Egy amerikai újságíró napja 2889-ben

A XXIX. század emberei, anélkül, hogy sejtenék, varázslatos mesevilágban élnek. Eltompulva, közömbösen fogadják a fejlődés kínálta újabb és újabb csodákat. Az ő szemükben minden természetes. Ha összehasonlítanák civilizációnkat a múlttal, jobban meg is becsülnék, s számot adhatnának maguknak a megtett útról. Mennyivel ámulatra méltóbbaknak tartanák modern városainkat, száz méter széles útjaikkal, háromszáz méter magas házaikkal, mindig egyforma hőmérsékletükkel, légitaxik és légibuszok ezrei szántotta egükkel! E néha tízmillió lakost is számláló városokhoz képest eltörpülnek az ezer év előtti - Párizs, London, Berlin, New York nevű - tanyácskák, a szennyezett levegőjű, sáros falvak, ahol lovak - igen! bármily hihetetlen: lovak! - vontatta alkalmatosságok közlekedtek! Ha maguk elé képzelnék a gőzhajók és vontatók nyomorúságos működését, gyakori összeütközéseiket és lassúságukat, mit nem adnának a mai utasok légivonatjaikért, kiváltképpen azokért az óceánokat átszelő légpárnás csövekért, amelyekben óránkinti ezerötszáz kilométeres sebességgel szállítják őket! Végül pedig nem méltányolnák-e jobban a telefont és a telefotót, ha belegondolnánk, hogy atyáink még az általuk távírónak nevezett, vízözön előtti készülékre voltak utalva?

Különös dolog! Az alapelveket, amelyek segítségével mindez a meghökkentő átalakulás végbement, eleink ismerték ugyan, ám jóformán semmiféle hasznukat nem látták. Bizony, a hő, a gőz, a villamosság egyidős az emberrel. Vajon nem mondogatták-e a tudósok már a XIX. század végén, hogy a fizikai és a kémiai erők közti egyetlen különbség az éteri részecskék sajátos rezgésmódjában áll?

A roppant lépés, vagyis annak fölismerése után, hogy mindezek közt az erők közt rokonság van, igazán fölfoghatatlan, miért kellett ilyen hosszú időnek eltelnie az eltérő rezgésmódok meghatározásáig. A legfurcsább pedig az, hogy csupán a közelmúltban sikerült fölfedezni, miképpen lehet közvetlenül átállni egyik rezgésmódról a másikra, illetve miképpen állítható elő az egyik fajta a másik nélkül.

Márpedig így történt, s mindössze száz esztendeje, 2790-ben jutott el idáig a híres Oswald Nyer.

Ez a nagy ember az emberiség valóságos jótevője! Lángelméjű fölfedezése szülte aztán a többit. Neki köszönhető, hogy feltalálók raja pattant a világra, mígnem elérkeztünk a mi rendkívüli James Jacksonünkig. Ez utóbbinak köszönhetjük az új akkumulátorokat, amelyeknek egyike a napsugarakban rejlő erőt, a másik a földünk méhében fölhalmozódott villamosságot, a többi pedig az egyéb forrásokból (vízesés, szél, folyó, folyam stb.) eredő energiát kondenzálja. Tőle származik az a transzformátor is, amely egy fogantyú puszta elfordítása útján erőt csapol az akkumulátorból, s a térbe sugározza mint hőt, mint fényt, mint villamosságot, mint mechanikai energiát, elvégeztetvén vele a kívánt munkát.

Igen! Valójában azóta beszélhetünk igazi fejlődésről, amióta e két szerkezet eszméje megfogant. Ez a kettő szinte végtelen hatalommal ruházta föl az embert. Felhasználási módjaiknak immár se szeri, se száma. A nyári fölösleg felhasználásával fogát vették a télnek, s ezzel forradalmasították a földmívelést. Mozgató erőt szolgáltatva a légi járműveknek, ragyogó föllendülés lehetőségét nyitották meg a kereskedelem előtt. Nekik köszönhető a villamosságnak elemek, sőt gépek nélküli szakadatlan termelése; az égés, illetve izzás nélküli fény; valamint az a kiapadhatatlan energiaforrás, amely megszázszorozta az ipari termelést.

Nos, mindezeket a csodákat együtt találjuk egy semmihez sem fogható palotában, a 16823. sugárúton a minap fölavatott Earth Heraldben.

Ha Gordon Benett, a New York Herald alapítója ma újjászületnék, vajon mit szólna, megpillantva e csupa arany és márvány palotát, amelynek tulajdonosa nem más, mint illusztris ükunokája, Francis Benett? Harminc nemzedék követte egymást, s a New York Herald mindvégig a Benett-családé maradt. Kétszáz esztendeje, mikor az államszövetség kormánya Washingtonból Centropolisba települt át, a lap követte a kormányt (ha ugyan nem a kormány követte a lapot), s az Earth Herald nevet vette föl.

