I.
Egy téli éjszaka

Genf a nevét viselő, vagy tán a nevét adó tó nyugati csücskén található. A Rhône-t, amely a tóból kilépve keresztülszeli és két részre osztja, magát is két ágra hasítja a város közepén egy, a partjai közé ékelődő sziget. Az effajta helyrajzi elrendezés meglehetősen gyakori a nagy kereskedelmi, illetve ipari központokban. Az első telepeseket alkalmasint azok a szállítási előnyök csábították e helyekre, melyeket a két sebes folyamág nyújt, "e maguktól járó utak", hogy Pascal kifejezésével éljünk. A Rhône esetében ezek az utak nem is járnak, hanem rohannak.

Abban az időben, amikor ezt a folyam közepén hollandi naszádként lehorgonyzott szigetet még nem lepték új és szabályosan elhelyezkedő épületek, a pazarul egymás hegyén-hátán szorongó házak bűbájos kuszasága derítette föl a szemet. A sziget nem lévén túlságosan nagy, ezeknek az épületeknek egyike-másika kiszorult a szilaj Rhône medrébe összevissza levert cölöpökre. E vastag, az idő által megfeketített, vízmarta póznák valamely roppant tengeri rák lábaira emlékeztettek, s kísérteties hatást keltettek. Néhány elsárgult háló feszült pókhálóként a több évszázados alapépítmény szálfái közt, s úgy rezgett az árnyékban, mintha e vénséges tölgyrudak lombja volna, e cölöperdő mélyén pedig örvénylett és gyászos nyögdécseléssel hányta tajtékát a folyam.

Volt a szigeten egy föltűnően ódon házacska. Itt lakott Zakariás mester, az öreg órás, leánya, Gérande, segéde, Aubert Thün, és vén szolgálója, Scholastique.

Micsoda különös ember volt ez a Zakariás! Korát nem lehetett megállapítani. A legöregebb genfiek sem tudták, mióta is imbolyog sovány és szögletes feje a nyakán, s ő maga szerteszét lobogó fehér hajzatával mikor tűnt föl első ízben a város utcáin. Ez az ember nem élt, hanem tengett-lengett, mint az óraingák. Szikkadt, csontvázszerű arca sötét színárnyalatokat öltött. Úgy megfeketült, mint Leonardo da Vinci festményei.

Gérande az ódon ház legszebb szobájában lakott; ha a keskeny ablakon kinézett, mélabús tekintete a Jura havas ormain pihenhetett meg. Az aggastyán hálószobája és műhelye ellenben egy, a folyammal csaknem azonos szinten levő pincében volt; padlata magukon a cölöpökön nyugodott. Zakariás mester időtlen idők óta csupán étkezések alkalmával hagyta el odúját, meg amikor a várost járta, az elromlott órákat megjavítani. Idejét különben munkapadjánál töltötte; emez jórészt általa föltalált órás-szerszámokkal volt teli.

Mert ügyes ember volt. Készítményei egész Franciaországban, sőt Németországban is nagy becsben álltak. A legiparkodóbb genfi szaktársak sem rejtették véka alá, hogy meghajlanak tudása előtt; egyszóval becsületére vált a városnak, melynek lakosai így mutogattak rá:

- Övé a dicsőség, hogy föltalálta a billegő-szabályozót!

Csakugyan, ettől a találmánytól számíthatjuk az igazi órásmesterség kialakulását.

Hosszas és kiváló munkája végeztével Zakariás mester általában komótosan helyükre rakta műszereit, üvegharanggal födte le a frissiben megreparált, finom mívű szerkezeteket, s leállította csiszolóköszörűje lendkerekét; majd fölnyitotta az odúja padlatából nyíló csapóablakot, s órák hosszat bámulta a szeme előtt harsogva vágtató Rhône-t, mámorosan a folyó ködös páráitól.

Egy téli este a vén Scholastique fölszolgálta a vacsorát, s hajdani szokás szerint ő maga is asztalhoz ült, az ifjú segéddel egyetemben. Zakariás mester, noha az ízletes étket szép kék-fehér edényben tálalták elébe, nem nyúlt hozzá. Alig-alig válaszolt az atyja szokatlan, borús hallgatásán láthatóan megütközött Gérande kedves szavaira, s még Scholastique locsogása sem hatolt el jobban a füléig, mint a folyam morajlása, melyre immár oda sem figyelt. E néma vacsora végén az agg órás úgy kelt föl az asztal mellől, hogy nem csókolta meg leányát, s nem köszöntötte a jelenlevőket a szokásos jojcakáttal. Eltűnt a szobájához vezető ajtócska mögött; nehéz léptei alatt keservesen nyöszörögtek a lépcsőfokok.

Gérande, Aubert és Scholastique egy ideig szótlanul ült. Ezen az estén borús volt az idő; esővel terhes, súlyos fellegek vonultak az Alpok fölött; a zord svájci éghajlat búval töltötte el a lelket, miközben körös-körül baljós süvítéssel tekergett a déli szél.

- Tudja-e, kedves kisasszony - szólalt meg végül Scholastique -, gazdánk már napok óta se lát, se hall. Szent Szűzanyám! Megértem, hogy nem éhes, ha egyszer a szavak a bögyében rekedtek; s ördög a talpán, ki beszédre bírja!

- Atyámat valamiféle titkos bánat emészti, s még csak nem is sejtem, micsoda - válaszolta fájdalmas és nyugtalan arckifejezéssel Gérande.

- Ne adja búslakodásnak a fejét, kisasszony. Hisz ismeri Zakariás mester különös szokásait. Ki olvashatná le titkos gondolatait a homlokáról? Bizonyára valamilyen kellemetlensége támadt, de holnapra elfelejti, s őszintén szánja-bánja majd, hogy aggodalmat okozott leányának.

Aubert volt az, aki így beszélt, le nem véve tekintetét Gérande szép szeméről. Aubert - az egyetlen munkás, akit Zakariás mester, méltányolva a fiú értelmét, titoktartását és fölöttébb jó szívét, valaha beavatott műhelytitkaiba -, Aubert azzal a rejtélyes hittel csüggött Gérande-on, amely minden hősi önfeláldozás alapja.

Gérande tizennyolc esztendős volt. Tojásdad arca azokat a naiv Madonna-ábrázolatokat juttatta az ember eszébe, melyeket a buzgó hit még manapság is ki-kifüggeszt a házfalakra, ódon breton városkák utcaszögletén. Szeme végtelen egyszerűséget sugárzott. Szeretni való volt, mint egy költő álmának leggyöngédebb megvalósulása. Nem tűrt magán rikító színt, a vállára simuló fehér vászon színe, tapintása pedig éppen olyan volt, mint a templomi vásznaké. Gérande hithű katolikus volt Genf városában, amelyet akkoriban még nem szikkasztott ki a kálvinizmus.

Amiképpen este-reggel latin imáit olvasgatta vaskapcsos misekönyvében, azonképp olvasta ki Aubert Thün szívéből a rejtett érzelmet: a mélységes odaadást, melyet iránta az ifjú munkás táplált. S valóban, a fiú szemében az órásmester vityillója maga volt a kerek világ; attól a pillanattól fogva, hogy napi munkája végeztével kilépett az aggastyán műhelyéből, a fiú minden idejét a leány mellett töltötte.

A vén Scholastique látta ezt, de nem szólt. Szaporán pergő nyelvét inkább a nehéz időkön és a háztartás apró gondjain köszörülte. Meg sem kísérelték elhallgattatni. Olyan volt, mint az akkortájt Genfben gyártott zenélő burnótszelencék: ha egyszer fölhúzták, darabokra kellett volna zúzni, hogy végig ne nyekeregje valamennyi dallamát.

Látva, hogy Gérande fájdalmas hallgatásba burkolózik, Scholastique fölkelt öreg faszékéről, gyertyát erősített egy kandeláberre, s odahelyezte a kőfülkéjében álló kis viasz Szűz lábához. Úgy volt szokásban, hogy a háziak esténkint odatérdeltek a házi tűzhelyt oltalmazó Madonna elé, s fohászkodtak hozzá, terjesztené ki jótevő kegyelmét a soron következő éjszakára; hanem ezen az estén Gérande továbbra is szótlanul ülve maradt.

- Ejnye már, kedves kisasszony - mondta meglepetten Scholastique -, a vacsora véget ért, itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk. Tönkre akarja tenni a szemét a hosszas virrasztással?... Ó, szent Szűzanyám! akkor már inkább aludjék, s szép álmaiban leljen kevéske örömöt! Hisz nappal kire is mosolyogna boldogság ezekben a mai időkben?

- Nem kellene orvost hívni atyámhoz? - kérdezte Gérande.

- Orvost! - kiáltott föl a vén szolgáló. - Mintha bizony Zakariás mester valaha is figyelemre méltatta volna agyrémeiket és bölcsességeiket! Óráknak még csak lehetnek orvosaik, de élő testeknek nem!

- Mit tegyünk? - suttogta Gérande. - Vajon visszaült-e dolgozni? Vagy pihenni tért?

- Gérande - csitította szelíden Aubert -, valamely bosszúság rág Zakariás mester lelkén, ez minden.

