másikon az Erie-erőd. Szélessége körülbelül háromnegyed mérföld, de a vízesések közelében kevesebb. Hossza az Erie-tótól az Ontario-tóig körülbelül tizenöt mérföld, és északi irányban haladva vezeti le a Felső-, a Michigan- és a Huron-tó vizét az Ontario-tóba. Az Erie-és az Ontario-tó között a szintkülönbség háromszáznegyven láb. Ebből maga a vízesés nem kevesebb, mint százötven láb. Az alakja után Patkó-zuhatagnak is nevezik, az indiánok-pedig a "Vízdörgés" nevet adták neki, mert a mennydörgéshez hasonló erejű robajjal zúdul le szünet nélkül, és ez a dörgő hang a vízeséstől több mérföldre is hallható.

Buffalo és Niagara Falls mezőváros között két sziget osztja két ágra a folyót: a Navy-sziget, egy mérfölddel a Patkó-zuhatag felett és a Kecske-sziget, amely az amerikai vízesést választja el a kanadai vízeséstől. Ennek a sarkán állt hajdan a vízesés szakadéka fölé merészen a magasba nyúlva a Teknőc-torony, amelyet le kellett rombolni, mielőtt a mélybe zuhant volna, mivel a vízesés állandóan hátrább húzódik.

A Niagara folyó felső szakaszán a Navy-sziget két oldalán két mezőváros érdemel említést: a jobb parton Schlosser, a bal parton pedig Chippewa Falls. Ezen a részen a folyómeder egyre jobban kezd lejteni, a víz sodra ennek megfelelően állandóan gyorsul, hogy két mérfölddel lejjebb a híres vízesés alakjában zuhogjon alá.

A Rém elhaladt az Erie-erőd mellett. A lenyugvó nap akkor érte el a kanadai oldalon a látóhatár szélét, a telihold pedig délkeleti irányban most bukkant fel az alkonyati páratömegből. Még egy teljes óra is eltelik, amíg egészen besötétedik.

A két torpedóromboló teljes gőzzel hasította a vizet, de a Rém mögött még mindig egy mérföldre haladtak, és ezt a távolságot nem tudták csökkenteni. A két partot árnyas fák szegélyezték, közöttük a zöldellő réteken egy-egy tanya bukkant fel.

Nyilvánvaló volt, hogy a Rém nem tud visszafordulni. A torpedórombolók feltétlenül elsüllyesztik. Igaz, a két kapitány nem tudta, amit én már tudtam, vagyis hogy a Rém géphiba miatt volt kénytelen feljönni a víz színére, és nem tud a víz alá merülve elmenekülni. A két hajó azonban továbbhaladt előre, és bizonyára tartják is ezt a sebességet, amíg csak lehet.

Nem értettem sem ezt a makacs hajszát, sem a Rém parancsnokának a viselkedését. Nem kell hozzá egy fél óra sem, és útját állja a vízesés. Bármilyen tökéletes is a járműve, arra mégsem képes, hogy átjusson a Patkó-zuhatagon, és ha a vízesés sodra elkapja, belezuhan abba a száznyolcvan láb mélységű katlanba, amelyet a víz vájt a vízesés tövében. Ha kimenne a partra, talán sikerülne elmenekülnie az autókerekeken óránként kétszáznegyven kilométeres sebességgel!...

És most mit tegyek?... Próbáljak megszökni a Navy-szigeten keresztül, amelynek a partját úszva könnyen elérhetném?... Ha nem használom ki ezt az alkalmat, a Világ Ura soha, de soha nem adja vissza a szabadságomat, mert túl sokat tudok a titkairól!

Beláttam, hogy most minden szökési kísérletem hiábavaló lenne. Ha nem is zártak be a kabinomba, állandóan figyeltek. Miközben a kapitány a kormánykerék mellett állt, a mellettem álló társa le nem vette rólam a tekintetét. Az első gyanús mozdulatra megragadnak és bezárnak. Most már a sorsom egybefonódott a Rém sorsával.

Eközben az a távolság, amely a Rémet a két torpedórombolótól elválasztotta, néhány kötélhossznyira csökkent. Talán valami baleset következtében a Rém motorja nem képes többre? Pedig a kapitány nem árul el semmiféle nyugtalanságot, és nem igyekszik a part felé.

Már hallani lehetett a két torpedóromboló szelepein nagy párafelhőben kiáramló gőz sivítását.

De hallatszott a vízesés dübörgése is, amely hárommérföldnyire sem volt tőlünk.

A Rém a folyó bal ágában haladt tovább a Navy-sziget mentén, és nemsokára maga mögött hagyta annak alsó csücskét is. Negyedóra múlva feltűntek a Kecske-sziget első fái. A víz sodra egyre gyorsabb lett, és ha a Rém nem akar megállni, a torpedórombolók már nem sokáig folytathatják az üldözést... Ha ez az átkozott kapitány mindenáron bele akar veszni a Patkó-zuhatag örvényébe, azok nem követik a mélységbe...

Valóban, sípszó hallatszott, a két hajó megállt, amikor már csak öt-hatszáz lábnyira volt a vízeséstől. Fedélzetükön több ágyút sütöttek el, a lövedékek a Rém mellett süvítettek tova, de egyik sem talált...

A nap nemrégen szállt le, és az alkonyati homályban a holdsugarak megvilágították az északi partot. A hajó sebessége, amelyet az áramlás megkétszerezett, minden képzeletet felülmúlt. Egy perc múlva belezuhan abba a feketéllő szakadékba, amely a vízesés kanadai ágának közepén terül el...

Rémülten néztem a Kecske-sziget partjait és a mellette fekvő, Három Nővér nevű három kis szigetet, amelyek alig látszottak az örvénylő víz felcsapó tajtékai között...

Felemelkedtem, éppen a vízbe akartam ugrani, hogy kiússzam a szigetre.

A mellettem álló ember keze a vállamra nehezedett...

A gép belsejéből hirtelen erős zúgás hallatszik. A gép két oldalán az uszonyhoz hasonló szerkezetek szárnyként kinyílnak, és abban a pillanatban, amikor a Rémet a víz a szakadékba sodorná, felemelkedik a levegőbe, átrepül a dübörgő vízesés felett, miközben a holdszivárvány koszorút fon köréje.

Másnap, amikor meglehetősen mély álmomból felébredtem, nem éreztem, hogy a jármű mozog. Azonnal megállapítottam: nem robog a földön, nem halad a vízen, sem víz alatt, nem repül a levegőben. Akkor azt a következtetést vonhatom le, hogy feltalálója visszajutott arra a titokzatos helyre, ahol előtte még soha senki nem járt...

És mivel engem sem intézett el rövid úton, most nemsokára megfejthetem a titkát.

Az olvasó talán meglepődik, hogy ilyen mélyen aludtam a légi utazás alatt. Ezen magam is meglepődtem, és azon töprengtem, hogy álmomat nem valami altató okozta-e, amelyet előző este a vacsorámba kevertek. A Rém kapitánya talán így akarta megakadályozni, hogy felismerjem földet érésünk helyét... Azt azonban állítom, hogy félelmetes érzés volt, amikor a járművet nem a vízesés örvényei sodorták tovább, hanem motorja a magasba emelte, mint valami madarat, amelynek hatalmas szárnya rendkívüli erővel csapkodott...

Így tehát a Világ Urának ez a járműve négyféle szerepet töltött be: automobil, hajó, tengeralattjáró és repülő gép volt egyszerre.

Három közegben: földön, vízben, és levegőben tudott mozogni, és milyen erővel és milyen gyorsan!... Néhány pillanat elég volt neki a csodálatos átváltozáshoz! És ezeket a különböző jellegű mozgásokat ugyanaz a motor végezte! Magam is tanúja voltam a gép átváltozásának. Azt azonban még nem tudtam, de talán sikerül kiderítenem, hogy milyen energiaforrásból merített a jármű ekkora erőt, és hogy ki az a lángeszű feltaláló, aki minden alkatrészét készítette, majd csodálatos ügyességgel és merészséggel kormányozta.

Amikor a Rém a vízesés kanadai szakasza felett repült, kabinom csapóajtajának támaszkodtam. Olyan világos este volt, hogy megfigyelhettem, milyen irányban vezeti a gépet a kormányosa. A folyó felett repült, áthaladt a Patkó-zuhatagtól három mérfölddel lejjebb levő Függő híd felett. Ezen a részen kezdődnek a Niagara folyó zúgói, amelyeken lehetetlen átjutni; majd a folyó egy kanyar után továbbfolyik az Ontario-tó felé.

Úgy rémlett, hogy itt a gép keleti irányba fordult.

A kapitány továbbra is a gép hátsó részében tartózkodott. Nem szóltam hozzá. Mi értelme lett volna?... Úgysem válaszol.

Azt megfigyeltem, hogy a gép meglepő könnyedséggel változtatott irányt. A légi utakon bizonyára éppen olyan otthonosan mozgott, mint a szárazföldön és a tengeren.

És ilyen eredmények alapján érthető annak az embernek a gőgje, aki a Világ Urának kiáltotta ki magát! Hát nem rendelkezik minden szerkezetnél különb géppel, amely emberi kézből valaha is kikerült, és amellyel szemben az ember tehetetlen? Valóban, miért is adta volna el, miért fogadta volna el a felkínált milliókat?... Igen, most már megértettem azt a végtelen önbizalmat, amely egész lényéből áradt! De mire ragadhatja még mérhetetlen becsvágya, ha egyszer őrületté fajul?...