S ne higgyük, hogy Francis Benett igazgatása alatt hanyatlásnak indult. Ellenkezőleg: új igazgatója a telefonújság megteremtésével eladdig páratlan magaslatokra juttatta.

Ismerjük e rendszert, melyet a telefon hihetetlen elterjedése tett kivitelezhetővé. Reggelente az Earth Heraldet már nem kinyomják, mint régente, hanem "beszélik." Az előfizetők egy-egy riporterrel, államférfival vagy tudóssal folytatott gyors beszélgetésből tudják meg mindazt, ami csak érdekelheti őket. Ami pedig a lap számonkinti vásárlóit illeti, nos, ezek, mint tudjuk, néhány cent ellenében megkapják az aznapi példány tartalmát a tömérdek fonográfikus fülke valamelyikében.

Francis Benettnek ez az újítása egy csapásra új életre galvanizálta az öreg újságot. Emennek előfizető-tábora alig néhány hónap leforgása alatt már nyolcvanötmillióra rúgott, az igazgató vagyona pedig fokozatosan harmincmilliárdra (mára már lényegesen többre) gyarapodott. E vagyon jóvoltából építhette föl Francis Benett az új székházat, ezt a háromszor három kilométer alapterületű épületkolosszust, amelynek ormán a Konföderációnak hetvenöt csillagot számláló, diadalmas lobogója leng.

Ha az amerikaiak valaha is eltűrnének maguk fölött uralkodót, Francis Benett, az újságkirály, ez idő szerint mindkét Amerika királya lehetne. Kételkednek ebben? De hiszen valamennyi náció teljhatalmú urai, sőt még saját minisztereink is ott sürögnek az ajtajánál, tanácsaiért esengve, hozzájárulásért folyamodva, mindenható orgánumának támogatásáért könyörögve. Számlálják csak meg, hány tudóst ösztönöz, hány művészt tart el, hány feltalálót pénzel! Fárasztó uralkodás az övé, pihenőt nem tűrő munka; hajdani ember aligha bírt volna el ennyi teendőt. Szerencsére a mai emberek szervezete sokkal ellenállóbb, hála a higiénia és a testedzés fejlődésének, melynek következtében az átlagos emberi életkor harminchét évről hatvannyolcra emelkedett - s hála a fertőzésmentes tápanyagok készítésének is, amelyet várakozásunk szerint a tápláló levegő közeli feltalálása követ majd, lehetővé téve a puszta lélegzés általi táplálkozást.

Most pedig, ha érdekli önöket, hogyan is zajlik le az Earth Herald fejének egy napja, ne sajnálják a fáradságot, s kövessék sokrétű foglalatosságai során - a 2889-es esztendő július havának e mai, 25. napján.

*

Francis Benett meglehetősen pocsék hangulatban ébredt. Felesége immár nyolcadik napja van Franciaországban, ezért aztán férjuram egy kissé magányosnak érzi magát. Hinnék-e? Tíz esztendeje, mióta házasok, ez az első eset, hogy Mrs. Edith Benett, a professional beauty ilyen sokáig van távol otthonától. Rendszerint csak két-három napot tölt - igaz, eléggé gyakran - Európában, ott is a legtöbbször Párizsban, ahol a kalapjait csináltatja.

Francis Benett tehát, mihelyt fölébredt, bekapcsolta fonotelefotját, amely közvetlenül a Champs-Élysées-n levő palotájával köti össze.

A telefottal kiegészített telefon is korunk vívmánya! A szavaknak elektromos áram útján történő továbbítása szerfölött régi; de szinte csak tegnap óta lehetséges a képátvitel. Értékes találmány, amelynek megalkotóját Francis Benett is áldotta, mikor nejét az irdatlan távolság ellenére, mely kettejüket elválasztotta, a telefot tükrében megpillantotta.

Édes látvány! Mrs. Benett még ágyban van, az esti báltól vagy színháztól pilledten. Jóllehet arrafelé már csaknem dél van, alszik, bájos fejét a párna csipkéi közé fúrva.

De nicsak, hirtelen megrázkódik... szája megremeg... Álmodnék?... Igen! álmodik... Egy név hagyja el ajkát: "Francis... édes Francisem!..."

E lágy hangon fölcsendülő név jobb kedvre derítette Francis Benettet. Nem akarván fölébreszteni a szép alvót, gyorsan kiugrott az ágyból, s belépett öltöztetőgépébe.

Két perccel később, anélkül, hogy inas segítségét kellett volna igénybe vennie, megmosakodva, megfésülve, tetőtől talpig felöltözve és begombolkozva lépett ki a készülékből, amely közben irodai helyiségeinek küszöbéig vitte. Kezdődik a mindennapos munka.