- Tudja, hogy micsoda, Aubert?

- Talán, Gérande.

- Mesélje el nekünk - kiáltott föl élénken Scholastique, s amilyen garasos volt, máris elfújta a gyertyát.

- Néhány nap óta - mondta a fiatal munkás - teljességgel érthetetlen dolgok történnek, Gérande. Minden óra, melyet az ön édesatyja az utóbbi évek során készített és eladott, hirtelen megáll. Szép számmal hoztak vissza belőlük. Ő gondosan szétszedte őket: a rugók szemre kifogástalan állapotban vannak, a szerkezet hibátlan. Még nagyobb gonddal szerelte megint össze őket, ám akármilyen ügyes is, az órák nem járnak.

- Az ördög incselkedése! - sápítozott Scholastique.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Gérande. - Nincs ebben semmi különös. Minden véges ezen a világon, emberkéz nem teremthet végtelent.

- No de azért - vetette ellen Aubert - mégiscsak van a dologban valami rendkívüli és titokzatos. Én magam is segítettem Zakariás mesternek keresni a hibát, de nem tudtam rájönni, mitől is romlottak el ezek az órák, s reményemet vesztve többször is odacsaptam a szerszámokat.

- Minek is adják a fejüket ilyesfajta kárhozott munkára? - fújta a magáét Scholastique. - Vajon természettől való-e, hogy egy piciny rézműszer egymaga járjon, s jelezze az órákat? Meg kellett volna maradni a napóránál!

- Másként beszélne, Scholastique, ha tudná, hogy a napórát Káin találta föl - felelte Aubert.

- Istenem, Atyám! csak nem?!

- Gondolja-e - szólt közbe ártatlanul Gérande -, hogy megkérhetjük Istent, adja vissza atyám óráinak életét?

- Kétségkívül - válaszolta az ifjú munkás.

- Na hisz! Ez aztán a hiábavaló ima - morogta a vén szolgáló -, de jó szándékukért majd megbocsátja az Ég.

A gyertyát ismét meggyújtották. Scholastique és Aubert letérdelt a szoba kőpadlójára, a leány pedig édesanyja lelkiüdvéért imádkozott, az éjszaka megszenteléséért, az utasokért és a rabokért, a jó emberekért meg a rosszakért, s főként azért, hogy múljék édesatyjától az ismeretlen baj.

Majd némileg bizakodóbb szívvel fölkelt a három jámbor lélek, hiszen gondjaikat az Úr kebelébe helyezték.

Aubert a szobájába tért, Gérande töprengésbe merülten az ablakhoz ült, miközben Genf városának utolsó fényei is kihunytak, Scholastique pedig, miután egy kevés vizet fröccsentett a parázsló üszökre, s behúzta a két hatalmas kapureteszt, ágyára heveredett, s hamarosan azt álmodta, hogy halálosan fél. Ezenközben a téli éjszaka mind szörnyűségesebb lett. Olykor a folyam örvénylő vizével bezúdult a szél a cölöpzet alá, úgy hogy az egész ház beleborzongott; ám a búval bélelt leány egyre csak atyjára gondolt. Szemében Aubert Thün szavai óta elképesztő árnyakat öltött Zakariás mester betegsége; mintha e kedves lény, géppé válva, már csak nagy keservesen forgott volna kopott tengelyén.

Hirtelen egy szilaj szélroham az ablaküveghez koccantotta a külső ablaktáblát. Gérande összerezzent és fölugrott, nem értve, mi okozta e zajt, melytől egyszeriben magához tért kábaságából. Mihelyt megnyugodott, kitárta az ablakot. Künn felhőszakadás tombolt, a zápor úgy zuhogott a szomszédos tetőkre, akárha dézsából öntötték volna. A leány kihajolt, hogy elkapja a szél dobálta spalettát, de félelem fogta el. Úgy rémlett neki, hogy az eső meg a folyam egyesült, kavargó víztömegei elnyelik e törékeny, minden eresztékében recsegő-ropogó házikót. Szobájába akart menekülni, ám egyszer csak egy alighanem Zakariás mester odújából kiszűrődő fénynyalábot látott visszatükröződni a vízen, s az elemek harsogásának pillanatnyi szünetében panaszos hangok ütötték meg a fülét. Megpróbálta becsukni az ablakot, de törekvése nem járt sikerrel. A szél olyan hevesen lökte hátra, mint egy betörésen ért gonosztevőt.

Gérande úgy érezte, eszét veszti a rémülettől. Vajon mit mívelhet édesatyja? A leány kinyitotta az ajtót, melyet a vihar nyomban ki is tépett a kezéből és nagy dörrenéssel bevágott mögötte. Gérande addig tapogatózott a koromsötét ebédlőben, mígnem sikerült megtalálnia a Zakariás mester műhelyéhez vezető lépcsőt; sápadtan, halálra rémülve osont le rajta.

Az agg órás ott állt a folyam bömbölésétől visszhangzó szoba közepén. Torzonborz hajával hátborzongató látványt nyújtott. Se látott, se hallott; magában beszélt, hadonászott! Gérande dermedten állt a küszöbön.

- A halál ez! - motyogta fakó hangon Zakariás mester. - Ez a halál!... Mi marad az életemből most, hogy létemet a világba szórtam? Hiszen én, Zakariás mester vagyok az általam készített órák teremtője! Bizony, lelkem egy részét zártam mindahány vas, ezüst vagy arany óratokba! Ahányszor megáll ezeknek az átkozott óráknak valamelyike, mintha a tulajdon szívem szűnnék meg verni, hiszen az ő dobogásához igazítottam valamennyiét!

Az aggastyán e különös szavak közben munkapadjára pillantott. Ott sorakozott egy gondosan szétszerelt óra minden alkatrésze. Zakariás mester fölvett egy üreges hengerecskét, az órarugó tokját, s kihúzta belőle az acélspirált, amely azonban ahelyett, hogy önnön rugalmassága törvényeit követve kipattant volna, úgy maradt, ahogy volt, összetekeredve, akár egy alvó vipera. Köszvényesnek látszott, mint a magatehetetlen vének, akiknek vére hovatovább megalvad. Zakariás mester hasztalan igyekezett széjjelsodorni aszott, a falra roppant árnyékot vető ujjaival, sehogy sem ért célt, s kisvártatva szörnyűséges dühkiáltással a csapóablakon keresztül a Rhône örvényeibe vágta a rugót. Gérande földbe gyökerezett lábbal, lélegzet-visszafojtva állt, moccanni sem mert. Pedig oda szeretett volna lépni atyjához, de nem bírt. Szédítő látomások kerítették hatalmukba. Egyszer csak hallotta, hogy a sötétben valaki így suttog:

- Gérande, kedves Gérande-om! A fájdalom még most is ébren tartja! Kérem, menjen lefeküdni, hideg az éjszaka.

- Aubert! - súgta halkan a leány. - Maga! maga!

- Hogyne nyugtalanítana, ami magát nyugtalanítja! - magyarázkodott Aubert.

A leány e kedves szavak hallatára fölocsúdott. Rátámaszkodott a legény karjára, s így szólt:

- Atyám igen beteg, Aubert! Csak maga gyógyíthatja meg; nem olyasfajta lelki bántalom ez, amelytől leánya vigasztaló szavai megszabadíthatnák. E fölöttébb természetes kellemetlenség megrendítette elméjét; ezt maga, miközben együtt dolgoznak az órák megjavításán, majd helyrezökkenti. Aubert - tette hozzá még az iménti élmény hatása alatt -, ugye nem igaz, hogy atyám élete összefügg az órákéval?

Aubert nem felelt.

- Dehát kárhozott mesterségnek tekinti-e atyámét az Ég? - Gérande megborzongott.

- Nem tudom - válaszolta a legény, a leány dermedt kezét kezében melengetve. - De térjen vissza a szobájába, szegény Gérande-om, pihenjen és reméljen!

Gérande visszabotorkált a szobájába, ahol az álom pirkadatig sem nehezítette el szemhéját, miközben Zakariás mester némán és mozdulatlanul meredt a lábánál harsogva vágtató folyamra.

II.
A tudás gőgje

Közmondásos, hogy üzleti ügyekben a genfi kereskedő nem ismer tréfát. Szigorúan feddhetetlen és a végletekig becsületes. Mennyire röstelkedhetett Zakariás mester, amikor nagy gonddal készített óráit mindenfelől visszaküldték!

Nos, akárhogy is, de tény, hogy ezek az órák hirtelen álltak meg, minden látható ok nélkül. Az óramű jó állapotban volt, s alkatrészei hibátlanul illeszkedtek, de a rugók elvesztették rugalmasságukat. Az órásmester hiába próbálta őket másokkal helyettesíteni: a kerekek nem indultak el. E megmagyarázhatatlan hiba igencsak megviselte Zakariás mestert. Csodás találmányai már amúgy is számos ízben sodorták a boszorkányság gyanújába, mely az idők folyamán csak erősödött. A dolog Gérande-nak is fülébe jutott, s a leány gyakorta reszketett atyjáért, ha rosszindulatú pillantások tapadtak az aggastyánra.