A Rém felrepülése után fél órával érthetetlen módon teljesen öntudatlan állapotba kerültem. Ismétlem, csak valami altató okozhatta. A kapitány bizonyára azt akarta, hogy ne lássam, milyen irányban halad.

Így aztán nem tudnám megmondani, hogy a kormányos a levegőben repült-e tovább, vagy leszállt valamelyik tenger vagy tó vizére, vagy az Egyesült Államok valamelyik országútján folytatta az útját. Semmire sem emlékszem, ami a július 31-ről augusztus l-re forduló éjszaka történt.

Most mi lesz ennek a kalandnak a folytatása, és főleg rám nézve hogyan végződik?...

Mint már említettem, amikor különös álmom véget ért, éreztem, hogy a Rém meg se moccan. Ebben nem tévedhettem, mert a mozgást észre kellett volna vennem még akkor is, ha a gép a levegőben halad.

Amikor felébredtem, a kabinomban találtam magam, ahova éppen olyan észrevétlenül zártak be, mint amikor az első éjszakát töltöttem a Rémen az Erie-tavon.

Most már csak azt akartam megtudni, felengednek-e a hajóhídra, miután a gép földet ért.

Megpróbáltam felnyitni a csapóajtót, de nem sikerült.

"Ejnye - gondoltam magamban -, csak akkor mozoghatok megint szabadon, ha a Rém ismét a vízen vagy a levegőben halad?"

Hiszen abban a két közegben valóban lehetetlen számomra a szökés...

Az olvasó megértheti türelmetlenségemet és nyugtalanságomat, hiszen nem tudtam, mennyi ideig tartózkodunk még a földön.

Csak néhány percet kellett várnom. Hallottam, hogy rudakat mozdítanak el. A csapóajtót kívülről felnyitották. Kabinom megtelt fénnyel és levegővel.

Egy ugrással felmentem a hajóhídra, és elfoglaltam a szokott helyemet.

Tekintetem egy pillantással végigjárta az egész környéket.

Ahogy sejtettem, a Rém a földön állt, egy völgykatlan mélyén, amelynek kerületét ezerötszáz-ezernyolcszáz lábra becsültem. Az egész völgykatlant apró sárgás kavics borította, és egyetlen szál fű sem nőtt rajta.

A völgykatlan majdnem szabályos tojás alakú volt, nagytengelye észak-déli irányú. Milyen magas lehet a környező sziklafal, milyen lehet a teteje?... Ezt nem tudtam megállapítani. Felettünk ugyanis sűrű ködréteg terült szét, amelyen a napsugarak még nem tudtak áthatolni. Néhány ködfoszlány a kavicsos talajig ért le. Még korán reggel lehetett, és a köd nemsokára felszáll.

A katlan belsejében meglehetősen hideg volt, bár augusztus első napjára ébredtünk. Úgy következtettem, hogy ez a völgyteknő az Újvilágnak valamelyik magasabb pontján fekszik. De melyiken? Ezen a téren még feltevésekbe sem bocsátkozhattam. Bármilyen gyorsan tudott is haladni a pilóta, az bizonyos, hogy nem volt ideje az Atlanti- vagy a Csendes-óceán átrepülésére, hiszen amióta a Niagarától elindultunk, legfeljebb tizenkét óra telhetett el.

Ebben a pillanatban a kapitány előjött egy sziklamélyedésből, amely valószínűleg a ködbe borult sziklafal aljában húzódó barlang lehetett.

Néha hatalmas madarak árnyéka suhant át a ködön, és rekedt rikoltozásuk felverte a mély csendet. Talán ennek az óriási szárnyú szörnyetegnek az érkezése zavarta fel őket, amellyel sem erő, sem sebesség dolgában nem vehették fel a versenyt.

Minden jelből arra következtettem, hogy a Világ Ura itt rejtőzik el, amikor egy-egy csodálatos útja véget ér. Ez volt autójának a garázsa, hajójának a kikötője és repülő gépének a fészke! És most a Rém mozdulatlanul pihen a katlan mélyén.

Végre most majd nyugodtan megnézhetem; úgy látszott, senki sem akar ebben megakadályozni. A kapitány szemlátomást most sem törődött velem többet, mint azelőtt. Két társa hozzá lépett. Mindhárman hamarosan eltűntek abban a barlangban, amelyről az imént említést tettem. Így hát szemügyre vehettem a gépet - legalábbis kívülről. A belső berendezésére nézve valószínűleg ezután is csak találgatásokra szorítkozhatom.

A csapóajtók valóban zárva voltak - kivéve az én kabinom csapóajtaját -, így egyiket sem tudtam kinyitni. De talán sokkal érdekesebb megtudni, milyen motor hajtja a Rémet többféle alakjában.

Leugrottam a földre, és erre a vizsgálódásra bőven volt időm.

A gép orsó alakú volt, az eleje hegyesebb, mint a hátulja, a törzse alumíniumból készült, szárnya pedig előttem teljesen ismeretlen anyagból. Négy darab, két láb átmérőjű keréken nyugodott, és a rajtuk levő igen vastag gumiabroncsok lehetővé tették, hogy simán gördüljön a legnagyobb sebesség mellett is. A kerekek küllői lapát alakúan kiszélesedtek, és amikor a Rém a víz színén vagy a víz alatt járt, bizonyára segítettek a haladásában.

A fő hajtómű azonban nem a négy kerék volt, hanem a két Parson-turbina, amelyeket a gép törzse mellett hosszanti irányban helyeztek el. Ezeket hozta igen gyors mozgásba a motor, így tudott olyan sebesen haladni a vízben, és azon gondolkoztam, nem ezekkel halad-e a gép a levegőben is.

A gép a levegőben nagy szárnyak segítségével tudott fennmaradni és haladni, ezek nyugalmi állapotban összecsukódtak, és uszonyhoz hasonlóan simultak az oldalához. A feltaláló tehát a levegőnél nehezebb testek repülésének elvét alkalmazta, és ez tette lehetővé neki, hogy a levegőben a leggyorsabb madárnál is sebesebben tudjon haladni.

Az a hajtóerő pedig, amely ezeket a különböző szerkezeteket működtette, ismétlem, csak az elektromos energia lehetett. De milyen energiaforrás táplálta az akkumulátorokat? Talán van valahol olyan villanytelepük, ahol az akkumulátorokat feltöltik? Vagy a völgykatlan egyik barlangjában dinamók működnek?

Vizsgálódásaim alapján tehát annyit megállapítottam, hogy a járművet kerekek, turbinák és szárnyak mozgatják, de semmit sem tudtam meg a gép szerkezetéről, sem a hajtóanyagáról. De mi hasznát vettem volna annak, ha ezt a titkot megfejtem?...

A szabadságomat kellett volna visszaszereznem, és amennyire a Világ Urát megismertem - bármilyen keveset tudtam is meg róla -, nem lesz hajlandó szabadon engedni!

Nyitva állt még előttem a szökés lehetősége. De nyílik-e rá valaha is alkalom? Akár a Rém valamelyik útja során, akár most, amikor a völgykatlanban időzik...

Az első megoldandó kérdés mindenesetre az, hol fekszik ez a völgykatlan. Hol szállt le a pilóta? Milyen összeköttetés van innen a külvilággal? Van-e valamilyen kivezető út ebből a völgykatlanból? A sziklafalon csak valami repülő szerkezettel lehet átjutni...

Az Egyesült Államoknak melyik részén szálltunk le? Ha feltételezzük, hogy a Rém csak az előző este indult útnak, bármilyen gyorsan repült is, nem hagyhatta el Amerikát, nem juthatott át az Újvilágból az Óvilágba. Becsülhetem-e néhány száz mérföldnél többre az éjszaka megtett utat?

Többször is felötlött bennem egy feltevés, amelyet érdemes fontolóra venni, talán el is fogadni. Miért ne lehetne a Rém tanyája éppen a Nagy Sasfészek? Hát ez a repülő gép nem tud könnyedén bejutni oda? Egy pilóta ne lenne képes arra, amit meg tudnak tenni a sasok és a keselyűk? Hát nem nyújt ez a megközelíthetetlen sasfészek a Világ Urának olyan titkos rejtekhelyet, amelyet rendőrségünk sem tudott felfedezni, és amelyben teljes biztonságban érezheti magát? Egyébként a Niagara-vízesés és a Kék-hegységnek eme része között a távolság nem több négyszázötven mérföldnél, és ezt a távolságot a Rém tizenkét óra alatt megtehette!

Igen, ez a gondolat - annyi más között - egyre határozottabb formát öltött az agyamban. És így nem derül-e fény arra a mindeddig homályban maradt kérdésre, hogy milyen kapcsolatban áll egymással a Nagy Sasfészek és a monogramos levél írója? És hogy miért fenyegettek meg arra az esetre, ha újrakezdeném a nyomozást? És hogy miért kémkedtek utánam? És a Nagy Sasfészekben észlelt jelenségeket - amelyek okát még nem sikerült kiderítenem - nem a Világ Urának kell-e tulajdonítani? Igen! A Nagy Sasfészek!... A Nagy Sasfészek!... És ha eddig nem tudtam ide bejutni, most ki tudok-e jutni innen másképpen, mint a Rém fedélzetén?

Vajon ráismernék-e, ha felszállna a köd? Akkor ez a feltevés talán valósággá válna...

Mivel szabadon jöhettem-mehettem, s a kapitány és társai nem törődtek velem, körül akartam járni a völgykatlant.