Francis először is a folytatásos regények szerzőinek termébe lépett.

Roppant csarnok ez, amelyet terebélyes, átlátszó kupola borít. Az egyik sarokban telefonkészülékek, amelyekbe az Earth Herald száz irodalmárja száz különféle regény száz különféle fejezetét meséli a mohó közönségnek.

Megpillantva az egyik szerzőt, aki éppen ötperces pihenőt tartott, Francis Benett így fordult hozzá:

- Kitűnő, barátom, a legutóbbi fejezete, kitűnő! Az a jelenet, ahol a falusi fiatalasszony a transzcendens filozófia néhány problémájáról cserél eszmét hódolójával, igen finom megfigyelésen alapul. Sosem ábrázolták jobban a falusi erkölcsöket! Folytassa, kedves Archibald, csak így tovább! Tízezer új előfizető tegnap óta, ezt önnek köszönhetjük!

- Mr. John Lest! - fordult aztán egy másik munkatárshoz. - Önnel már kevésbé vagyok megelégedve! A regényében nincs elég átélés! Túlságosan siet a célja felé! Hol marad a bizonyító eljárás? Boncolni kell, John Lest, boncolni! Manapság nem tollal ír az ember, hanem szikével! A való életben minden cselekedet illó gondolatok hosszú láncolatának eredője; e gondolatokat lelkiismeretesen föl kell sorakoztatni ahhoz, hogy eleven lényt teremthessünk! Mi sem könnyebb ennél, ha olyan elektromos hipnózisnak vetjük alá magunkat, amely kettébontja az embert, különválasztva a benne lakozó két személyiséget! A saját életén kell kezdenie, kedves John Lest! Kövesse annak a kollégájának a példáját, akinek az imént gratuláltam! Hipnotizáltassa magát!... Hogyan?... Már csinálja?... Hát akkor nem elégszer, nem elégszer!

E kis fejmosás után Francis Benett folytatja ellenőrző körútját, s a tudósítók termébe lép. Ezerötszáz riportere ugyanennyi telefon előtt ülve tájékoztatja az előfizetőket az éjszaka folyamán a világ minden tájáról érkezett hírekről. E páratlan intézmény működését már gyakran leírták. A telefonon kívül minden riporter előtt van egy sor kapcsológomb, amelynek révén a munkatársak tetszés szerint léphetnek összeköttetésbe bármely telefotvonallal. Így aztán az előfizetők nem csupán szóban értesülnek az eseményekről, hanem végig is nézhetik őket. Ha a napihír a közlés pillanatában már lezajlott, akkor csak fontosabb, kifényképezett mozzanatait közvetítik.

Francis Benett most kérdéssel fordul tíz csillagász riporterének egyikéhez; ez a rovat az égitestekre vonatkozó újabb fölfedezések folytán éppen bővítésre vár.

- Nos, Cash, mit kapott?

- Fénytáviratokat a Merkúrról, a Vénuszról és a Marsról, uram.

- Történt valami érdekes a Marson?

- Igen! forradalom tört ki a Központi Birodalomban. A liberális reakciósok vívják a konzervatív köztársaságiak ellen.

- Akárcsak nálunk! És mi van a Jupiterrel?

- Még semmi! Sehogy sem sikerül megfejtenünk az ottaniak jelzéseit. Talán nem kapják meg a mieinket.

- Ez az ön dolga, s én önt teszem felelőssé érte, Mr. Cash! - válaszolt Francis Benett, majd fölöttébb elégedetlenül ment át a tudományos szerkesztőség termébe.

Harminc tudós hajolt itt számítógépe fölé, s mélyedt el kilencvenötödfokú egyenleteiben. Egyikük-másikuk éppen az algebrai végtelen és a huszonnégy kiterjedésű tér képleteivel szórakozott, akár kisiskolás a négy számtani alapművelettel.

Francis Benett bombaként vágódott közéjük.

- Ej, uraim, mit hallok? Nincs válasz a Jupiterről?... Mindig ugyanaz a nóta! Nézze csak, Corley, az az érzésem, hogy húsz év óta, mióta ezen a bolygón kérődzik...

- Hiába, uram - felelt a kérdezett -, optikánk egyelőre sok kívánnivalót hagy, s még három kilométeres átmérőjű teleszkópjainkkal sem...

- Hallja ezt, Peer? - vágott a szavába Francis Benett, szavait Corley szomszédjához intézve. - Még hogy az optika sok kívánnivalót hagy!... De hisz ez épp az ön specialitása, kedvesem! Vegyen föl szemüveget, az ördögbe is, vegyen föl szemüveget!

Majd, visszafordulva Corley-hoz:

- De ha már a Jupiter hallgat, elértünk-e legalább a Holddal valamit?...