Mindazonáltal a szorongásos éjszakát követő napon Zakariás mester mintha némi bizakodással látott volna újból munkához. A reggeli napfény valamelyes bátorságot öntött belé. Aubert-t, aki nem sokkal később követte a műhelybe, az agg órás a lehető legnyájasabb jóreggelttel üdvözölte.

- Jobban vagyok - közölte. - Nem is tudom, miféle furcsa fejfájás gyötört tegnap; de a napfény a fellegekkel együtt elűzte.

- Szavamra, mester - válaszolta Aubert -, nem szeretem az éjszakát, sem ön, sem magam miatt!

- És igazad van, Aubert! Ha valaha felsőbb rendű emberré válsz, megérted, hogy a nappal úgy kell, mint egy falat kenyér! A nagyérdemű tudóst a többi ember hódolata élteti.

- Mester, már megint a gőg bűnébe esik.

- Mit gőg, Aubert! Rombold le a múltamat, semmisítsd meg jelenemet, foszlasd szét jövőmet, akkor majd lehetséges lesz sötétségben élnem! Szegény fiú, hát nem érted a fennkölt dolgokat, az én művészetemet? Csak szerszám volnál a kezem között?

- Node, Zakariás mester - tiltakozott Aubert -, hiszen többször is kivívtam elismerését, amiért hibátlanul szereltem össze óráink legkényesebb alkatrészeit!

- Aubert - felelte Zakariás mester -, te kétségkívül derék munkás vagy, s kedvellek is; csakhogy azt hiszed, mindössze rezet, aranyat, ezüstöt tartasz a kezedben munka közben, s nem érzed, hogy a fémek, melyeket lángelmém lélekkel ruház föl, eleven testként lüktetnek! Te bezzeg nem pusztulnál bele műveid halálába!

Zakariás mester ezzel elhallgatott; Aubert azonban megkísérelte, hogy fölvegye a beszélgetés elejtett fonalát.

- Hitemre, mester - mondta -, jólesik látnom, milyen rendíthetetlenül dolgozik! El is készül céhünk ünnepére, hiszen amint látom, szépen halad ezzel a kristályórával.

- Kétségtelenül, Aubert - rikkantott az agg órás -, s bizony igencsak becsületemre válik, hogy képes vagyok megvágni-metszeni ezt a gyémántkemény anyagot! Louis Berghem jól tette, hogy továbbfejlesztette a köszörülés tudományát, mert ily módon a legkeményebb köveket is meg bírom csiszolni, s keresztül bírom lyuggatni!

Zakariás mester csodálatos finomsággal megmunkált metszett-kristály óraalkatrészeket tartott a kezében. A szóban forgó óra megannyi kereke és tengelye, de még tokja is ugyanabból az anyagból készült; e bonyolultnál is bonyolultabb műremek a mester hihetetlen képességére vallott.

- Ugye - folytatta az aggastyán, akinek orcája lassan kipirult - szép lesz elnézni lüktetését az átlátszó burok alatt, s megszámlálni szívveréseit?

- Lefogadom, mester - válaszolta az ifjú segéd -, hogy esztendőre sem lesz egyetlen másodperc eltérése!

- Erre akár mérget is vehetsz! Vajon nem adtam-e bele énem legmagasztosabb részét? Vajon van-e eltérése a szívemnek?

Aubert nem mert gazdájára pillantani.

- Beszélj csak őszintén - folytatta mélabúsan az agg. - Nem néztél-e olykor bolondnak? Nem gondolod-e néhanap, hogy vészes téboly szállt meg? Dehogynem, igaz? A leányom szeméből meg a tiédből gyakorta kiolvastam a kárhoztatást. Jaj! - fakadt ki fájdalmasan -, hát még azok sem értik meg az embert, akiket a legjobban szeret a világon! Neked azonban, Aubert, győzelmesen bebizonyítom, hogy igazam van! Ne csóváld a fejed, mert el fogsz hűlni! Aznap, amikor képes leszel engem meghallgatni és megérteni, meglátod majd, hogy fölfedeztem a lét titkait, a lélek és a test titokzatos egységének rejtelmeit!

E szavaknál Zakariás mester keble szemlátomást dagadt a büszkeségtől. Szeme természetfölötti tűzben égett; gőg feszítette minden porcikáját. S mi tagadás, ha hiúság valaha lehetett jogos, úgy az övé bizonyára az volt!

Csakugyan: Zakariás mester előtt az órásmesterség gyermekcipőkben járt. Ama nap óta, amikor Platón - négyszáz esztendővel a kereszténység színre lépése előtt - föltalálta klepszidraszerű éji óráját, mely éjszakánkint fuvolajáték hangjával jelezte az időt, az órástudomány jóformán egyhelyben topogott. A mesterek inkább a művészi kivitellel, mintsem a szerkezet megmunkálásával törődtek. Ez volt a Cellini-kancsók finomságával vetekedő szép vas-, réz-, fa- és ezüstórák korszaka. Ötvösművészeti remek volt minden óra; az időt gyatrán mérte ugyan, de mestermunkának mestermunka volt. Amikor aztán az alkotók képzeletét nem izgatta többé a formai kidolgozás tökélye, a művészi lelemény olyan órák készítésében mutatkozott meg, amelyek mozgó alakokkal és dallamos ütőszerkezettel voltak ellátva, s amelyek igen szórakoztatóan működtek. De kit is érdekelt akkortájt az idő pontos mérése? A jogi lejárat fogalmát még nem ismerték; a fizika és a csillagászat számításai még nem épültek hajszálpontos mérésekre; nem voltak meghatározott zárórájú vendéglátóipari létesítmények, sem másodpercre induló szállítóeszközök. Esténkint elkongatták a takarodót, s az éjszaka csöndjében bakter kiáltotta el az órákat. Nem vitás, az akkoriak kevesebbet éltek - már ha életen a megkötött üzletek számát értjük -, de jobban. A lelket a remekművek szemléléséből fakadó nemes érzések táplálták, s az alkotások nem rohamtempóban készültek. A templomok két évszázad alatt épültek föl; a festők épp csak néhány képet csináltak életük során; a költők életműve csakis örökbecsű, kimagasló remekeket tartalmazott.

Amikor az egzakt tudományok végre fejlődésnek indultak, föllendülésüket az órásipar is követte, jóllehet egy leküzdhetetlen nehézség gátolta előrehaladását: az idő szabályos és folyamatos mérésének megoldatlan problémája.

Nos, e pangás közepett találta föl Zakariás mester a billegőszabályozót, amelynek révén, az inga mozgását állandó erőnek vetve alá, sikerült matematikai pontosságot elérnie. Az agg órás megrészegült e találmánytól. A gőg, amely úgy szökött magasra szívében, mint hőmérőben a higany, már-már elérte a nagyzási hóbort fokát. A hasonlóság alapján anyagelvű következtetésekre ragadtatta magát, s óráit készítve azt képzelte, hogy kileste lélek és test összetartozásának titkait.

Ezért egy napon, látva, hogy Aubert figyelmesen hallgatja, egyszerű és meggyőződéstől áthatott hangon mondta neki:

- Tudod-e, mi az élet, gyermekem? Megértetted-e ezeknek az életadó rugóknak a működését? Belepillantottál-e önmagadba? Nem, s mégis, tudós szemmel észrevehetted volna az Isten műve meg az enyém közti szoros kapcsolatot, hiszen az ő teremtményéről másoltam le óráim szerkezetének kombinációját.

- Mester - vágott vissza élénken Aubert -, hogyan hasonlíthat össze egy rézből-acélból készült masinát a lélekkel, Isten leheletével, mely úgy kelti életre a testet, ahogy szellő rezzenti meg a virágot? Kezünket-lábunkat hogy is mozgathatnák láthatatlan rugók? Miféle, mégoly pompásan összeszerelt alkatrészektől foganhatna meg bennünk a gondolat?

- Nem erről van szó - felelte szelíden, ám a szakadék felé tartó vak konokságával Zakariás mester. - Hogy megérts, emlékezzél az általam föltalált billegőszabályozó céljára. Az óraszerkezetek szabálytalan működése láttán megértettem, hogy az önmagába zárt mozgás nem elegendő, s hogy a mozgást egy másik, tőle független szabályozó erőnek kell alárendelnünk. Arra gondoltam, hogy a billegő kitűnően megtenné a szolgálatot, ha sikerülne lengéseit szabályoznom! Nos, nem volt-e fölséges ötlet, hogy fogyó erejét éppen annak az órának a mozgása által szolgáltassam vissza neki, melyet szabályozni hivatott?

Aubert egyetértően bólintott.