Most mind a hárman bent voltak a barlangban, a katlan északi sarkában, így a déli végében kezdtem meg vizsgálódásomat.

Ahogy a sziklafalhoz értem, a tövénél indultam el, amely tele volt üregekkel. A fejem felett meredező sima sziklafalak ugyanolyan földpátból álltak, mint az egész Allegheny-hegység. Hogy milyen magasra nyúlik fel a sziklafal, és hogy milyen alakú a teteje, még nem lehetett látni, ahhoz meg kell várni, míg vagy a szél, vagy a nap szétoszlatja a ködöt.

Közben továbbhaladtam a sziklafal tövében, amelynek üregeit csak a nyílásukon beszüremlő fény világította meg. A barlangok földjén mindenféle lom és szemét: fadarabok, száraz fűkupacok. Mellettük a kapitánynak és társainak a lábnyoma látszott a homokban.

Egyébként még mindig nem mutatkoztak, nyilván sok dolguk akadt a barlangban, amely elé több csomagot tettek le. Vajon ezeket majd a Rém fedélzetére viszik, és ezek szerint véglegesen el akarnak költözni erről a rejtekhelyről?...

Fél óra alatt végeztem körutammal, és visszamentem a katlan közepére. Itt-ott kihűlt és az idők folyamán megfehéredett hamurakásokon láttam megszenesedett gerendákat és deszkákat, tartóbordákat, amelyeken még ott volt a vasalás, tűzben meghajlott fémpántokat, egy szerkezet roncsait, amelyet lángok által pusztítottak el.

Annyi bizonyos, hogy ez a völgykatlan nem is olyan régen szándékosan előidézett vagy véletlenül keletkezett tűzvész színhelye volt. És természetes, hogy összefüggést kerestem a tűzvész és a Nagy Sasfészekben észlelt jelenségek között, amikor lángnyelvek csaptak a sziklafal fölé, morajlás hallatszott a levegőn át, amelyektől annyira megijedtek a környék, Pleasant-Garden és Morganton lakosai. De vajon mit égettek el, és miért állt a kapitány érdekében, hogy azt elpusztítsa?...

Ebben a pillanatban kelet felől erős szél támadt. Az eget eltakaró ködréteg gyorsan felszállt. A sziklafalat elöntötték a felfelé kapaszkodó nap sugarai.

Felkiáltottam.

Körülbelül száz láb magasságban kibontakozott a sziklakatlan pereme. Kelet felé ismerős körvonalat pillantottam meg: egy sziklát, amely sashoz hasonlított...

Ezt láttuk Elias Smith úrral, amikor meg akartuk mászni a Nagy Sasfészket!

Így tehát semmi kétség! Az elmúlt éjszaka a gép elrepült az Erie-tótól Észak-Carolináig. Tehát ebben a sasfészekben volt a rejtekhelye... Ez volt hát a lángeszű feltaláló hatalmas és óriási teljesítményű madarának méltó fészke, amelynek megmászhatatlan falain rajta kívül senki más nem tudott átjutni... És ki tudja, ő nem fedezett-e fel valami mély barlangot, föld alatti összekötő utat a külvilággal, amelyen át úgy is elmehetett a Nagy Sasfészekből, hogy a Rémet itt hagyja?...

Most már minden világossá vált az agyamban! Így lett érthető az első levél, amely a Nagy Sasfészekben íródott, és halállal fenyegetett. És ki tudja, ha bejutunk a völgykatlanba, felfedezzük-e a Világ Urának titkait, mielőtt ő maga biztonságos helyre menekül?...

Mozdulatlanul álltam, tekintetemet a kősasra szegeztem, bennem pedig erős indulatok kavarogtak. Azon gondolkoztam, nem kell-e mindenáron megpróbálkoznom a gép elpusztításával, mielőtt újra nekivág a világnak...

Lépéseket hallottam.

Megfordultam.

A kapitány felém tartott, és amikor megállt, arcomba meredt.

Nem tudtam tartóztatni magamat, és így kiáltottam fel:

- A Nagy Sasfészek!... A Nagy Sasfészek!...

- Igen... Strock felügyelő!

- Ön pedig... a Világ Ura?

- Az egész világé, amely már egyszer megbizonyosodhatott arról, hogy a legnagyobb hatalom birtokosa vagyok!

- Ön?! - kiáltottam fel meglepetten.

- Én... - válaszolta, és gőgösen kiegyenesedett. - Én... Robur... A Hódító Robur!

Középmagas termet, a hatalmas felsőtest szinte szabályos trapéz, amelynek leghosszabb oldalát a váll vonala alkotja. Ebből a vonalból emelkedik ki a vastag nyakon ülő, nagy, kerek fej. A szem a legkisebb indulattól szinte szikrákat vet, felette az állandóan összevont szemöldök a rendkívüli erő jele. A göndörödésre hajló, rövidre vágott haj fémesen csillog, mint a vasforgács; a széles mellkas úgy emelkedik és süllyed, mint a kovács fújtatója; a kar, a kéz, a láb a törzshöz illő; arcán se bajusz, se oldalszakáll, csak amerikai divat szerint vágott kecskeszakáll, amely szabadon hagyja a széles arccsontokat, az állkapocs pedig félelmetes erőre vall.

Ilyen képet közölt a rendkívüli emberről az Unió valamennyi újságja 18... június 13-án, egy nappal azután, hogy ez az ember olyan szenzációs körülmények között megjelent a philadelphiai Weldon Club ülésén.

Ez volt Hódító Robur, aki az imént felfedte kilétét előttem, amikor a szemem közé vágta fenyegetően hangzó nevét, méghozzá éppen a Nagy Sasfészekben!...

Szükségesnek tartom röviden összefoglalni azokat az eseményeket, amelyek erre a Roburra irányították az egész ország figyelmét. Ezeknek az eseményeknek egyik következménye volt az a csodálatos kaland, amelynek kimenetelét akkor még senki sem látta előre.

Június 12-én este tartotta ülését Philadelphiában a Weldon Club, amelynek elnöke Uncle Prudent, Pennsylvania állam fővárosának egyik köztiszteletben álló embere, titkára pedig Phil Evans volt, a város másik tekintélyes lakosa. Az irányítható léghajó fontos kérdéséről vitatkoztak. Az igazgatótanács megbízásából elkészítették a negyvenezer köbméter űrtartalmú léghajót, amelynek a Rajta nevet adták. A léghajót vízszintes irányban légcsavar hajtotta volna, ezt egy könnyű, de nagy teljesítményű dinamó működteti, amelytől a legnagyobb eredményeket várták. Arról pedig, hogy hova helyezzék el ezt a légcsavart, egyesek azt mondták, hogy előre, mások pedig, hogy a léghajó kosarának hátsó részére.

A kérdés még nem dőlt el, és aznap is éles harc folyt az előre-pártiak és a hátra-pártiak között. A vita annyira elfajult, hogy a Weldon Club egyes tagjai már majdnem ölre mentek, amikor a legnagyobb kavarodás közepette egy ismeretlen ember kért bebocsátást az ülésterembe.

Amikor beengedték, Robur néven mutatták be. Miután szót kért, általános csendben kezdett el beszélni. Nyíltan állást foglalt a kormányozható léghajó kérdésének vitájában, és kijelentette, hogy mivel az ember a vitorlával, kerékkel vagy csavarral hajtott hajók révén a tengerek ura lett, a levegő urává csak akkor válik, ha a levegőnél nehezebb szerkezetet használ, mert abban a közegben csak nehezebb tárgy biztosítja a szabad mozgást.

Ez pedig örökös vita tárgya volt a léghajózás és a repülés tábora között. Az ülésen, ahol a levegőnél könnyebb légi közlekedési eszközök hívei voltak többségben, a vita oly hevessé vált, hogy Robur, akinek ellenfelei a "Hódító" melléknevet adták, kénytelen volt elhagyni a termet.

Néhány órával ennek a rendkívüli embernek a távozása után a Weldon Club elnökét és titkárát mindenre elszánt emberek elrabolták. Amikor a Frycollin nevű inas kíséretében a Fairmont Parkon haladtak át, több ember vetette magát rájuk, szájukat betömték, kezüket-lábukat összekötözték; minden ellenállásuk hiábavalónak bizonyult, a magányos fasorokon át elcipelték és az egyik tisztáson álló járműbe tuszkolták őket. Virradatkor Robur repülő gépének foglyaiként már a levegőben szálltak olyan táj felett, amelyet sehogyan sem tudtak felismerni.

Uncle Prudent és Phil Evans most személyesen győződött meg arról, hogy az előző napi szónok nem vezette őket félre, hogy olyan repülő gépe van, amely a levegőnél nehezebb szerkezet repülésének elvén alapult, és amelyen jó vagy balszerencséjük - majd kiderül, melyik - rendkívüli utazást tartogat számukra.

Ezt a szerkezetet, amelyet Robur mérnök tervezett és készített, kétféle irányba beállított légcsavarok hajtották a tengelyükkel egyező irányban. A függőleges tengelyű csavarok függőleges irányban, a vízszintes tengelyűek vízszintes irányban mozdították el a gépet. Működése hasonlított a helikopteréhez, amely a levegőben rézsútos síkban is tud repülni.