- Éppoly kevéssé, Benett úr.

- Hah! ezúttal nem vádolhatja az optikát! A hold hatszázszor közelebb van a Marsnál, amellyel pedig rendszeres érintkezésben állunk. Teleszkópban nincs hiány...

- Abban nem! de lakókban - válaszolta Corley, a matézison iskolázott tudósok finom mosolyával.

- Azt meri állítani, hogy a Hold lakatlan?

- Legalábbis a felénk forduló oldala, Benett úr. Ki tudja, vajon a másik oldalán...

- Nos, Corley, van egy igen egyszerű mód, hogy erről meggyőződjünk...

- Mégpedig?

- Megfordítani a Holdat!

S ezen a napon a Benett-gyár tudósai azon buzgólkodtak, hogy kikísérletezzék, milyen mechanikai módszerekkel fordíthatnák meg égi kísérőnket.

Egyebekben Francis Benett elégedett lehetett. Az Earth Herald egyik csillagászának sikerült a Gandini nevű bolygó nyomára akadnia. Ez a planéta tizenkétbillió-nyolcszáznegyvenegymilliárd-háromszáznegyvennyolcmillió-kétszáznyolcvannégyezer hatszázhuszonhárom egész hét tized méternyi távolságban kering a Nap körül, ötszázhetvenkét év, százkilencvennégy nap, tizenkét óra, negyvenhárom perc, kilenc egész nyolc tized másodperc alatt.

Francis Benettet elbűvölte ez a pontosság.

- Jól van! - kiáltott föl. - Tüstént adja le a tudósító részlegnek. Tudja, hogy a közönség milyen szenvedélyesen kap a csillagászati kérdéseken. Ragaszkodom ahhoz, hogy a hír még a mai számban megjelenjék!

Mielőtt elhagyta volna a riporterek termét, Francis Benett odalépett az interjúkészítők csoportjához, s az alábbi kérdéssel fordult a hírneves személyiségekkel megbízott munkatárshoz:

- Meginterjuvolta Wilcox elnököt?

- Igen, Benett úr, s a hírek között beszámolok arról, hogy minden bizonnyal gyomortágulásban szenved, s hogy a leglelkiismeretesebben veti alá magát a csöves gyomormosásnak.

- Kitűnő. És ennek a Chapmann nevű gyilkosnak az ügye?... Nyilatkozatra bírta az esküdteket?...

- Igen, s valamennyien bűnösnek tartják, úgyhogy az ügy már nem is kerül vissza hozzájuk. A vádlottat kivégzik, mielőtt az ítélet elhangoznék.

- Pompás!... Pompás!...

A szomszédos terem - fél kilométer hosszú, hatalmas csarnok - a reklámhirdetések célját szolgálta. Könnyen elképzelhető, mit jelenthet a reklám egy Earth Herald-szerű lapnál. Naponta átlagosan hárommillió dollárt hoz a konyhára. A hírverés jó része különben egy elmés eljárás jóvoltából teljesen új formában történik; szabadalmát egy szegény ördög, aki később éhen halt, három dollárért adta el. A felhők által visszavert óriási hirdetményekről van szó, akkorákról, hogy hetedhét határból is látni őket. Ebben a csarnokban ezer projektor vetítette szüntelenül a fellegekre a roppant hirdetéseket, amelyek onnan színesen verődtek vissza.

Hanem e napon a reklámterembe lépve Francis Benett azt látja, hogy a gépkezelők karbatett kézzel álldogálnak tétlen projektoraik mellett. Kérdezősködik... Az emberek válasz helyett a makulátlanul kék égre mutatnak.

- Az ám!... szép idő... - morogja. - Oda a légi reklám! Mit tehetünk? Még ha csak esőről volna szó, azt könnyűszerrel csinálhatnánk! De nekünk nem eső kellene, hanem felhő!...

- Igen... szép fehér felhők! - bólintott a gépkezelők főnöke.

- Nos hát, Samuel Mark úr, forduljon a tudományos szerkesztőség meteorológiai szolgálatához. Mondja meg nekik a nevemben, hogy fogjanak hozzá a mesterséges felhők problémájának megoldásához. Utóvégre mégsem maradhatunk a szép idő kényének-kedvének kiszolgáltatva!

*

Befejezve a lap különféle osztályainak inspekcióját, Francis Benett a fogadószobába tartott, ahol már várták az amerikai kormányhoz akkreditált nagykövetek és meghatalmazott miniszterek. Ezek az urak tanácsért keresték föl a mindenható igazgatót. Abban a pillanatban, amikor Francis Benett a szalonba lépett, ott éppen meglehetősen heves eszmecsere folyt.