- Most pedig - folytatta élénkebben az agg órás -, vess egy pillantást önmagadra! Nem veszed-e észre, hogy két külön erő lakozik bennünk: a lélek meg a test, vagyis egy mozgás meg egy szabályozó? A lélek az élet kútfeje; ő hát a mozgás. Hozza bár létre súly, rugó, avagy anyagtalan hatóerő, székhelye mindenképpen a szív. De ez a mozgás a test nélkül egyenlőtlen, szabálytalan, sőt lehetetlen volna! Így hát a test, amely maga is, akár a billegő, szabályos lengéseknek van alávetve, szabályozza a lelket. S ez olyannyira igaz, hogy az ember rosszul érzi magát, ha az ivás, az evés, az alvás, egyszóval a test funkciói nincsenek kellőképpen szabályozva! Akárcsak óráim esetében, a lélek adja vissza a lengések során elvesztett erőt a testnek. Nos! mi hozza létre test és lélek között ezt a meghitt egységet, ha nem egy csodálatos billegőszabályozó, mely az egyiknek fogaskerekeit a másikéiba illeszti? Márpedig ez az, amit föltaláltam és alkalmaztam, s előttem nincs többé titka az életnek, mely végtére is csupán elmés szerkezet!

Zakariás mester fölséges látványt nyújtott, amint látomása a végső titokig űzte. Hanem leánya, Gérande a küszöbön állt és mindent hallott. Atyja karjai közé vetette magát. Az öreg görcsösen ölelte magához.

- Mi lelt, leányom? - kérdezte.

- Ha csupán rugó volna itt benn - mondta Gérande, kezét a szívére téve -, nem szeretném önt ennyire, atyám.

Zakariás mester a leányára meredt, s nem válaszolt.

Hirtelen felhördült, szívéhez kapott, s aléltan hanyatlott öreg bőr karosszékébe.

- Atyám! mi van önnel?

- Segítség! - kiáltotta Aubert. - Scholastique!

Scholastique azonban nem került rögtön elő. Odakünn kopogtattak. A szolgáló előbb kaput nyitott, s aztán, amint a műhelybe lépett, még ki sem táthatta a száját, a föleszmélő agg órás máris így szólt hozzá:

- Fogadjunk, vén Scholastique-om, hogy megint egy ilyen átkozott, megállt órát hozol!

- Jézus! Mit tagadjam, így van - felelte Scholastique, egy órát nyomva Aubert kezébe.

- A szívem nem téved! - sóhajtotta az aggastyán.

Közben Aubert nagy gonddal fölhúzta az órát, az azonban mégsem indult el.

III.
Különös látogatás

Szegény Gérande alighanem belepusztult volna édesatyja halálába, ha nincs Aubert, hogy tartsa benne a lelket.

Az agg órás mind közelebb került a sírhoz. Képességei szemlátomást hanyatlottak, mióta csupán egyetlen gondolat foglalkoztatta. Szerencsétlen képzettársítással mindent rögeszméjével hozott kapcsolatba; a földi élet lassan elszivárgott belőle, mintegy helyet szorítva e természetfölötti médium-létnek. Néhány rosszindulatú vetélytársa föl is elevenítette a régi mendemondát, mely szerint Zakariás mester az ördöggel cimborál.

A hír, hogy az aggastyán órái érthetetlen módon sorra fölmondják a szolgálatot, óriási visszhangot vert a genfi órásmesterek körében. Vajon miért bénult meg egyik percről a másikra a szóban forgó órák szerkezete, s mi indokolja az óráik és Zakariás élete közt fennállni látszó sajátságos összefüggést? Olyan rejtélyek voltak ezek, aminőkre senki sem gondolhat titkos félelem nélkül. Nem akadt ember a városban, kisinastól az agg mester óráit használó nagyúrig, aki magában meg ne állapította volna, milyen kivételes jelenséggel áll szemben. Az emberek megpróbáltak személyes érintkezésbe lépni Zakariás mesterrel, de hiába. Emez súlyos betegen ágynak dőlt, mire leánya, hogy megkímélje a rendesen számonkéréssé és vádaskodássá fajuló látogatásoktól, nem engedett a közelébe senkit.

A szervezet e lassú sorvadása előtt az orvosok, okát nem lelvén, tehetetlenül álltak szereikkel. Olykor már-már úgy tetszett, az aggastyán szíve fölmondja a szolgálatot, de aztán tovább vert, ijesztően szabálytalanul.

Akkoriban szokásban volt, hogy a mesterek kiállítsák munkáikat, megítélésüket a sokaságra bízva. A különféle céhek vezetői alkotásaik újdonságával vagy tökélyével igyekeztek kitűnni. Zakariás mester állapota belőlük váltotta ki a legnagyobb szánalmat, habár e szánalom nem volt érdek nélküli: a vetélytársak annál készségesebben szánakoztak rajta, mennél kevésbé kellett tőle tartaniuk. Még élénken emlékezetükben élt, mekkora sikere volt az agg órásnak, amikor kiállította káprázatos, mozgóalakos zenélőóráit, melyeket általános bámulat övezett, s melyek igencsak magas áron keltek el a francia, svájci és német városokban.

Mindazonáltal, hála Gérande és Aubert kitartó ápolásának, Zakariás mester egy kissé összeszedte magát, s csöndes lábadozásában sikerült távol tartania magától emésztő gondolatait. Mihelyt talpra bírt állni, leánya kivonszolta a házból, ahová csak úgy özönlöttek a berzenkedő ügyfelek. Aubert a műhelyben maradt, hiába szerelve széjjel meg össze a föllázadt órákat, s mert semmit sem értett az egészből, a szegény fiú néha a haját tépte, s attól félt, hogy megbolondul, akárcsak a gazdája.

Gérande ez idő tájt a város legderűsebb sétaútjaira vezetgette édesatyját. Olykor, karonfogva Zakariás mestert, Saint-Antoine felé ballagott vele, oda, ahonnan a Cologny dombra és a tóra látni. Néha, napsütéses délelőttökön ki lehetett venni a Buet hegynek a láthatáron felködlő gigászi csúcsait. Gérande sorra nevükön nevezte a tájék különféle pontjait, melyeket édesatyja, kinek emlékezete a jelek szerint kihagyott, már-már elfeledett, az öreg pedig gyerekes örömét lelte abban, hogy újra hallja e félig elhalványult dolgokat. Leányának karjára támaszkodott, s a kétféle haj, az ősz meg a szőke, eggyé vegyült a napsugárban.

Az is megesett, hogy az agg órás ráeszmélt: nem egyedül van a világon. Látva, hogy leánya fiatal és szép, ő maga meg öreg és roskatag, arra gondolt, hogy Gérande az ő halála után egyedül, támasz nélkül marad; ilyenkor szét-szétnézett maga körül. Gérande-nak már jó néhány fiatal genfi munkás tette a szépet, ám egyikük sem volt bejáratos az órásmester megközelíthetetlen hajlékába. Természetes volt hát, hogy e világos pillanatok során az aggastyán tekintete Aubert Thünön állapodott meg. Mihelyt e gondolat megfogant elméjében, számba vette, hogy a két ifjú ember ugyanabban a hitben és fölfogásban nevelkedett, s hogy szívük dobbanása "izokrónnak" tetszik, amint azt egyszer Scholastique-nak kifejtette.

A vén szolgáló, kit e kifejezés, noha nem értette, a szó legszorosabb értelmében elbűvölt, megesküdött a szent Szűzre, hogy az egész város meghallja egy negyedórán belül. Zakariás mester alig tudta lecsillapítani, de végül is megígértette Scholastique-kal, hogy a közlést bizalmasan kezeli, amit a derék fehércseléd persze sosem tartott be.

Annyira nem, hogy Gérande és Aubert háta mögött már egész Genf kettejük közeli frigyéről pusmogott. Ám az is megesett, mégpedig több ízben, hogy e pusmogásokba furcsa vihogás hasított, e szavak kíséretében:

- Gérande nem lesz Aubert felesége.

Hátrafordulva, a beszélgetők egy ismeretlen, töpörödött öregembert láttak maguk előtt.

Hány esztendős lehetett ez a fura alak? Senki nem tudta volna megmondani. Lerítt róla, hogy számos évszázad állhat mögötte. Nagy, belapult feje olyan vállakon nyugodott, amelyek éppoly szélesek voltak, mint egész testének magassága; ez utóbbi különben nem rúgott többre három lábnál. A jóember pompásan festett volna egy ingaóra talapzatán, hiszen arcán a számlap egészen természetes helyet lelt volna, az inga meg kedvére lenghetett volna a mellében. Orra megtette volna napóra-pálcának, olyan keskeny és hegyes volt; körkörös felületű, ritkás fogai kerékfogazatra emlékeztettek, s még csikorogtak is; hangja fémesen csengett, mint a faliórák harangja; szíve pedig úgy vert, ahogy az óra tik-takol. Az emberke, akinek karjai úgy mozogtak, akár a mutatók a számlapon, szaggatottan lépdelt, s nem fordult vissza soha. Aki követte, megállapíthatta, hogy óránkint egy mérföldet tesz meg, hozzávetőleges kört írva le.

E furcsa lény csupán kevés ideje bolyongott, azaz inkább keringett a városban; azt azonban máris megfigyelték, hogy mihelyt a Nap delelőre hág, minden áldott nap megáll a Szent Péter székesegyház előtt, s csak a tizenkettedik órakondulás után folytatja útját. A napnak e pillanatától eltekintve derűre-borúra fölbukkant mindenütt, ahol az emberek az agg órásról beszéltek, úgyhogy mindenki hideglelősen találgatta, vajon mi köze lehet Zakariás mesterhez. Ráadásul föltűnő volt, hogy nem téveszti szem elől az aggastyánt és leányát sétájuk közben.