Az Albatros nevű repülő gépnek harminc méter hosszú volt a törzse, két légcsavar - az egyik elöl, a másik hátul - biztosította az előrehaladást, harminchét függőleges tengelyű légcsavar pedig a levegőben tartotta fenn, ezek közül tizenöt-tizenöt a repülő testének két oldalán, hét hosszabb tengelyű pedig a közepén helyezkedett el. Az egész olyan volt, mintha harminchét árbocos hajó lenne, csak az árbocokon vitorlák helyett légcsavarok vannak, amelyeket a hajótestben elhelyezett gépek csodálatos sebességgel forgatnak.

Azt az energiát, amely a gépet a levegőben fenntartotta és előrehajtotta, nem szolgáltatta víznek vagy más folyadéknak a gőze, sem sűrített levegő vagy más összesűríthető gáznemű anyag. Robbanókeveréket sem használt Robur, hanem azt az energiaforrást, amelyet annyi mindenre fel lehet használni: az elektromosságot. És most felvetődik a kérdés: hogyan és miből merítette a feltaláló azt az elektromosságot, amellyel az elemeket és telepeket feltöltötte? Nagyon valószínű - bár titka sohasem derült ki -, hogy a környező levegőből vonta ki, amely mindig tartalmaz több-kevesebb villamosságot; egyébként a híres Nemo kapitány is így vonta ki az elektromosságot a környező vízből, amikor Nautilusával az óceán mélyén hajózott.

És meg kell mondanunk, hogy ezt a titkot sem Uncle Prudent, sem Phil Evans nem tudta megfejteni annak a légi utazásnak a során, amikor az Albatros körüljárta a Földet.

Robur mérnök személyzete egy John Turner nevű tisztből, három gépészből, két segédgépészből és egy szakácsból állt, összesen nyolc emberből, akik jól el tudták látni a szolgálatot.

Így mondta aztán Robur két útitársának, akik akaratuk ellenére lettek kísérői: "A repülő gépemmel ura vagyok ennek a hetedik világrésznek, amely nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika és Európa; ura vagyok Ikáriának, ennek a légi birodalomnak, amelyet a közeli jövőben az ikáriaiak ezrei népesítenek majd be!"

Akkor megkezdődött a kalandos utazás az Albatroson, először is Észak-Amerika óriási kiterjedésű területei felett. Hiába tiltakozott ellene nagyon is jogosan Uncle Prudent és Phil Evans, Robur, az erősebb, semmibe vette tiltakozásukat. Így hát bele kellett törődniük, helyesebben: engedniük kellett az erőszaknak.

Az Albatros nyugat felé haladva átrepült a Sziklás-hegység óriási vonulata, majd a kaliforniai rónák felett; aztán elhagyta San Franciscót, áthaladt a Csendes-óceán északi része felett egészen a Kamcsatka-félszigetig. Majd a repülő gép utasainak szeme előtt végigvonultak a Mennyei Birodalom tartományai és fővárosa, Peking, amelyet négyszeres falgyűrű övez. Ezután a repülő gépet az emelő légcsavarok nagyobb magasságokba emelték, és átrepülte a Himalája hófedte csúcsait és csillogó gleccsereit. Ettől kezdve állandóan tartotta a nyugati irányt. Miután áthaladt Perzsia és a Kaspi-tenger felett, elérte Európa határát, majd az orosz sztyeppéket; végigrepült a Volga völgye felett, látták Moszkvában és Péterváron, megpillantották Finnország lakói és a Balti-tenger halászai. Svédországot Stockholmnál, Norvégiát Krisztiániánál repülte át; majd dél felé fordult, ezer méter magasságban repült el Franciaország felett; Párizsnál százlábnyira leereszkedett, fényszórói pedig vakító fénykévékkel világították meg ezt a nagy fővárost. Aztán Olaszország következett: Firenze, Róma, Nápoly, majd rézsútos irányban átrepülte a Földközi-tengert. A légi jármű elérte a hatalmas kiterjedésű Afrika partjait, ezek mentén haladt a marokkói Espartel-foktól egészen Egyiptomig Algéria, Tunisz és Tripolitánia felett. Majd a Szahara királynőjének nevezett Timbuktu felé vette útját, és nekivágott az Atlanti-óceán légiterének.

Most egyenesen délnyugati irányban haladt, és semmi sem tudta feltartóztatni a hatalmas víztükör felett, még a hevesen tomboló viharok sem, sőt még annak a nagy erejű forgószélnek az örvénye sem, amelybe belekerült, és amelynek tölcsérét - hála a pilóta hidegvérének és ügyességének - sikerült ágyúlövésekkel szétoszlatni.

A szárazföldet a Magellán-szoros bejáratánál pillantották meg ismét. Az Albatros észak-déli irányban átrepült felette, majd a Horn-fokon túl kanyarodott el tőle, és nekivágott a Csendes-óceán déli térségeinek.

Majd miután áthaladt a Déli-sarkvidék tengereinek kihalt térségei felett, miután megküzdött egy ciklonnal, amelynek sikerült aránylag csendesebb központját elérnie, Robur a Graham-föld csaknem ismeretlen vidékei felett haladt tovább; a déli fény csodálatos ragyogásában néhány óráig a Déli-sark felett lebegett. Majd az orkán elsodorta, és a vulkanikus tüzet árasztó Erebus felé hajtotta, és csak csodával határos módon menekült meg.

Aztán július végén, amikor visszatért a Csendes-óceánon keresztül, az Indiai-óceán egyik szigete felett állt meg. A kivetett horgony belekapaszkodott a part szikláiba, és az Albatros elindulása óta most lebegett először mozdulatlanul ötven méterre a föld felett, ahol emelő légcsavarjai tartották fenn.

Ez a sziget, amint Uncle Prudent és társa hamarosan megtudta, a Chatam-szigetekhez tartozott, amely Új-Zélandtól tizenöt fokkal keletre feküdt. Itt azért kötöttek ki, mert a legutolsó orkánban a repülő légcsavarjai erősen megrongálódtak, és ha nem javítják meg, nem tudott volna eljutni a kétezernyolcszáz mérföldre fekvő X-szigetre, a Csendes-óceán egy ismeretlen szigetére, ahol az Albatros készült.

Uncle Prudent és Phil Evans nagyon jól tudta, hogy a gép folytatja vég nélkül tartó útját, mihelyt a javításokkal elkészülnek. És most, hogy a gépet a földhöz kötötték, kedvezőnek tartották a körülményeket a szökésre.

Az Albatrost tartó drótkötél legfeljebb százötven láb lehetett. Ha ezen a két utas és inasuk, Frycollin lecsúszik, minden nehézség nélkül eléri a földet; és ha éjszaka szöknek, aligha veszik észre őket. Csakhogy hajnalban a szökést felfedezik, és a szökevényeket elfogják, mivel nem tudnak elmenekülni a Chatam-szigetekről.

Ekkor azt a merész tervet eszelték ki, hogy a gépet felrobbantják egy dinamitbombával, amelyet a lőszerkamrából szereznek, így elpusztítják a nagy erejű repülő szerkezetet feltalálójával és személyzetével együtt. A dinamit robbanása előtt még lesz idejük a sodronyon leereszkedni, és végignézhetik, hogyan pusztul el az Albatros, hogyan hullik szét darabjaira.

Tervüket meg is valósították. Mihelyt beesteledett, a dinamitbombát meggyújtották, és mindhárman észrevétlenül földet értek. Ekkor azonban a szökést felfedezték. A fedélzeten néhány puskát elsütöttek, de a lövések nem találtak. Ekkor Uncle Prudent a drótkötélhez rohant, elvágta, és az Albatrost - amelynek előrehajtó légcsavarjai akkor nem működhettek - a szél elsodorta, a robbanás összetörte, majd a gép belezuhant a Csendes-óceán hullámaiba.

Az olvasó még talán nem felejtette el, hogy Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin június 12-ről 13-ra virradó éjszaka eltűnt, amikor a Weldon Clubból távozott. Azóta semmi hír sem érkezett róluk. Még találgatni sem lehetett, hogy hol lehetnek. Volt-e valami összefüggés rendkívüli eltűnésük és Roburnak azon az emlékezetes ülésen elmondott felszólalása között?... Erre senki sem gondolt, és nem is gondolhatott.

A két köztiszteletben álló férfiú klubtársai attól tartottak, hogy többé nem látják viszont őket. Kutatni kezdtek utánuk, a rendőrség is bekapcsolódott a nyomozásba, táviratoztak az Ó- és Újvilág minden részébe. Az eredmény semmi. Ötezer dollár jutalmat ígértek annak a személynek, aki az eltűntekről hírt hoz, a pénz azonban még mindig ott feküdt a Weldon Club páncélszekrényében.

Ez volt tehát a helyzet. Az izgalom különösen az Egyesült Államokban volt igen nagy, erre még ma is világosan emlékszem.

Szeptember 20-án aztán egy olyan hír terjedt el Philadelphiában, amely gyorsan eljutott másfelé is.

Uncle Prudent és Phil Evans délután visszaérkezett a Weldon Club elnöki lakásába.

Még aznap este ülésre hívták össze a klub tagjait, akik kitörő örömmel fogadták társaikat. A feltett kérdésekre igen tartózkodóan válaszoltak, helyesebben szólva: egyáltalán nem feleltek. Később azonban a következők derültek ki:

A szökés és az Albatros eltűnése után Uncle Prudent és Phil Evans arra törekedett, hogy életét valahogyan biztosítsa, és közben várták az alkalmat, hogy elhagyhassák a Chatam-szigeteket. A szigetek nyugati partján bennszülött törzsre bukkantak, és körükben kedvező fogadtatásra találtak. A sziget azonban távol esik a forgalmasabb útvonalaktól, és hajó ritkán köt ki a partjain. Türelemre volt tehát szükségük, és a hajótöröttek csak öt hét múlva tudtak felszállni egy Amerika felé induló hajóra.