- Excellenciád szíves elnézését kérem - mondta a francia nagykövet az orosz nagykövetnek -, de Európa térképén semmi változtatnivalót nem látok. Az Észak a szlávoké, rendben van! De a Dél a latinoké! Lehetne-e jobb közös határunk, mint a Rajna? Egyébként vegye fontolóra: kormányom minden olyan kísérletnek ellent fog állni, mely római, madridi és bécsi közigazgatási területeink ellen irányulna!

- Ez már beszéd! - szólt bele a vitába Francis Benett. - Hogyan, orosz nagykövet úr, ön elégedetlen hatalmas birodalmukkal, amely a Rajna partjaitól egészen Kína határáig terjed, s amelynek óriási partvonalát a Jeges-tenger, az Atlanti-óceán, a Fekete-tenger, a Boszporusz és az Indiai-óceán mossa? Meg aztán mire jó a fenyegetőzés? Lehetséges-e bármiféle háború a modern találmányok idején, a száz kilométerre hordó fojtógázgránátokkal; a húsz mérföld hosszú villamos szikrákkal, melyek egy csapásra egész hadtesteket képesek megsemmisíteni; a pestis-, kolera-, sárgaláz-baktérium lövedékekkel, amelyek néhány órán belül kiirthatnak egy egész népet?

- Tudjuk, Benett úr! - válaszolt az orosz nagykövet. - De hát azt tehetjük-e, amit akarunk?... Minthogy bennünket magunkat is szorongatnak keleti határunkon a kínaiak, rákényszerülünk, hogy kerül, amibe kerül, némi erőfeszítést tegyünk nyugat felé...

- Csupán ez a bökkenő? - mondta Francis Benett pártfogó hangon. - Nos hát, minthogy a kínai népszaporulat az egész világot fenyegető veszedelem, majd nyomást gyakorolunk az Ég Fiára! Előbb-utóbb olyan születési maximumot kell megszabni alattvalóinak, amelyet ezek csak halálbüntetés terhe alatt hághatnak át! Egy gyermekkel több?... Egy apával kevesebb! Így meglesz a kiegyenlítődés. - És ön, uram? - fordult az Earth Herald feje az angol konzulhoz. - Miben állhatok szolgálatára?

- Sokban, Benett úr - válaszolta a kérdezett. - Elegendő volna, ha az ön lapja lenne olyan szíves kampányba fogni mellettünk...

- S milyen vonatkozásban?...

- Pusztán tiltakozásul Nagy-Britanniának az Egyesült Államokhoz történt csatolása ellen...

- Pusztán! - kiáltott föl Francis Benett, megrándítva a vállát. - Egy immár százötven éves annexió ellen! Ej, hát az angol uraságok még most sem törődnek bele abba, hogy országuk amerikai gyarmattá lett, a földi igazságszolgáltatás rendjét követve? Ez tiszta őrület! Hogyan képzelhette az ön kormánya, hogy én efféle hazafiatlan kampányba fogok?...

- Benett úr, a Monroe-elv szerint egész Amerika az amerikaiaké, hisz tudja, de csak Amerika, nem pedig...

- Csakhogy Anglia nem egyéb, mint gyarmataink egyike, uram, méghozzá a legszebbek közül való. Ne számítson rá, hogy valaha is lemondunk róla!

- Kosarat ad?

- Kosarat adok, s ha ön kitart szándéka mellett, mi casus bellit teremtünk, amihez riportereink valamelyikének egyetlen interjúja elegendő!

- Ez hát a vég! - motyogta leverten a konzul. - Az Egyesült Királyság, Kanada és Új-Anglia az amerikaiaké, India az oroszoké, Ausztrália és Új-Zéland önnön maguké! Mi maradt nekünk a régi Angliából? Semmi!

- Még hogy semmi, uram! - vágott vissza Francis Benett. - Hát Gibraltár?

*

Ebben a pillanatban delet harangoztak. Az Earth Herald feje, a kihallgatást egyetlen kézmozdulattal berekesztve, elhagyta a szalont, beült egy gördülőfotelba, s néhány perc alatt odaért a palota végén, a szalontól egy kilométerre eső ebédlőterembe.

Az asztal terítve. Francis Benett leül. Egész sor csap áll a keze ügyében, előtte pedig egy fonotelefot üvege domborul. Ezen megjelenik párizsi palotájának ebédlője. Mr. és Mrs. Benett megállapodott abban, hogy az időeltolódás ellenére is együtt költi el ebédjét. Mi sem vonzóbb, mint a távolság ellenére így édeskettesben eddegélni, látni egymást, s fonotelefotikus készülékek útján beszélgetni.

Hanem a párizsi terem ez idő szerint üres.

- Edith bizonyára késik! - gondolja Francis Benett. - Ó, az asszonyi pontatlanság! Minden fejlődik, csak ez marad a régi!...