Egy ízben a Treille-hegyen Gérande észrevette ezt a szörnyeteget, aki éppen ránevetett. A leány rémülten simult atyjához.

- Mi bajod, Gérande-om? - kérdezte Zakariás mester.

- Magam sem tudom - válaszolta a leány.

- Rossz színben vagy gyermekem! - mondta az agg órás. - Most te dőlsz majd ágynak? Nos - tette hozzá szomorú mosollyal -, ha úgy fordul, gondos ápolód leszek.

- Ó, semmiség, atyám. Didergek, s azt hiszem, hogy...

- Ki vele, Gérande!

- Ettől a bennünket szakadatlanul követő embertől - válaszolta halkan a leány.

Zakariás mester odafordult a pici öregember felé.

- Szavamra, jól jár - bólintott elégedetten -, csakugyan éppen négy óra. Ne tarts semmitől, kislányom, ez nem ember: ez egy óra!

Gérande elborzadva meredt atyjára. Hogyan olvashatta le Zakariás mester az időt e furcsa teremtmény ábrázatáról?

- Ha már itt tartunk - folytatta az agg órás, többé ügyet sem vetve az iménti esetre -, néhány napja nem látom Aubert-t.

- Pedig ki sem teszi hazulról a lábát - felelte Gérande, kinek gondolatai egyszeriben rózsásabbak lettek.

- Mit művel hát?

- Dolgozik, atyám.

- Vagy úgy! - kiáltott föl az aggastyán. - Az óráimat próbálja megjavítani, igaz? De ez nem fog neki sikerülni, hisz ezeknek nem javítás kell, hanem föltámadás, úgy bizony!

Gérande hallgatott.

- Meg kell tudnom - tette hozzá az agg -, vajon visszahoztak-e már néhányat azok közül az átkozott órák közül, amelyeket az ördög ragállyal sújtott!

E kijelentése után Zakariás mester tökéletes némaságba burkolózott, míg csak meg nem kopogtatta házának kapuját, s fölépülése óta először le nem ment műhelyébe, miközben Gérande szomorúan szobájába vonult.

Éppen abban a pillanatban, amikor az agg órás a műhelybe lépett, ütötte el a számos falióra egyike az ötöt. E faliórák különböző, ám csodálatosan egybehangolt harangjátéka rendszerint egyidejűleg csendült föl, összhangzatával nagy gyönyörűséget szerezve az aggastyánnak; de ezúttal a csöngettyűk egymás után szólaltak meg, olyképpen, hogy hangjuk negyedóra hosszat tartó fülsiketítő zenebonává állt össze. Zakariás mester szörnyűségesen szenvedett; nem bírt nyugton maradni, egyik faliórától a másikig lépett, s ütötte nekik a taktust, akárcsak egy karnagy, aki többé nem ura zenészeinek.

Midőn az utolsó hang is elhalt, a műhely ajtaja kinyílt, s Zakariás mester tetőtől talpig megborzongott, megpillantva a pici öregembert, aki merően bámulta őt, s így szólt hozzá:

- Mester, beszélhetnék egy kicsit önnel?

- Kicsoda ön? - robbant ki a kérdés az órásból.

- Egy szaktársa. Az én feladatom a Nap szabályozása.

- Úgy! ön szabályozza a Napot? - visszhangozta Zakariás mester, akinek arcizma sem rándult. - Nos, ehhez aligha gratulálhatok! Az ön Napja pontatlanul jár, mi pedig, ha össze akarjuk magunkat hangolni vele, arra kényszerülünk, hogy hol siettessük, hol meg késleltessük óráinkat!

- Az ördög patájára! - kiáltott föl a szörnyalak. - Önnek igaza van, mesterem! Az én Napom nem mindig ugyanakkor jelzi a delet, mint az ön órái; ám egyszer majd kiderül, hogy e jelenség a Földnek a Nap körüli egyenlőtlen mozgásából fakad, s akkor majd kieszelik az átlag-delet, amely helyrebillenti ezt az egyenlőtlenséget!

- Vajon élek-e még akkor? - csillant föl az agg órás szeme.

- Kétségkívül - nevetett a pici öreg. - Csak nem gondolja, hogy valaha is meghal?

- Sajnos! utóvégre meglehetősen beteg vagyok.

- Ha már itt tartunk, csevegjünk erről. Belzebúbra! ez éppen ahhoz a témához vezet bennünket, amelyre ki akarok lyukadni.

A furcsa teremtmény e szavakkal minden teketória nélkül belevetette magát az öreg bőrkarosszékbe, s egyik lábát keresztbe vetette a másikon; pontosan úgy festettek, mint az a két keresztbe rakott, pőre csont, amelyet a gyászkárpitok halálfeje alá szokás pingálni. Majd gúnyoros hangon így folytatta:

- Nézzük csak, Zakariás mester, mi történik Genf derék városában? Úgy hírlik, hogy ön gyengélkedik, s hogy órái is orvoslásra szorulnak!

- Ó! tehát ön is úgy véli, hogy titkos összefüggés van az ő létük meg az enyém között! - kiáltott föl Zakariás mester.

- Én úgy képzelem, hogy ezeknek az óráknak hibáik, sőt bűneik vannak. Ha ezek a fickók nem viselkednek tisztességesen, helyénvaló, hogy bűnhődjenek kicsapongásaikért. Úgy gondolom, ideje, hogy egy kissé magukba szálljanak!

- Mit ért ön hibákon? - nyögte ki Zakariás mester, elpirulva attól a szarkasztikus hangtól, amelyen szóltak hozzá. - Nem lehetnek-e büszkék eredetükre?

- Nemigen, nemigen! - válaszolta a pici öregember. - Híres a márkájuk, s a számlapjukba illusztris aláírás van bevésve, szentigaz. Azonkívül megvan az a kiváltságuk, hogy a legelőkelőbb családokhoz kerülnek; ámde egy idő óta sorra elromlanak, s ön semmit nem képes ez ellen tenni, Zakariás mester: még Genf legügyetlenebb tanonca is lepipálná!

- Engem? engem, Zakariás mestert? - hördült fel az aggastyán, reszketve félelmetes dölyfében.

- Önt, Zakariás mester, aki képtelen visszaadni órái életét!

- Dehát ez azért van, mert lázas vagyok, s ők úgyszintén! - felelte az agg órás, miközben hideg verejték lepte el minden tagját.

- Nos, akkor önnel együtt halnak meg, ha ön nincs abban a helyzetben, hogy rugóiknak visszaadja a rugalmasságot!

- Meghalni! Dehogyis, hiszen ön mondta! Hogy halhatnék meg, én, a világ legkiválóbb órása, én, aki fogaskerekek és különféle alkatrészek révén tökéletes pontossággal szabályoztam a mozgást? Hát nem én vetettem egzakt törvényeknek alá az időt? Nem rendelkezhetem-e vele úgy, ahogy nekem tetszik? Micsoda áthatolhatatlan ködbe veszett az emberiség sorsa, míg el nem jött a fényes lángelme, ki az eltévedt perceket, órákat szép rendbe rakta! Kapcsolódhattak-e addig meghatározott időponthoz az élet aktusai? Dehát ön, legyen bár ember vagy ördög, még sosem ámult el a tudomány valamennyi ágát szolgálatába állító művészetem nagyszerűségén? Nem! nem! én, Zakariás mester, nem halhatok meg, hiszen én vagyok az idő szabályozója, velem az idő is véget érne! Visszahullna a végtelenbe, ahonnét csakis lángelmém volt képes kiragadni, s menthetetlenül beleveszne ismét a nemlét örvényébe! Nem, én éppoly kevéssé halhatok meg, mint a törvényeinek alárendelt világegyetem Teremtője! Egyenrangú lettem vele, osztozom hatalmában. Ha Isten teremtette az örökkévalóságot, úgy Zakariás mester teremtette az időt.

Az agg órás most a Teremtő ellen lázadó bukott angyalhoz hasonlított. A kis öregember ellágyulva pillantott rá, mintha csak ő sugallta volna neki ezt az istenkáromló kifakadást.

- Helyesen szólott, mester! - mondta. - Még Belzebúbnak sem volt annyi joga rá, mint önnek, hogy Istenhez mérje magát! Az ön dicsőségének nem szabad elévülnie! Épp ezért, az ön szolgája módot akar nyújtani önnek, hogy megszelídítse ezeket a csökönyös órákat.

- Miben áll az? miben áll? - kiáltotta Zakariás mester.

- Megtudja majd, egy napra rá, hogy nekem adta leánya kezét.

- Az én Gérande-omét?

- Úgy van!

- Leányom szíve nem szabad - válaszolta Zakariás mester, akit e kérés nem hökkentett meg, sőt meg sem lepett.

- Eh! nem a legcsúnyábbika ő az ön óráinak... de ő is csak megáll egyszer...

- Az én leányom, az én Gérande-om!... Nem!...