És tudja az olvasó, hogy mi volt Uncle Prudent és Phil Evans egyetlen gondja a visszatérés után? Egész egyszerűen az, hogy folytassák a félbeszakadt munkát, befejezzék a Rajta léghajó építését, és ismét felemelkedjenek a magasabb légrétegekbe, amit nemrég jártak be, méghozzá milyen körülmények között, annak a repülő gépnek a fedélzetén! És ha nem így tesznek, nem is lettek volna igazi amerikaiak.

A következő év április 20-án a léghajó készen állt az indulásra Harry W. Tindernek, a híres léghajósnak a vezetésével, akit a Weldon Club elnöke és titkára kísért el útjára.

Hozzá kell tennem, hogy amióta visszatértek, senki sem hallott Roburról, mintha egyáltalán nem is élt volna. Egyébként nem volt-e teljesen jogos az a feltevés, hogy kalandos pályafutása véget ért, amikor az Albatros felrobbant és elmerült a Csendes-óceán mélyén?...

Elérkezett a felszállás napja. A sok ezer néző között én is ott voltam a Fairmont Parkban. A Rajta űrtartalma óriási, így azonnal felemelkedik majd a legmagasabb légrétegekbe. Magától értetődik, hogy az előre-pártiak és a hátra-pártiak vitáját a legegyszerűbben és leglogikusabb módon oldották meg: egy légcsavart helyeztek a léghajó gondolájának elejére, egy másikat a hátuljára; az elektromosság majd olyan erővel hajtja ezeket, amilyet eddig még soha nem tapasztaltak.

Az idő egyébként a lehető legkedvezőbb volt, az ég felhőtlen, még csak egy szellő sem fújt.

Tizenegy óra húsz perckor ágyúlövés jelezte az óriási tömegnek, hogy a Rajta indulásra kész.

- Elengedni!

Így kiáltott fel ünnepélyes hangon Uncle Prudent. A léghajó lassan, méltóságteljesen emelkedett felfelé. Azután kísérletet tettek a vízszintes irányú mozgásra - és a műveletet teljes siker koronázta.

Hirtelen egy kiáltás hangzott, amelyet ezer torok ismételt.

Északnyugat felől egy mozgó test tűnt fel a levegőben, és igen gyorsan közeledett.

Ugyanaz a gép volt, amellyel az előző évben elrabolták a Weldon Club két vezetőjét, és megsétáltatták őket Európa, Ázsia, Afrika és a két Amerika felett.

- Az Albatros! Az Albatros!

Igen... az volt, és minden bizonnyal a fedélzetén van a feltalálója is, Robur, a Hódító Robur!

Hogy megdöbbent Uncle Prudent és Phil Evans, amikor megpillantották az Albatrost, amelyről azt hitték, elpusztult!... A robbanás valóban el is pusztította, a roncsai pedig a mérnökkel és személyzetével a Csendes-óceánba zuhantak. Egy hajó azonban csakhamar felszedte őket, azon Ausztráliába utaztak, és onnan azonnal továbbindultak X-szigetre.

Roburt most már csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: bosszút állni. És hogy a bosszúállás sikerüljön, egy újabb, és ha lehet, még tökéletesebb repülő gépet szerkesztett, mint az előző volt. Aztán amikor megtudta, hogy hajdani utasai, a Weldon Club elnöke és titkára kísérleti útra készülnek a Rajtával, elindult az Egyesült Államok felé, s az említett napon és órában megjelent.

És most mint hatalmas ragadozó madár rácsap a Rajtára?... Amikor Robur kitölti bosszúját, talán a nyilvánosság előtt akarja bebizonyítani repülő gépének fölényét a léggömbökkel és minden egyéb, a levegőnél könnyebb szerkezettel szemben?...

Uncle Prudent és Phil Evans a léghajó gondolájában jól tudták, milyen veszély fenyegeti őket, mi lehet ennek a találkozásnak a vége. El kell menekülni, de nem vízszintes irányban, mert úgy a Rajtát hamar utolérik, hanem felemelkedve a magasabb levegőrétegekbe, ahol talán el tudnak menekülni a borzalmas ellenfél elől.

Így tehát a Rajta ötezer méter magasra emelkedett. Az Albatros azonban hatalmas lendülettel üldözőbe vette, és - pontosan emlékszem az újságok leírására - egyre szűkülő körben körözött körülötte. Vajon most egyetlen szökkenéssel kilyukasztja a törékeny burkolatot, és elpusztítja?...

A Rajtából kidobták a holtsúly egy részét, és még ezer méterrel feljebb lebbent. Az Albatros azonban légcsavarjainak maximumra fokozott fordulatszámával ide is követte. Ebben a pillanatban robbanás történt. A nagy magasságban túlságosan kiterjedt gáz nyomására a ballon burkolata szétrepedt, és az összeesett léggömb nagy sebességgel zuhanni kezdett.

Ekkor az Albatros a léggömb irányába siet, de nem végezni akar vele, hanem segíteni rajta. Igen! Robur, bosszújáról elfeledkezve, gépével megközelítette a Rajtát, és embereivel áthozatta Uncle Prudentet, Phil Evanst és a léghajóst repülő gépének a fedélzetére. Aztán a csaknem teljesen kiürült léggömb úgy zuhant rá a Fairmont Park fáira, mint valami óriási rongydarab.

A közönség alig tudott levegőhöz jutni az izgalomtól és a rémülettől.

Mi történik most, hogy a Weldon Club elnöke és titkára ismét Robur mérnök foglya lett? Vajon Robur magával akarja hurcolni őket a levegő birodalmába, de most már örökre?...

Szándékára igen hamar fény derült. Az Albatros néhány percig megállt öt-hatszáz méter magasságban, majd ereszkedni kezdett, mintha le akarna szállni a Fairmont Park szélén. De ha ott lesz egészen közel, a felbőszült tömeg tud-e annyira uralkodni magán, hogy nem ront neki a repülő gépnek, és elszalasztja-e az alkalmat, hogy elfoghassa Hódító Roburt?

Az Albatros továbbereszkedett, és öt-hat lábnyira a talajtól megállt, miközben fenntartó légcsavarjai egyre forogtak.

Most a tömeg megindult a park széle felé.

Ekkor Robur megszólalt, és pontosan ezeket mondta:

- Amerikai polgárok! A Weldon Club elnöke és titkára ismét hatalmamban van. Csak a megtorlás jogával élnék, ha foglyaimnak tekinteném őket. De a gyűlölködésből, amelyet az Albatros sikere lobbantott fel bennük, megértettem, hogy a szívek és elmék még nem készültek fel azokra a nagy változásokra, amelyeket majdan a levegő meghódítása idéz elő! Uncle Prudent, Phil Evans, önök szabadok!

A Weldon Club elnöke és titkára, továbbá Tynder léghajós egy pillanat alatt a földre ugrottak, a repülő gép pedig vagy harminclábnyira a tömeg fölé emelkedett, ahol már nem érhették el.

Ekkor Robur így folytatta:

- Amerikai polgárok! A kísérletem véget ért, mindennek ki kell várni a maga idejét... Ma még nem érkezett el a napja annak, hogy diadalmaskodhassam az ellentétes érdekek, érzelmek felett. Távozom hát, és magammal viszem titkomat. E titok azonban nem vész el az emberiség számára, az övé lesz azon a napon, amikor elég képzett lesz ahhoz, hogy soha vissza ne éljen vele. Amerikai polgárok, üdv nektek!

Aztán az Albatrost légcsavarjai felemelték, megindították előre, és a repülő gép a tömeg éljenzése közepette keleti irányban eltűnt.

Azért meséltem el ilyen részletesen ezt az utolsó jelenetet, mert fellebbenti a fátylat ennek a különös személynek a lelkivilágáról. Akkor nem úgy tűnt, mintha ellenséges érzülettel viseltetnék az emberiséggel szemben. Csak a jövendőt akarta biztosítani. Magatartásából azonban világosan érződött lángeszébe vetett rendíthetetlen hite és az a végtelen gőg, amelyet emberfeletti hatalma sugallt neki.

Így nem meglepő tehát, hogy ezek az érzelmek annyira elhatalmasodtak rajta, hogy le akarta igázni az egész emberiséget, amint ez legutolsó leveléből és nagyon súlyos fenyegetéseiből kiderült. Ennek alapján vajon azt kell-e feltételezni, hogy az idők során ez az érzelmi túlfűtöttsége olyan erős lett, hogy ma már mindenre képessé teszi?...

Abból, amit tudtam, könnyen következtettem arra, hogy mi történt az Albatros eltávozása után. Ez a csodálatos tehetségű feltaláló nem elégedett meg azzal, hogy repülő gépet készített, bármilyen tökéletesre sikerült is. Az az ötlete támadt, hogy olyan gépet szerkeszt, amely szárazon, vízen, víz alatt és a levegőben egyaránt tud közlekedni. Válogatott és titoktartó embereivel - valószínűleg X-szigeten - sikerült a négyes rendeltetésű gép minden alkatrészét elkészítenie. Aztán a második Albatrost elpusztították, mégpedig bizonyára a Nagy Sasfészekben, ahová senki más nem tudott bejutni. Ekkor jelent meg a Rém az Egyesült Államok útjain, a környező tengerekben és Amerika légiterében. Azt pedig már tudja az olvasó, hogy milyen körülmények között üldözték az Erie-tavon, és hogy azután légi úton menekült el, és fogolyként engem is magával vitt a fedélzetén.