S miután megformálta e nem kevéssé mélyenszántó véleményt, elfordítja az egyik csapot.

Mint korunk minden jómódú embere, Francis Benett is hátat fordított a házi kosztnak, s egyik előfizetője a Házhoz Szállított Ételek Társasága nevű nagy cégnek. A Társaság csőpostán szállítja szerteszét ezerféle készítményét. Ez a módszer kétségtelenül költséges, de azon kívül, hogy az étel jobb, megvan az az előnye is, hogy kiküszöböli a mindkét nembéli szakácsnépség szörnyű fajtáját.

Francis Benett tehát, nem minden sajnálkozás nélkül, egyedül költötte el ebédjét. Éppen utolsó csöpp kávéját itta ki, midőn a hazatérő Mrs. Benett föltűnt a telefot üvegében.

- Honnan, honnan, Edithkém? - kérdezte Francis Benett.

- Nézd csak! Te már be is fejezted?... - válaszolta Mrs. Benett. - Hát elkéstem?... Hogy honnan jövök?... de hát a kalaposnőmtől!... Az idén elragadóak a kalapjai! Ezek már nem is kalapok... ezek székesegyházak, kupolák!... Alighanem egy kissé beléjük feledkeztem!...

- Egy kissé, kedvesem. Olyannyira, hogy íme, az ebédemet be is fejeztem...

- Nos jó, menj, drágám... menj a dolgod után - mondta az asszony. - Nekem még be kell néznem a divattervezőmhöz.

Ez a divattervező maga a híres Wormspire volt, akitől a találó mondás származott: "Szabás teszi a nőt."

Francis Benett a telefot üvegén arcon csókolta hitvesét, s az ablakhoz lépett, ahol már várta a légikocsi.

- Hová parancsolja, uram? - kérdezte a légisofőr.

- Lássuk csak... van időm... - felelte Francis Benett. - Vigyen a Niagaránál fekvő akkumulátorüzemeimhez.

A légikocsi - pompás jószág, amely a "levegőnél nehezebb test" elvére épült - óránkint hatszáz kilométeres sebességgel száguldott a légben. Alatta sebesen suhantak el a városok, járókelőket szállító mozgójárdáikkal, meg a mezők, amelyeket roppant pókhálóként szel keresztül-kasul a villanyhuzalok hálózata.

Francis Benett fél órán belül érkezett meg a Niagaránál levő gyárához, amelyben a vízesések erejét alakíttatja át energiává, hogy emezt aztán eladja vagy bérbe adja a fogyasztóknak. Látogatása végeztével Philadelphián, Bostonon és New Yorkon át visszaröpült Centropolisba, hol a légikocsi öt óra tájban szállt le vele.

*

Az Earth Herald várótermében tömeg szorongott. Az emberek lesték, mikor tér vissza Francis Benett, hogy megkezdje mindennapos kihallgatását, amelyen mindazok megjelenhetnek, akik igénylik ezt, többnyire tőkekölcsönért folyamodó feltalálók és vállalkozók, akik - úgymond - egytől egyig pazar üzleti tranzakciókat indítványoznak. E sok előterjesztés közt válogatni kell: elvetni a rosszakat, közelebbről megvizsgálni a kétségeseket, elfogadni a jókat.

Francis Benett hamar kitette azok szűrét, akik fölösleges vagy megvalósíthatatlan ötletekkel állítottak be. Egyikük azzal hozakodott elő, hogy ő föléleszti a festészetet, azt a művészeti ágat, amely már annyira divatjamúlt, hogy Millet Angelusza legutóbb tizenöt frankért cserélt gazdát. Mindebben a színes fényképezés fejlődése játszotta a főszerepet, a színes fényképezésé, melyet a XX. század végén talált föl a japán Aruziszva-Riosi-Nisome-Szanzsu-Kamboz-Kio-Baski-Kü, kinek nevét oly hamar ajkára vette a nép. Itt van aztán a másik, aki talált valamiféle biogén bacilust, amely az emberi szervezetbe átültetve állítólag örökéletűvé tenné az embert. A harmadik, egy vegyész, egy Nihilium nevű anyagra bukkant; emennek grammja alig kerülne többe hárommillió dollárnál. A negyedik, egy merész orvos pedig azzal a képtelenséggel állt elő, hogy van egy szere nátha ellen...

Mindezek az álmodozók egykettőre az ajtó túlsó oldalán találták magukat.

Mások szívesebb fogadtatásra találtak, elsősorban egy fiatalember, akinek boltozatos homloka nagyfokú intelligenciáról tanúskodott.

- Uram - szólt az ifjú -, régebben hetvenöt elem szerepelt az emberek nyilvántartásában, mára számuk háromra csappant; tud ön erről?

- Természetesen - felelte Francis Benett.