- Nos, jó! térjen vissza az óráihoz, Zakariás mester! Szerelgesse csak széjjel meg össze őket! Készítse csak elő leánya és segédje házasságát! Eddze csak a legeslegjobb acélból készített rugókat! Adja áldását Aubert-re és a szépséges Gérande-ra, de jól jegyezze meg, hogy az ön órái nem fognak járni soha, Gérande pedig nem lesz Aubert felesége!

Azzal a kis öregember elhagyta a helyiséget, de nem olyan gyorsan, hogy Zakariás mester meg ne hallotta volna, amint a mellében elüti a hatot.

IV.
A Szent Péter-templom

Zakariás mester teste-lelke tovább gyöngült Csakis túlhevült kedélyállapota tehette, hogy ismét lázasan belemerült a munkába, melytől leánya képtelen volt visszatartani.

Gőgje fokozódott, amióta különös látogatója álnok módon belesodorta e válságba: eltökélte, hogy lángelméje erejével úrrá lesz a művére és a reá magára nehezedő átkon. Mindenekelőtt végigjárta a gondjaira bízott városbéli faliórákat. A leggondosabb ellenőrzéssel meggyőződött arról, hogy a szerkezetek jók, a tengelyek megbízhatóak, az ellensúlyok milligrammnyi pontosságúak. Az utolsó jelzőharangocskáig mindent annak az orvosnak az elmélyültségével vizsgált meg, aki egy beteg ember tüdőhangjait füleli. Nos, semmi sem utalt arra, hogy a szóban forgó faliórák rövidesen fölmondják a szolgálatot.

Körútjára Gérande és Aubert is gyakran elkísérte az agg órást. Ez utóbbinak voltaképpen örvendenie kellett volna, milyen buzgalommal követik; s közeli halála nyilvánvalóan kevésbé nyomasztotta volna, ha arra gondol, hogy léte e kedves lényekben folytatódik; ha megértette volna, hogy a gyermekekben mindig marad valami atyjuk életéből!

Hazatérve, az agg órás lázas igyekezettel látott ismét munkához. Jóllehet meg volt győződve a reá váró kudarcról, képtelen volt ebbe beletörődni, s egyre-másra szerelgette széjjel meg össze a műhelyébe visszahozott órákat.

Aubert is hiába ügyeskedett, hogy a baj végére járjon.

- Pedig, mester - mondta -, nem okozhatja más, mint a tengelyek és a fogaskerekek kopása!

- Ej, hát a fejedbe vetted, hogy lassú tűzön sütsz meg? - lobbant föl Zakariás mester. - Talán bizony gyermeki kéz művei ezek az órák? Tán bizony nem esztergáltam le kellőképpen e rézalkatrészeket, attól való féltemben, hogy az ujjamra verek? Hát nem én magam kovácsoltam-e őket, hogy minél keményebbek legyenek? Hát nem ritka tökélyű-e e rugók edzése? Tán bizony találkozik finomabb olaj, mint amilyet használtam? Magad is beláthatod, hogy ez képtelenség, s végül te is kénytelen leszel elismerni, hogy az ördög keze van a dologban!

S egyre több kárvallott ügyfél özönlött a házba. Betolakodtak az agg óráshoz, s ő ugyancsak kapkodhatta a fejét, melyikre is figyeljen.

- Ez az óra késik, s nem tudom beszabályozni! - panaszkodott az egyik.

- Emez pedig megmakacsolta magát - szólt egy másik -, s csak áll, áll, mint szamár a hegyen!

- Ha igaz, hogy az ön egészségi állapota kihat az óráiéra - hajtogatta a legtöbb panaszos -, akkor gyógyuljon meg mihamarabb, Zakariás mester!

Az aggastyán riadtan tekingetett rájuk, s csupán bólogatott vagy szomorú szavakkal válaszolt:

- Várják meg az első szép napokat, barátaim! Ez az az évszak, amikor a fáradt testet új élet járja át. Valamennyiünknek napmelegre van szükségünk!

- Sokra megyünk vele, ha az óráink egész télen betegek lesznek! - dörgölte az orra alá a legdühösebbek egyike. - Tisztában van vele, ugye, Zakariás mester, hogy órái számlapján ott díszeleg az ön teljes neve! A Szűzanyára! ön nem hoz éppen dicsőséget az aláírására!

Az aggastyán végül is, pironkodva a szemrehányások miatt, előhalászott az öreg ládafiából néhány aranyat, s elkezdte visszavásárolni az elromlott órákat.

E hírre tömegesen sereglettek a vevők, s a pénz egykettőre eltűnt a szegényes otthonból; hanem a mester kereskedői jóhírén nem esett folt. Gérande lelkesen helyeselte e nemes gesztust, amely pedig egyenest a tönk szélére taszította, Aubert-nek meg rövidesen föl kellett ajánlania megtakarított pénzecskéjét Zakariás mesternek.

- Mivé lesz a leányom? - mondogatta az agg órás, aki a szerencsétlenségben néha az atyai érzésben keresett támaszt.

Aubert nem merte azt válaszolni, hogy ő maga hittel tekint a jövő elébe, s nagy odaadással Gérande-ra. Pedig Zakariás mester nyomban vejének nevezte volna, fittyet hányva a még egyre a fülébe csengő gyászos igékre:

- Gérande nem lesz Aubert felesége.

Hanem hát a visszaváltási eljárással az agg órás mindenét elvesztette. Antik vázái idegenek kezére jutottak; a hajléka falait borító, finom faragású, pazar tölgyfaburkolat nemkülönben; nem telt bele sok idő, és Gérande többé nem gyönyörködhetett a korai flamand festők naiv képeiben, s minden értéktárgy - beleértve az agg órás föltalálta elmés műszereket is - eladásra került, hogy kártalanítani lehessen a panaszosokat.

Egyedül Scholastique nem akart efféle esztelenségről hallani; de hiába volt minden erőfeszítése, a betolakodók mégiscsak gazdája színe elé jutottak, hogy onnan kisvártatva valamilyen értékes holmival térjenek vissza. Több se kellett a vén szolgálónak: csácsogása betöltötte a negyed utcáit, ahol már régen ismerték őt. Azon volt, hogy eloszlassa a boszorkányságról és varázslatról szóló mendemondákat, melyek Zakariás mestert övezték; mivel azonban a lelke mélyén maga is igaznak tartotta őket, egyre-másra imákat mormolt, hogy bocsánatot nyerjen kegyes hazugságaiért.

Városszerte szemet szúrt, hogy az órás immár régóta elhanyagolja vallási kötelmeit. Valaha mindig elkísérte Gérande-ot a misére, s szemlátomást olyasfajta gyönyörűséget lelt az imában, amilyen a szép lelkeket fohászkodás közben rendszerint eltölti, lévén az imádság a képzelet legfölségesebb tornája. Az aggastyánnak a lelkigyakorlatoktól való szándékos távolmaradása, melyet rejtélyes életvitele még tetézett, bizonyos hitellel ruházta föl azt a vádat, hogy boszorkányos praktikákat űz. Gérande, attól a kettős szándéktól hajtva, hogy édesatyját mind az Úrhoz, mind a világhoz visszavezérelje, el is határozta, hogy a vallást hívja segítségül. Úgy gondolta, hogy a katolicizmus némi életet lehel majd e haladó lélekbe; a hit és alázatosság dogmáinak leküzdhetetlen gőggel kellett Zakariás mester lelkében megbirkózniuk, s eladdig minduntalan beleütköztek abba a tudományos büszkeségbe, amely mindent önmagának tud be, szem elől tévesztve a végtelen forrást, ahonnét minden ismeret fakad.

Ilyen körülmények között vállalkozott a leány atyja megtérítésére, s olyan sikerrel, hogy az agg órás megígérte: vasárnap részt vesz a székesegyházbeli nagymisén. Gérande-ot mennyei boldogság töltötte el. A vén Scholastique nem bírta magába fojtani örömét, hiszen végre cáfolhatatlan érvekkel hallgattathatja el a rágalmazókat, akik istentelenséggel vádolják gazdáját. Ezt újságolta barátnak-ellenségnek, boldog-boldogtalannak, szomszédnak és vadidegennek egyaránt.

- Bizisten, Scholastique asszony - hangzott a válasz -, kötve hisszük, amit mond. Zakariás mester mindig az ördöggel cimborált!

- Hát a szép haranglábak - nyelvelt vissza a jóasszony -, melyekben gazdám órái jelzik az időt? Hányszor hívott imára és misére az ő keze munkája?

- Nem kétséges - helyeseltek a társalkodófelek. - De vajon nem talált-e föl olyan masinákat, melyek maguktól járnak és hús-vér emberek munkáját végzik el?

- Dehát ördögfiak - fakadt ki dühösen Scholastique asszony - képesek lettek volna-e megalkotni az Andernatt-vár szép vasóráját, amelynek megvásárlásához Genf városának nem volt elegendő pénze? Minden órában megjelenik rajta egy-egy istenes jelmondat, s az a keresztény, aki megszívleli őket, egyenest a mennyországba kerül! Hát így festene az ördög műve?