Mi lesz a vége ennek a kalandnak, amelybe belekeveredtem? Tudom-e siettetni a megoldását a közeli vagy távolabbi jövőben? Vagy ezt csak Roburtól várhatom? Valószínűleg sohasem lesz alkalmam arra, hogy elmeneküljek, mint ahogy Uncle Prudent és Phil Evans tette a Chatam-szigeteken... Várnom kell tehát, és vajon meddig tart ez a várakozás?...

Kíváncsiságomat részben ugyan kielégítettem, már ami a Nagy Sasfészket illeti. Most, hogy végre szétnézhettem a sziklakatlanban, rájöttem, mi okozta azokat a jelenségeket, amelyeket a Kék-hegységnek ezen a vidékén észleltek. Megbizonyosodtam arról, hogy sem Észak-Carolina e körzetének parasztjait, sem Pleasant-Garden és Morganton lakóit nem fenyegeti vulkánkitörés, sem pedig földrengés. A föld gyomra teljesen nyugodt ezen a környéken. Nem nyílik kráter az Allegheny-hegységnek ezen a részén. A Nagy Sasfészek csupán Hódító Robur rejtekhelye. Bizonyára egyik légi utazása során fedezte fel véletlenül ezt a megmászhatatlan sziklakatlant, ahol felszerelését és tartalék készleteit tárolta, mert nyilván biztosabb rejtekhelynek ígérkezett, mint X-sziget a Csendes-óceánon...

Igen ám, de ha ezt a titkot meg is fejtettem, mit tudtam meg a csodálatos járműről, működésének különböző módozatairól?... Feltéve, hogy ezt a nagyon bonyolult szerkezetet elektromos energia hajtja, és hogy az elektromos energiát - mint az Albatros esetében - új eljárásokkal a környező levegőből nyeri, hogy működik ez a szerkezet?... Ebbe nem engedtek bepillantani, és nem is fognak engedni.

Arra a kérdésre pedig, hogy visszakapom-e valaha is a szabadságomat, így feleltem önmagamnak:

"Nyilvánvaló, hogy Robur semmiképpen sem akarja felfedni kilétét. És hogy a készülékével mit akar tenni, félek - fenyegetéseire emlékezve -, hogy több rosszat lehet tőle várni, mint jót! Ha eddig megőrizte inkognitóját, kétségtelenül meg akarja őrizni ezután is! És csak egyetlen olyan ember van, aki tudja, hogy a Világ Ura és Hódító Robur azonos: ez pedig én vagyok, éppen az ő foglya, akinek jogom van őt letartóztatni, és akinek kötelességem a törvény nevében a vállára tenni a kezem!..."

És számíthatok-e külső segítségre? Nyilvánvaló, hogy nem. A hatóságok most már pontosan tudják, mi történt a Black Rock-öbölben. John Hart és Nab Walker, a két nyomozó Wellsszel együtt már bizonyára visszatért Washingtonba. Ward urat mindenről tájékoztatták, és nyilván nem táplálhatott sok illúziót a sorsommal kapcsolatban, és csak ezeket gondolhatta:

Vagy belefulladtam az Erie-tó vizébe, amikor a Rém kifutott az öbölből, és a horgony végén engem is magával vonszolt; vagy felvettek a Rém fedélzetére, és most a kapitány kezei között vagyok.

Az első esetben nem tehet mást, mint hogy belenyugszik John Strocknak, a washingtoni rendőrség főfelügyelőjének elvesztésébe.

A másodikban remélheti-e, hogy valaha is viszontlát?...

Az olvasó már tudja, hogy ama éjszakának hátralevő részében és a következő nap a Rém az Erie-tó felszínén haladt. Négy óra felé Buffalo környékén két torpedóromboló üldözőbe vette, de részben a nagyobb sebességével, részben a víz alá merüléssel elmenekült előlük. Bár tovább üldözték a Niagara folyó partjai között is, de megálltak, amikor a folyó áramlása a vízesés felé sodorhatta volna őket. Mivel közben beesteledett, a torpedórombolók fedélzetén mást nem gondolhattak, mint hogy a Rém elmerült a vízesés zuhatagában... És nem valószínű, hogy a Rémet a sötétben bárki is észrevette volna, akár amikor a Patkó-zuhatagnál felemelkedett, akár pedig a Nagy Sasfészekig vezető légi útja során...

És hogy rólam hogyan döntött Robur, kérdezzem meg tőle magától? Hajlandó-e egyáltalán meghallgatni? Nem tartja-e elegendőnek, hogy elárulta a nevét, és nem gondolja-e, hogy ebből úgyis tudok mindent?...

A nap eltelt, és a helyzet semmit sem változott. Robur és emberei szorgalmasan dolgoztak a járművön, amelynek gépein különféle javításokat kellett elvégezni. Ebből arra következtettem, hogy hamarosan ismét útra kelnek, és engem is magukkal visznek. Igaz, hogy itt is hagyhatnának a sziklakatlanban, ahonnan nem tudok kijutni, és ahol hosszú időre lenne élelmem is.

Roburnak elsősorban a lelkiállapotát figyeltem, és úgy tapasztaltam, hogy mindig túlfeszített izgalom fűti. Vajon mit tervelt állandóan forrongó agyában? Hogyan képzelte a jövőt? Merre akar menni? Végre akarja-e hajtani a levélben ígért fenyegetéseket, amelyek nyilvánvalóan egy őrült ember fenyegetései?

Az első napra következő éjszakán egy nagy halom szénán aludtam a Nagy Sasfészek egyik barlangjában, ahová ennivalót is készítettek be. Augusztus 2-án és 3-án Robur társaival folytatta a munkálatokat, közben pedig alig váltottak egymással néhány szót. Élelmiszerkészleteket is hordtak a gépre, nyilván hosszabb ideig lesznek távol. Ki tudja, nem indul-e a Rém a végtelen légi utakra, és kapitánya nem szándékozik-e visszarepülni a Csendes-óceán közepén fekvő X-szigetre?... Néha megpillantottam, amint gondolataiba mélyedve járkált a sziklakatlanban, majd megállt, karját az ég felé emelte, mintha fellázadna az ellen az isten ellen, akivel a világ uralmán osztozkodni akar. Végtelen gőgje nem hajtja-e valami őrült tettre - olyan őrültségre, amelytől hozzá hasonlóan megszállott társai sem tudják majd visszatartani?... Milyen valószínűtlen kalandokba engedik magukat belesodródni? Nem hiszi-e magát a kapitány erősebbnek az elemeknél, hiszen most is szembeszáll velük, amikor csak egy kis repülő géppel rendelkezik? Nem nyit-e előtte a föld, a víz és a levegő olyan végtelen teret, ahol senki sem érhet a nyomába?...

A jövőben mindenre el lehettem készülve, még a legszörnyűbb katasztrófára is. A Nagy Sasfészekből pedig nem szökhettem meg, mielőtt magukkal vinnének valami újabb utazásra! És hogyan szökhetnék meg a Rémről, amikor a levegőben vagy a vízen repül? Erre csak akkor gondolhatok, ha közepes sebességgel halad a szárazföldön... Az olvasó is belátja, hogy ez a remény édeskevés!

Már említettem, hogy mióta megérkeztünk a Nagy Sasfészekbe, megpróbáltam választ kapni Roburtól, mi a szándéka velem kapcsolatban, de ő nem felelt a kérdéseimre. Ezen a napon újból megpróbálkoztam vele.

Délután a sziklakatlan legnagyobb barlangja előtt járkáltam. Robur a barlang bejáratánál állt, és tekintetét le nem vette rólam. Talán beszélni akar velem?

Odamentem hozzá.

- Kapitány úr - mondtam neki -, egyszer már megkérdeztem önt, de nem volt hajlandó válaszolni. Most megismétlem ezt a kérdést: mi a szándéka velem?

Kétlépésnyi távolságban egymással szemben álltunk. Keresztbe font karral állt, úgy nézett rám, hogy megrémültem a tekintetétől. Megrémültem, ez a helyes kifejezés! Ez már nem épeszű ember tekintete volt, ebben nem volt semmi emberi!

Kérdésemet erélyesebb hangon megismételtem. Egy pillanatig azt hittem, hogy Robur megszólal.

- Mi a szándéka velem?... Visszaadja a szabadságomat?

Robur nyilvánvalóan valami megszállottság rabja volt, és ettől nem tudott szabadulni. És most ugyanazt a kézmozdulatot láttam, amelyet akkor figyeltem meg, amikor a sziklakatlanban járkált, ismét az ég felé emelte a karját... Úgy látszik, valami ellenállhatatlan erő vonzza felfelé a magasba, mintha már nem is földi ember lenne, hanem akinek az a sorsa, hogy fent éljen a magasban, mint a légkör örökös vendége...

Robur nem felelt, rám sem nézett, hanem bement a barlangba, ahová Turner is követte.