- Nos, uram, azon a ponton vagyok, hogy a hármat egyetlenegyre csökkentsem. Ha lesz pénzem, néhány héten belül célhoz érek.

- És akkor?...

- Akkor, uram, egész egyszerűen: meghatároztam az abszolútumot.

- S e fölfedezés haszna?...

- Mindennemű anyagot könnyűszerrel előállítunk: követ, fát, fémeket, növényi rostokat...

- Mi a véleménye, sikerülhet önnek ily módon emberi lényt is előállítani?

- Hogyne, hiánytalanul... Mindössze a lélek hiányoznék belőle!...

- Mindössze! - visszhangozta gúnyosan Francis Benett, de azért fölvette az ifjú vegyészt a lap tudományos szerkesztőségébe.

Egy másik feltaláló régi, a XIX. századból származó és azóta gyakran fölújított kísérletek alapján egy egész várost kívánt egy tömbben máshová költöztetni. Saaf volt a kérdéses város, amely tizenöt mérföldnyire terült el a tengertől, s amelyet, miután síneken a partig vontatták, üdülőhellyé alakítanának át. A beépített, illetve beépítendő telkek értéke ettől roppant módon megnövekednék.

Francis Benett, akit ez a terv levett a lábáról, beleegyezett, hogy felesben beszállt az üzletbe.

- Mint tudja, uram - szólt egy harmadik pályázó -, a Nap, illetve a Föld energiáit fölhalmozó és átalakító gépeink jóvoltából megszüntethettük az évszakok közti különbségeket. Én ennél is jobbat tudok. Alakítsuk át hővé a rendelkezésünkre álló energiát, s küldjük el e hőt a Sarkokra, ahol megolvasztaná a jeget...

- Hagyja nálam a terveit - válaszolt Francis Benett -, s jöjjön vissza egy hét múlva.

Végezetül egy negyedik tudós arról hozott hírt, hogy az egész földkerekséget izgalomban tartó kérdések egyike még aznap este megoldódik.

Tudjuk, hogy évszázada egy vakmerő kísérlet Nathaniel Faithburnre terelte a közfigyelmet. Lévén az ember hibernálásának, vagyis mélyhűtésének meggyőződéses híve, ki szilárdan hitt az életfunkciók fölfüggesztésének, majd bizonyos idő múltán való folytatásának lehetőségében. Faithburn elhatározta, hogy önmagán próbálja ki módszere életképességét. Miután saját kezű végrendeletében meghagyta, mely műveletek segítségével hozhatják kerek száz esztendő leteltével az életbe vissza, 172 fokos hideget bocsátott magára. Faithburn doktort, mint afféle múmiát, a megállapított időszakra sírba zárták.

Nos, a határidő éppen ezen a napon, 2889. július 25-én járt le. Francis Benettnek felajánlották, hogy legyen jelen az Earth Herald egyik termében a várva várt feltámadásnál. Ily módon a közönség pillanatról pillanatra követheti a fejleményeket. A javaslatot Francis Benett elfogadta, s mivel a műveletre csak este tízkor kerül majd sor, ledőlt a fogadószalon egyik heverőjére. Majd elcsavarva egy gombot, összeköttetést teremtett a Központi Hangversenyteremmel.

Egy ilyen fárasztó nap után bizony jólesett hallgatnia legjava mestereink zeneműveit, amelyek, mint tudják, elbűvölő harmoniko-algebrai képletek sorából állnak.

Besötétedett, de ezt Francis Benett, félig önkívületbe zuhanva, még csak észre sem vette. Ám hirtelen ajtó nyílt.

- Ki van itt? - kérdezte az igazgató, megnyomva a keze ügyében levő kapcsolót.

Abban a pillanatban - az éterre gyakorolt elektromos impulzus következtében - a levegő világítani kezdett.

- Ah, ön az, doktor? - szólt Francis Benett.

- Én volnék - így Sam doktor, aki napi vizitjét jött megejteni (éves szerződés alapján). - Hogy vagyunk?

- Remekül.

- Akkor jó... Hadd lám csak a nyelvét!

Meg is nézte mikroszkóp alatt.

- Rendben. És a pulzus?

Pulzográffal mérte meg, egy, a földrengésjelzőhöz hasonló készülékkel.

- Kitűnő!... És az étvágy?...

- Izé...

- Igen... a gyomor!... Ezzel bizony baj van! Öregszik az a gyomor!... Alighanem újat kell majd csináltatnunk!...

- Majd meglátjuk! - válaszolt Francis Benett. - Addig is velem vacsorázik, doktor!

Az étkezés alatt ismét fonotelefotikus összeköttetést létesítettek Párizzsal. Ezúttal Mrs. Benett ott ült asztalánál, s a vacsora, melyet Sam doktor tréfái fűszereztek, pompásan sikerült. Mihelyt befejezték, Francis Benett megkérdezte:

- Mikor szándékozol hazajönni Centropolisba, Edithkém?