Ez a húsz éve készített műremek csakugyan a fellegekbe emelte Zakariás mester dicsőségét; ám az emberek még ebből az alkalomból is széltében-hosszában boszorkányságról pusmogtak. Most aztán az aggastyánnak a Szent Péter-templomba történő visszatérése bizonyára elhallgattatja a rossz nyelveket.

Zakariás mester, aki valószínűleg tüstént megfeledkezett leányának tett ígéretéről, visszatért műhelyébe. Belátva, hogy nem képes föltámasztani óráit, úgy határozott, hogy megkísérel újakat készíteni. Félretolta hát a sok élettelen testet, s nekifogott, hogy befejezze az élete főművének szánt kristályórát; de hiába iparkodott, hiába használt tökéletesnél tökéletesebb műszereket, hiába alkalmazott rubintot és gyémántot, amelyek köztudottan a leginkább állnak ellent a súrlódásnak: az óra mindjárt az első alkalommal, hogy föl akarta húzni, szétpattant a kezei közt!

Az aggastyán mindenki elől, még leánya elől is eltitkolta ezt az eseményt; élete azonban ettől kezdve gyors hanyatlásnak indult. Nem volt az már egyéb, mint egy inga utolsó lassúdó lengései, amikor már semmi sem adja vissza kezdő lendületüket. Úgy tetszett, mintha a nehézkedés törvényei közvetlenül hatnának az aggastyánra, s ellenállhatatlanul sodornák sírja felé.

Végre elérkezett a Gérande által várva várt vasárnap. Az idő szép volt, a hőmérséklet kellemes. Genf lakosai nyugodtan jártak-keltek a város utcáin, s vidáman emlegették a tavasz beköszöntét. Gérande féltő gonddal belekarolt atyjába, s a Szent Péter-templom felé indult vele, Scholastique pedig mögöttük lépkedett; ő hozta az imádságos könyveket. Az emberek kíváncsian figyelték őket. Az aggastyán hagyta, hogy úgy vezessék, mint egy gyermeket, vagy inkább, mint egy vakot. A Szent Péter-templom jámbor népe majdhogynem borzadállyal nézte, amint átlépi a templom küszöbét, sőt tüntetően félrehúzódtak a közeledtére.

A nagymise már megkezdődött. Gérande megkereste megszokott padját, s a legmélyebb áhítattal letérdelt. Zakariás mester állva maradt mellette.

A szertartás a korabeli hitnek megfelelő ünnepélyes méltósággal zajlott le, az aggastyán azonban nem volt hívő. Nem esengett a Kyrie fájdalomkiáltásaival az Ég irgalmáért; nem zengte a Gloria in excelsisszel a mennyei hatalmak nagyszerűségét; az Evangélium versezetei sem zökkentették ki anyagelvű álmodozásából; mi több: e dölyfös aggastyán a Credo keresztényi hódolatához sem csatlakozott. Mozdulatlan, érzéketlen és néma maradt, akár egy kőszobor; s még abban az ünnepi pillanatban sem hajolt meg, mikor a csöngettyű az átlényegülés csodáját hirdette: egyenest szembenézett az Úr testévé átlényegült ostyával, melyet a pap fölmutatott.

Gérande rápillantott atyjára, és sűrű könnyekkel áztatta misszáléját.

E pillanatban ütötte el a Szent Péter-székesegyház nagyórája a fél tizenegyet. Zakariás mester élénken fordult az ódon harangláb felé, mely íme, még nem némult el. Úgy tetszett neki, hogy a belső számlap őt nézi merően; hogy az órákat jelző számok tűzkígyókként ragyognak; s hogy a mutatók hegyes végéből villamos szikrák pattannak ki.

A mise véget ért. Úgy volt szokásban, hogy az angeluszt délben mondják; a miséző papok még nem hagyták el a templom előterét, megvárták, amíg a toronyóra elüti a tizenkettőt. Még néhány pillanat, s az ima fölszáll a Szűz lábaihoz.

Ám egyszer csak éles csikordulás hallatszott. Zakariás mester fölhördült...

A számlapon a nagymutató, ahogy a tizenkettesre ért, hirtelen megállt, s az óra nem ütött.

Gérande fölugrott, hogy segítségére legyen atyjának, ki moccanatlanul hevert hanyatt, mígnem kivitték a templomból.

- Ez már a vég! - motyogta zokogva Gérande.

Zakariás mestert hazaszállították és lefektették. A végét járta; csupán teste felületén mutatkozott az élet némi nyoma, mint ahogy egy frissiben eloltott lámpás körül gomolyognak az utolsó füstcsíkok.

Amikor magához tért, éppen Aubert és Gérande hajolt fölébe. E magasztos pillanatban jelenként rajzolódott ki előtte a jövendő. Magányosnak, támasz nélkülinek látta leányát.

- Fiam - mondta Aubert-nek -, neked adom a leányomat. - Azzal kezét nyújtotta két gyermekének, akik ekképpen halálos ágyánál lettek egymás jegyesei.

De Zakariás mester azon nyomban föl is ült dühösen. A kis öregember szavai jutottak eszébe.

- Nem akarok meghalni! - kiáltotta. - Nem halhatok meg! Én, Zakariás mester, nem halhatok meg... A könyveim!... az elszámolásaim!...

E szavakkal kiugrott az ágyából, s fölkapta azt a könyvet, amely ügyfelei és a nekik eladott tárgyak jegyzékét tartalmazta. Mohón lapozgatott a könyvben, mígnem csontos ujja megállapodott az egyik lapon.

- Itt! - mondta. - Itt!... Ez a vasból készült öreg állóóra, melyet annak a Pittonacciónak adtam el! Ez az egyetlen, melyet nem hoztak vissza! Létezik! jár! most is él! Akarom! Meg fogom találni! Úgy viselem majd gondját, hogy nem lesz többé hatalma rajtam a halálnak.

Ezzel elájult.

Aubert és Gérande letérdelt az aggastyán ágya mellé és együtt imádkozott.

V.
A halál órája

Teltek-múltak a napok, s Zakariás mester, a félhalott, talpra állt: természetfölötti izgalma jóvoltából visszatért belé az élet. A gőg tartotta talpon. De Gérande nem tévedett: édesatyjának teste-lelke mindörökre oda volt.

Az aggastyán összeszedte maradék erejét, övéivel nem törődve, hihetetlen energiával járt-kelt, matatott, rejtélyes szavakat dörmögött.

Egy reggel Gérande lement a műhelyébe. Zakariás mester nem volt ott.

A leány egész nap várta. Zakariás mester nem jött haza.

Gérande kisírta a két szemét, de atyja nem bukkant elő.

Aubert bejárta a várost, s szomorúan bizonyosodott meg afelől, hogy az aggastyán elutazott.

- Találjuk meg atyámat! - kiáltott föl Gérande, amikor a fiatal munkás e fájdalmas hírrel beállított.

- Vajon hol lehet? - tűnődött Aubert.

Egyszer csak világosság gyúlt elméjében. Eszébe ötlöttek Zakariás mester utolsó szavai. Az agg órás már csak a vissza nem hozott vasórában élt! Alkalmasint ennek a keresésére indult Zakariás mester.

Aubert közölte gondolatát Gérande-dal.

- Üssük föl atyám könyvét - válaszolta a leány.

Mindketten lementek a műhelybe. A könyv nyitva hevert a munkapadon. Ahány zseb-, álló- vagy faliórát az agg órásmester valaha készített, az annak jeléül, hogy utóbb használhatatlanul visszakapta, mind ki volt pipálva, kivéve egyet!

"Eladva Pittonaccio úrnak egy harangjátékkal és mozgó alakokkal fölszerelt állóóra, mely nevezett úr otthonában, Andernatt várában található."

Ez volt az az "erkölcsös" óra, melyet a vén Scholastique nem győzött dicsérni.

- Atyám ott van! - kiáltott Gérande.

- Siessünk - ajánlotta Aubert. - Még megmenthetjük!...

- Ennek az életnek már aligha - mormogta Gérande -, de legalább a másiknak!

- Az Isten szerelmére, Gérande! Andernatt vára a Dent-du-Midi hegylánc egyik szurdokában van, mintegy húsz óra járásra Genftől. Induljunk!

Aubert és Gérande, nyomukban a vén szolgálóval, aznap este már a Genfi-tó menti országúton bandukolt. Öt mérföldet tettek meg az éjszaka folyamán; nem álltak meg sem Bessinge-ben, sem Ermance-ban, ahol a Mayor család híres-nevezetes kastélya áll. Nem kevés üggyel-bajjal átgázoltak a Dranse zubogóján. Mindenütt tudakozódtak Zakariás mester után, s csakhamar megbizonyosodtak arról, hogy helyes nyomon járnak.

Másnap alkonyatkor, miután elhagyták Thonont, Evianba érkeztek, ahonnét tizenkét mérföldre be lehet látni a svájci dombvidéket. De a két jegyes ügyet sem vetett a varázslatos tájra. Természetfölötti erő hajtotta őket. Aubert, aki egy furkósbotra támaszkodott, hol Gérande-nak, hol a vén Scholastique-nak nyújtotta karját, s lelkéből merített újra s újra erőt útitársnői gyámolításához. Mindhárman fájdalmaikról és reményeikről beszéltek, s ekképpen haladtak a szép úton, mely a tópartot a magas Chalais-hegységgel összekötő keskeny földnyelven vezet végig, alig valamivel a víz színe fölött. Nemsokára elérték Bouveret-t, azon a ponton, ahol a Rhône a Genfi-tóba ömlik.