Mennyi ideig tartózkodik, helyesebben mondva vesztegel még a Rém a Nagy Sasfészekben? Nem is sejthettem. De észrevettem, hogy augusztus 3-án a javítási munkákat befejezték, és a gépet indulásra készítették elő. A hajókamrákat megtöltötték a völgykatlanban raktározott élelmiszerekkel. Aztán Turner és társa a katlan közepére cipelte a megmaradt felszerelést, üres ládákat, gerendamaradványokat, fadarabokat, nyilvánvalóan ennyi maradt meg a régi Albatrosból, amelyet az új jármű kedvéért elpusztítottak. Ezeket a roncsokat egy halom száraz fűre rakták. Ebből csak arra gondolhattam, hogy Robur véglegesen itthagyja ezt a rejtekhelyet.

Hiszen tudta, hogy a közfigyelem a Nagy Sasfészekre irányult, és már történt is egy kísérlet, hogy oda bejussanak... Bizonyára attól tartott, hogy egy nap több sikerrel ismétlik meg ezt a próbálkozást, és végül bejutnak a rejtekhelyére, és nem akarta, hogy felszereléséből bármit is megtaláljanak.

A nap lebukott a Kék-hegység csúcsai mögött. Sugarai már csak az északkeleten magasló Black Dome ormát világították meg. A Rém valószínűleg megvárja az éjszakát, és csak akkor száll fel. Most még senki sem tudja, hogy az autó vagy a hajó repülővé is át tud változni. Mostanáig legalább senki sem pillantotta meg a levegőben. És ebben a negyedik alakjában csak azon a napon jelenik meg, amikor a Világ Ura valóra akarja váltani őrült fenyegetéseit.

Kilenc óra felé mély sötétség borult a katlanra. A keleti szél sötét felhőket hajtott az égen, és azok minden csillagot eltakartak. A Rémet nem pillanthatják meg sem az amerikai szárazföld, sem a szomszédos tengerek felett.

Ebben a pillanatban Turner a sziklateknő közepén rakott máglyához lépett, és a száraz füvet meggyújtotta.

Egy szempillantás alatt minden lángokban állt. Hatalmas füstoszlopok között lángnyelvek csaptak fel a Nagy Sasfészek sziklafalánál is magasabbra. Morganton és Pleasant-Garden lakói most ismét azt hihették, hogy újból működni kezd a kráter, és ezek a lángok a közeli vulkánkitörés előjelei!

Néztem a lobogó tüzet, hallgattam erős ropogását. A Rém fedélzetéről Robur is a tüzet nézte. Turner és társa visszalökdöste a máglyára a heves lángokból szerterepülő roncsokat.

Aztán a tűz lassan lohadni kezdett. Csak egy kevés parázs maradt a vastag hamuréteg alatt, és a sötét éjszaka ismét elcsendesedett.

Valaki hirtelen megragadta a karomat. Turner a gép felé vonszolt. Minden ellenállás hiábavaló lett volna, egyébként is bármi jobb, mint hogy minden élelem nélkül itt hagyjanak a sziklakatlanban!

Mihelyt felléptem a hajóhídra, Turner és társa is felszállt, az utóbbi elöl helyezkedett el, Turner pedig lement a gépkamrába, amelyet villanyégők világítottak meg, de fényük kívülről nem látszott.

Robur hátul foglalta el helyét a műszereknél, amelyekkel a gép sebességét és irányát szabályozta.

Nekem le kellett mennem a kabinba, amelynek csapóajtaja becsukódott. Ezen az éjszakán - éppen úgy, mint amikor a Niagara-vízesésnél szálltunk fel - nem figyelhettem meg, mi történik a Rém fedélzetén.

De ha nem is láttam, mit csinálnak odafenn, legalább a gépek berregését hallottam. Azt is éreztem, hogy a gép lassan felemelkedik a földről. Néhányszor megbillent, majd az alsó turbinák igen gyorsan kezdtek forogni, a nagy szárnyak pedig szabályosan csapkodták a levegőt.

Így hát a Rém - valószínűleg örökre - elhagyta a Nagy Sasfészket, és "kifutott" a levegőbe, ahogy a hajóról mondják, hogy kifutott a tengerre. A gép végigrepült az Allegheny-hegység kettős vonulata felett, és nyilván csak akkor ereszkedik lejjebb, ha majd túljut a környék magasabb hegyein.

Vajon merre halad? Átrepül Észak-Carolina nagy síkságai felett az Atlanti-óceán felé? Vagy éppen ellenkezőleg, nyugat felé repül, hogy átkeljen a Csendes-óceán felett? Nem dél felé tart, a Mexikói-öböl irányába? Napkelte után honnan ismerem fel, melyik tenger felett halad, ha mindenfelől csak ég és víz veszi körül?

Órák teltek el így, és nagyon hosszúnak tűntek!... Nem akartam álomban keresni feledést. Rengeteg zűrzavaros gondolat tolongott az agyamban. Úgy éreztem, hogy ez a légi szörnyeteg nemcsak a levegő, hanem a lehetetlenség birodalmába ragad magával. Ilyen sebességgel milyen messzire jutunk a végtelennek tűnő éjszaka alatt? Nem felejtettem el az Albatros valószínűtlen útját, amelyet Uncle Prudent és Phil Evans elbeszélései alapján a Weldon Club nyilvánosságra hozott! Amit Hódító Robur az első repülő gépével megtett, megteheti a mostanival is, sőt még könnyebben, mert ez a gép a szárazföldnek, a tengereknek és a levegőnek egyaránt ura volt!

Végre a nap első sugarai megvilágították a kabinomat. Vajon most kiengednek-e innen, és elfoglalhatom-e ismét a helyemet a hajóhídon, mint amikor az Erie-tó felszínén haladtunk?...

Felnyomtam a csapóajtót: kinyílt.

Felsőtestemmel kibújtam a nyíláson. A Rém alatt mindenfelé csak a végtelen tenger látszott. Egy óceán felett repült, becslésem szerint ezer-ezerkétszáz láb magasságban.

Roburt nem láttam, bizonyára a gépkamrában volt.

Turner a kormánykeréknél állt, társa pedig elöl.

A hajóhídról megláttam azt, amit nem láthattam az éjszakai út során a Niagara-vízesés és a Nagy Sasfészek között: a hatalmas szárnyak működését, melyek a gép két oldalán csapkodták a levegőt, ugyanakkor pedig a gép aljában sebes turbinák forogtak.

A nap még csak néhány foknyira emelkedett a látóhatár fölé, és állásából arra következtettem, hogy dél felé haladunk. Tehát ha a Nagy Sasfészek sziklafalainak átrepülése óta a Rém ezt az irányt tartja, lábunk alatt a Mexikói-öböl terül el.

Meleg nap ígérkezett, nyugat felől sötét felhők gomolyogtak. A közelgő vihar előjeleit Robur is észrevette, amikor nyolc óra tájban feljött a fedélzetre, és Turnert leváltotta. Talán eszébe jutott az a légörvény, amelyben az Albatros majdnem elpusztult, továbbá az a rettenetes ciklon, amelyből csak a csodával határos módon tudott megmenekülni a Déli-sarkvidéken...

Az is igaz, hogy ez a gépe olyasmire is képes, amire az Albatros képtelen volt. El tudja hagyni a levegő magasabb rétegeit, ahol az elemek harca dúl, leereszkedik a tenger felszínére, ha pedig ott túl nagyok a hullámok, a tenger mélyén talál nyugalmat.

Úgy látszott, Robur az időjósok bizonyos tulajdonságaival is rendelkezik, mert egyes előjelekből arra következtetett, hogy aznap nem tör ki vihar. A gépet tehát továbbra is a levegőben tartotta, és délután sem azért változtatta hajóvá, mintha a vihartól félt volna. A Rém olyan, mint valami tengeri madár - fregattmadár vagy jégmadár -, amely meg tud pihenni a habokon, azzal a különbséggel, hogy a kimeríthetetlen elektromossággal hajtott fémszerkezete sohasem fárad ki.

Egyébként az óriási víztükör teljesen kihalt volt. A látóhatáron sehol sem látszott sem vitorla, sem füstoszlop. A gépet tehát akkor sem veszik észre, ha a magasban folytatja az útját.

Délután semmi különös nem történt. A Rém csak közepes sebességgel haladt. A kapitány terveiről sejtelmem sem volt. Ha továbbhalad ebben az irányban, eljut a Nagy-Antillák valamelyik szigetéhez, majd az öböl végénél Venezuela vagy Columbia partjára. De lehet, hogy éjszaka a gép ismét a magasba emelkedik, és átrepül a hosszú guatemalai és nicaraguai földszoros felett, hogy eljusson a Csendes-óceánon fekvő X-szigetre...

Este, amikor a nap lenyugodott, az ég alja vérvörös színbe borult. A tenger úgy villódzott a Rém körül, mintha a hajó szikrákat szórt volna, amerre elhaladt. Tengerésznyelven szólva "kutya időre" lehetett számítani.

Robur nyilván ezen a véleményen volt. Nem maradhattam a hajóhídon, le kellett mennem a kabinomba, amelynek csapóajtaját rám zárták.

Néhány pillanat múlva a hajóhídról beszűrődő zajból kivehettem, hogy a hajó nemsokára lemerül. Valóban, öt perccel később már békésen haladt a tenger alatt.

A fáradtságtól és a sok töprengéstől kimerülten mély álomba merültem, de ez most természetes álom volt, nem pedig altató idézte elő.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig aludtam, de amikor felébredtem, a Rém még nem jött fel a tenger színére.

Erre sem kellett azonban sokáig várakoznom. A kabin ablakain nappali fény áradt be, a hajó himbálózni és bukdácsolni kezdett, vagyis a tenger még mindig erősen hullámzott.