- Tüstént indulok.

- Csővel vagy légivonattal?

- Csővel.

- Vagyis mikor érkezel?

- Tizenegy óra ötvenkilenckor este.

- Párizsi idő szerint?

- Dehogy, dehogy!... Centropolisi idő szerint!

- Hát akkor a mielőbbi viszontlátásra! Le ne késd a csövet!

Ezek a tenger alatti csövek, amelyekben kétszázkilencvenöt percig tart az út Európából Amerikába, csakugyan összehasonlíthatatlanul előnyösebbek a légivonatoknál, amelyek csak ezer kilométert tesznek meg óránkint.

Miután a doktor eltávozott, megígérve, hogy visszatér, s jelen lesz kollégájának, Nathaniel Faithburn-nek feltámadásánál, Francis Benett a dolgozószobájába vonult, hogy megcsinálja aznapi könyvelői számadását. Elképesztően nehéz művelet, ha olyan vállalatról van szó, melynek napi kiadásai nyolcszázezer dollárra rúgnak. Szerencsére, a modern mechanika fejlődése rendkívül megkönnyíti az effajta munkát. Hála a villamos számítózongorának, Francis Benett hamarosan végzett is a magáéval.

Ideje volt. Alig ütötte le ugyanis az utolsó billentyűt az összesítőgépen, amikor a kísérletek termében már hiányolták is a jelenlétét. Nyomban odasietett hát; a szalonban tudósok népes csoportja fogadta, köztük Sam doktor.

Nathaniel Faithburn teste ott van, a koporsóban, amely a terem közepére helyezett bakokon nyugszik. A telefot be van kapcsolva. Az egész világ tanúja lehet a művelet egymást követő fázisainak.

Fölnyitják a koporsót... Kiemelik belőle Nathaniel Faithburnt... A tudós most is olyan, mint egy múmia: sárga, kemény, száraz. Úgy koppan, mint a fa... Hőt bocsátanak rá... villanyáramot... Eredmény nincs... Hipnotizálják... Szuggerálják... Semmi sem változtat ezen a kórosnál is merevebb állapoton...

- Nos, Sam doktor?... - kérdezi Francis Benett.

Az orvos a test fölé hajlik, s a legélénkebb figyelemmel vizsgálgatja... A bőre alá fecskendez néhány csöppet a még mindig divatban levő, hírneves Brown-Séquard-féle elixírből... A múmia múmiább, mint valaha.

- Nos - feleli Sam doktor -, attól tartok, hogy a hibernáció túlságosan elhúzódott...

- Á! á!...

- És hogy Nathaniel Faithburn meghalt.

- Meghalt?...

- Amennyire csak meghalhat az ember!

- S mióta halott ön szerint?...

- Hogy mióta?... - válaszol Sam doktor. - De hát... Száz év óta, tehát azóta, hogy az a szerencsétlen ötlete támadt, a tudomány iránti szerelmében mélyhűttetni magát!...

- No hiszen - mondja Francis Benett. - Erre a módszerre még ráfér némi tökéletesítés!

- Tökéletesítés, ez a megfelelő szó - bólogat Sam doktor, miközben a hibernációs tudományos bizottság elcipeli a gyászos csomagot.

Francis Benett, sarkában Sam doktorral, szobájába tért, s tekintve, hogy fölöttébb fáradtnak látszott e meglehetősen zsúfolt nap után, az orvos azt tanácsolta, vegyen egy fürdőt, mielőtt nyugovóra térne.

- Igaza van, doktor... az pihentet...

- Úgy, úgy, Benett úr, s ha óhajtja, távoztomban megrendelem...

- Fölösleges, doktor. Mindig van itthon fürdő, s még azzal sem kell vesződnöm, hogy kilépjek a szobámból. Nézze csak, a kád e gomb puszta megnyomására mozgásba jön, s mint látni fogja, mindjárt meg is jelenik harminchét fokos vízzel!

Francis Benett megnyomta a gombot. Tompa zaj keletkezett, nőtt, dagadt... Majd nyílt az ajtó, s begördült sínjein a kád...

Egek! Miközben a doktor a kezébe temeti az arcát, a kád felől rémült, szégyenlős sikkantások hallatszanak...

Az óceán alatti csövön félórája hazatért Mrs. Benett ült benne...

Másnap, 2889. július 26-án, az Earth Herald feje elölről kezdte húszkilométeres körsétáját hivatali helyiségeiben, s amikor esti összesítését megcsinálta, kétszázötvenezer dollárt jegyzett föl napi bevételként - ötvenezerrel többet, mint az előző napon.

Jó kis mesterség a hírlapíróé a XXIX. század végén!