Visszamentem a hajóhídra, a csapóajtó mellé, és először is végignéztem a látóhatáron.

Északnyugat felől vihar volt készülőben, nehéz felhők között villámok cikáztak. A körülöttünk elterülő hatalmas térség visszhangzott a hosszan tartó mennydörgésektől.

Meglepetten, sőt megrémülten láttam, milyen gyorsan közeledik felénk a vihar. Olyan gyorsan és nagy erővel csapott ránk, hogy vitorlás hajónak aligha lett volna ideje, hogy bevonja vitorláit - a szél elsodorta volna.

Hirtelen olyan vadul kezdett süvíteni a szél, mintha valami gőzkazánt repesztett volna szét. A tenger egy pillanat alatt iszonyúan felkorbácsolódott. A felcsapó hullámok a Rémet teljes hosszában végigseperték. Ha nem kapaszkodom meg erősen a korlátban, engem is elsodornak.

Csak egyetlen megoldás kínálkozott: a gépet át kell alakítani tengeralattjáróvá. Már tíz lábbal a víz színe alatt biztonságot és nyugalmat talál. Ha tovább dacol a háborgó tengerrel, az biztos pusztulást jelent...

Robur fenn állt a hajóhídon, én pedig vártam, mikor parancsolnak vissza a kabinomba. Ilyen parancsot azonban nem kaptam. Még csak előkészületek sem történtek a lemerülésre.

A kapitány szeme izzóbb volt, mint valaha, szenvtelenül nézett szembe a viharral, mintha ki akarná hívni maga ellen, biztos lévén benne, hogy a vihar úgysem árthat neki. A Rémnek pedig most már késlekedés nélkül le kellett volna merülnie, de úgy látszott, Robur még nem szánta rá magát erre a műveletre.

Nem bizony! Továbbra is ott maradt egyenes testtartással, az olyan ember rendíthetetlen gőgjével, aki azt képzeli magáról, hogy az egész emberiség felett áll. Ahogy így láttam, rémülten gondoltam arra, hogy ez az ember valami fantasztikus csodalény, aki a természetfeletti világból szabadult el...

Akkor megszólalt, a vihar zúgása meg az ég dörgése közben is hallani lehetett a szavait:

- Én... Robur... Robur... a Világ Ura!...

Intett egyet, amit Turner és társa azonnal megértett. Ez parancs volt, amelyet a kapitányhoz hasonló két szerencsétlen őrült habozás nélkül teljesített.

A nagy szárnyak kinyíltak, és a gép úgy emelkedett a magasba, mint a Niagara-vízesés felett. Akkor azonban a vízesés örvényéből jutott ki, most pedig az örvénylő viharba repült bele.

A gép ezer villámtól tűzben álló felhők között haladt, miközben a mennydörgés egy pillanatra sem hagyott alább. A villámok vakítóan ragyogtak, és bármelyik pillanatban belecsaphattak.

Robur még mindig ugyanúgy állt. Egyik kezét a kormányon, a másikat a sebességszabályozón tartotta, és a készüléket vadul csapkodó szárnyaival a vihar középpontjába irányította, ahol a felhők között a leghevesebbek voltak az elektromos kisülések.

Rá kellett volna rohanni erre az őrültre, megakadályozni, hogy a repülő gépet abba az égi tűzfészekbe vezesse! Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, és a víz alatt keressen menedéket, mert azt már nem találhatott sem a tenger színén, sem fent a magasban! Ott teljes biztonságban várhatta volna meg, amíg az elemeknek ez a rettenetes harca véget ér...

Ekkor minden ösztönöm, egész kötelességtudatom tiltakozni kezdett. Igen! Tiszta őrület, de le kell tartóztatnom ezt a gonosztevőt, akit hazám törvényen kívül helyezett, aki iszonyatos találmányával az egész világot fenyegeti, most le kell rá csapnom, és át kell adnom az igazságszolgáltatásnak!... Elvégre Strock rendőrfőfelügyelő vagyok, vagy nem?... És megfeledkezve arról, hogy hol vagyok, hogy egyedül állok három emberrel szemben a tomboló óceánon, a hajó hátsó része felé rohantam, és magamat Roburra vetve olyan erős hangon kiáltottam, hogy az a vihar zúgását is túlharsogta:

- A törvény nevében letar...

Ebben a pillanatban a Rém megrázkódott, mintha hatalmas áramütés érte volna. Az egész hajótest úgy remegett, mint ahogy az emberi test remeg, amikor áramütés éri. A gép a közepén kettéhasadt, és darabokra hullott.

A Rémet egymás után több villámcsapás érte, és letört szárnyakkal, szétesett turbinákkal lesüllyedt az öböl ezer lábnál mélyebb fenekére!...

Amikor magamhoz tértem - ki tudja, mennyi idő múltán -, egy kabinban feküdtem a priccsen, amely mellett néhány matróz állt, az ő ápolásuk keltett életre.

Mihelyt eszméletemet visszanyertem, felelni tudtam az ágyam fejénél álló tiszt kérdéseire.

Mindent elmondtam, igen... Mindent, és akik hallották, azt gondolták, hogy ez a szerencsétlen flótás az életét ugyan nem, de a józan eszét elvesztette!

Az Ottawa nevű gőzhajón voltam, amely New Orleans felé haladt a Mexikói-öbölben. Miközben a hajó igyekezett elmenekülni a vihar elől, személyzete észrevette azt a roncsot, amelybe kapaszkodtam, és felvittek a hajóra.

Én megmenekültem, Hódító Robur és két társa azonban az öböl mélyén fejezte be kalandos életét. Örökre eltűnt a Világ Ura, agyonsújtotta az a villám, amellyel dacolni merészelt a levegőben, és rendkívüli gépének a titkát magával vitte a sírba!

Öt nap múlva az Ottawa a louisianai partok elé érkezett, és augusztus 10-én reggel kikötött.

Miután elbúcsúztam a gőzös tisztjeitől, felszálltam egy Washington felé induló vonatra, pedig már annyiszor letettem minden reményről, hogy viszontlátom szülővárosomat.

Azonnal a főkapitányságra mentem, mert először is Ward úrral akartam beszélni.

Micsoda meglepetés, megdöbbenés és öröm tükröződött főnököm arcán, amikor benyitottam dolgozószobájába! Hiszen társaim jelentése alapján joggal hihette, hogy belepusztultam az Erie-tóba...

Elmondtam neki, hogy eltűnésem óta mi történt, hogyan üldözött minket a két torpedóromboló, hogy repült fel a Rém a Niagara-vízesésnél, tartózkodásunkat a Nagy Sasfészekben, a szerencsétlenséget a viharban a Mexikói-öböl felett. Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy a gép, amelyet Robur lángelméje teremtett, éppen úgy tudott közlekedni a levegőben, mint szárazon és vízen.

És akinek ilyen gépe van, nem nevezi-e magát joggal a Világ Urának, mint ahogy ennek a készítője is tette?... De igen, és az is bizonyos, hogy a közbiztonság állandóan veszélyben forgott volna, mert az emberiség még nem rendelkezett megfelelő védelmi eszközökkel.

De a gőg, amelynek elhatalmasodását magam is láttam ezen a rendkívüli emberen, arra sarkallta őt, hogy fent a levegőben szálljon szembe a legfélelmetesebb elemmel, és csoda, hogy én ép bőrrel úsztam meg ezt a szörnyű katasztrófát.

Ward úr alig akart hinni az elbeszélésemnek.

- Kedves Strock - mondta -, az a lényeg, hogy visszajött! A hírhedt Robur után most maga a nap hőse! Remélem, nem ragadja el a hiúság, nem veszíti el a fejét, mint az az őrült feltaláló...

- Nem, Ward úr - feleltem. - De higgye el, hogy soha még kíváncsi embernek, aki kíváncsiságát mindenáron ki akarja elégíteni, nem kellett ennyi próbát kiállnia...

- Ezt elhiszem, Strock! A Nagy Sasfészek titkait és a Rém átalakulásának titkait megfejtette. De sajnos, a Világ Ura magával vitte titkait a halálba...

Az Unió újságai még aznap este közölték kalandjaimat, amelyeknek valódiságában senki sem kételkedhetett, és amint Ward úr mondta: én lettem a nap hőse.

Az egyik újság ezt írta:

"Strock felügyelő révén Amerika tartja a rendőri nyomozás rekordját. Míg máshol a rendőrség csak a szárazföldön és a tengeren tevékenykedik több-kevesebb sikerrel, az amerikai rendőrség már a tavak és óceánok mélyében, valamint a levegőben is üldözőbe vette a gonosztevőket..."

Amikor úgy cselekedtem, ahogy itt elbeszéltem, nem azt tettem-e, ami talán ennek a századnak a végén leendő kollégáim megszokott munkája lesz?

Elképzelheti az olvasó, hogyan fogadott öreg házvezetőnőm, amikor a Long Streeten levő lakásomba hazatértem! Amikor megjelentem előtte - mert ez valóban jelenésnek számított -, azt hittem, a jámbor asszonyság menten elájul. Aztán amikor végighallgatott, könnyes szemmel köszönte meg a gondviselésnek, hogy ennyi veszélyből megszabadított.

- Nos, uram - mondta -, ugye, nem tévedtem?

- Miben, kedves Grad? Miben?

- Abban, hogy a Nagy Sasfészek az ördög búvóhelye.

- Dehogy, Robur nem volt ördög...

- Hát pedig - felelte az öreg Grad - annak is beillett volna!