Útjuk e városkánál elkanyarodott a tótól, fáradtságuk pedig a hegyes tájékon nőttön nőtt. Hamarosan maguk mögött hagyták Vionnazt, Chesset-t, Collombay-t - megannyi isten háta mögötti falut. De térdük már rogyadozott, s a talajt gránitbozótként borító éles sziklák felhasogatták a talpukat. Zakariás mesternek se híre, se hamva!

Pedig meg kellett találniuk. Ezért aztán a jegyesek nem kéredzkedtek be pihenni sem a magányos kunyhóba, sem a monthey-i palotába, mely a melléképületekkel együtt Savoyai Margit tulajdona volt. Végül késő este holtfáradtan elérték a Dent-du-Midi lábánál, hatszáz lábnyira a Rhône színe fölött levő Notre-Dame du Sex remetelakot.

Már besötétedett, amikor a remete befogadta őket. Itt már meg kellett pihenniük, mert egyetlen lépés nem sok, annyit sem bírtak volna megtenni.

A remete nem szolgálhatott hírrel Zakariás mester felől. Alig volt remélhető, hogy az aggot élve találják e kietlen, komor vidéken. Az éjszaka koromsötét volt, a hegyen szélvész süvített, s a megingó sziklák ormáról görgetegek zúdultak alá.

A jegyesek a tűz mellé kuporodtak, s elmesélték fájdalmas történetüket a remetének. Hótól csuromvíz kabátjuk valamelyik zugban száradt, künn meg a remetelak kutyájának baljós csaholása vegyült a szél vonításába.

- A gőg - mondotta vendégeinek a remete - elveszejtett egy angyalt, amely pedig a jóra született. Ez az a zátony, melyen annyi emberi sors megfeneklik. A gőggel, valamennyi gyarlóság kútfejével semmifajta érvet nem szögezhetünk szembe, hiszen a gőgös ember a természeténél fogva nem hajt reájuk... Minek okából nem marad hátra egyéb, mint imádkozni édesatyjáért.

Mind a négyen letérdeltek; a kutyaugatás e pillanatban hangosabb lett, s valaki megdöngette a remetelak kapuját.

- Az ördög nevében, nyissák ki!

A kapu engedett a szilaj nyomásnak, s keretében megjelent egy torzonborz, elcsigázott, hiányos öltözékű férfi.

- Atyám! - kiáltott föl Gérande.

Zakariás mester volt.

- Hol vagyok? - motyogta. - Az öröklétben!... Az idő véget ért... az órák nem ütnek... a mutatók megállnak!

- Atyám! - sikoltotta Gérande olyan szívettépően, hogy az aggastyán visszatérni látszott az élők világába.

- Gérande-om, te itt! - kiáltott föl. - S te is, Aubert!... Ó, kedves jegyeseim, házasságot kötni jöttetek hát öreg templomunkba!

- Atyám - szólt rá Gérande, megragadva a karját -, térjen haza Genfbe, térjen haza velünk!

Az aggastyán kiragadta magát leánya szorításából, s a kapu felé lódult; ennek küszöbén vastag pelyhekben gyűlt föl a hó.

- Ne hagyja el gyermekeit! - kiáltotta Aubert.

- Minek - válaszolta szomorúan az agg órás -, minek térjek vissza oda, ahonnan életem immár elköltözött, s ahol önmagam egyik fele mindörökre eltemettetett!

- A lelke nem halott! - szólalt meg nyomatékkal a remete.

- A lelkem! Ó, nem!... a szerkezete ép!... Érzem, ahogy szabályos időközökben ver...

- Lelke anyagtalan! Lelke halhatatlan! - folytatta keményen a remete.

- Igen... akárcsak a dicsőségem!... De be van zárva Andernatt várába, s viszont akarom látni!

A remete keresztet vetett. Scholastique félájult volt. Aubert védően ölelte magához Gérande-ot.

- Andernatt várában egy elkárhozott lélek lakik - mondta a remete. - Egy kárhozott, aki nem köszönti remetelakom keresztjét!

- Atyám, ne menj oda!

- A lelkemet akarom! a lelkem az enyém!...

- Tartsák vissza! tartsák vissza atyámat! - sikoltotta Gérande.

De az aggastyán már átlépte a küszöböt, s kirohant az éjszakába, egyre kiáltozva:

- Enyém! a lelkemet akarom!...

Gérande, Aubert és Scholastique utána vetette magát. Járatlan ösvényeken haladtak; Zakariás mester ellenállhatatlan erőtől hajtva, orkánként száguldott az úttalan utakon. Köröttük kavargott a hó, fehér pelyhei elvegyültek a megáradt zubogók tajtékával.

Elhaladva a thébai légió lemészárlásának emlékére emelt kápolna előtt, Gérande, Aubert és Scholastique sietve keresztet vetett. Zakariás mester nem vette le a fejfedőjét.

A sivár tájban végre föltűnt Évionnaz falucska. A legzordabb szív is elszorult volna e kietlen magányban senyvedő község láttán. Az aggastyán továbbhaladt. Balra kanyarodott, s bevette magát az eget mardosó hegyes Dent-du-Midi csúcsok szurdokainak legmélyebbikébe.

Kisvártatva egy rom meredt elébe; olyan ódon és setét, mint a szikla, melyen állott.

- Ott van! ott!... - kiáltotta az agg, s tovább fokozta féktelen iramát.

Andernatt vára ez idő tájt már csak rom volt. Egy vastag, ütött-kopott roncs-torony nyúlt ki belőle, szemlátomást leomlással fenyegetve a lábánál húzódó oromfalakat. E roppant kőhalmaz hátborzongató látványt nyújtott. Az ember szinte látta a kőtenger alatt ásítozó, beomlott mennyezetű, sötét termeket, förtelmes viperafészkeikkel.

Andernatt várába egy törmelékkel teli árokra nyíló, keskeny és alacsony kapu vezetett. Kiféle-miféle várnép járhatott erre valamikor? Nem tudni. Hajdanán bizonyára egy őrgróf, afféle rablólovag lakhatott itt. Őt állítólag banditák követték, jobban mondva hamispénzverők, akiket aztán a tett színhelyén föl is akasztottak. Sőt, a legenda úgy tudta, hogy téli éjszakákon kísérete élén maga a Sátán táncol a romok árnyát elnyelő mély szakadékok oldalában!

Zakariás mester nem rettent meg a baljós omladék láttán. Odaért a várkapuhoz. Senki sem állta útját. Tágas és homályos udvar tárult a szeme elé. Ezen is szabadon keresztülhaladhatott. Egy emelkedőn följutott ama hosszú folyosók egyikére, melyeknek súlyos boltozata mintegy betemeti a napvilágot. Itt sem találkozott akadállyal. Gérande, Aubert és Scholastique egyre a nyomában.

Zakariás mester, akárha valamely láthatatlan kéz vezetné, tétovázás nélkül, sebes léptekkel haladt előre. Egy öreg, korhatag ajtóhoz ért; ez nyomban engedett ökölcsapásainak, miközben a denevérek kóválygó táncba fogtak a látogató feje körül.

Hatalmas, a többinél jobb állapotban levő terem tárult az aggastyán elé. A falakat éji rémek, vámpírok és sárkányok kusza nyüzsgését ábrázoló domborművek borították. A kis számú, keskeny, hosszúkás, lőrésszerű ablakot meg-megrezgette a tomboló vihar.

A terem közepére érve Zakariás mester fölkiáltott örömében.

Falhoz erősített vas talapzaton állt az az óra, mely most egész életét magába zárta. E páratlan remekmű egy román stílusú ódon templomot ábrázolt, kovácsoltvas támfalakkal meg egy súlyos toronnyal, melybe be volt építve valamennyi, a nap eseményeire - az angeluszra, misére és vecsernyére - szólító harangjáték. Az ájtatosság óráiban megnyíló templomkapu fölött ablakrózsa kereklett; párkányán domborművek jelezték a számlap tizenkét óráját, közepéből pedig két mutató indult ki. A kapu és az ablakrózsa közti rézkeretben, amint azt a vén Scholastique-tól már hallottuk, mindig a nap adott pillanatára érvényes jelmondat volt látható. Zakariás mester hajdan igaz keresztényi odaadással szabta meg a jelmondatok váltakozását: az imádság, a munka, az étkezés, a szórakozás és a pihenés órái a vallás előírásai szerint követték egymást, s bizonyosan elkalauzolták az üdvösséghez az intelmeiket aggályosan megszívlelőket.

Zakariás mester örömittasan ugrott oda az órához, hogy megragadja, ám ekkor félelmetes hahota harsant a háta mögött.

Megfordult, s egy füstölgő lámpás fényénél megpillantotta a genfi kisöreget.

- Ön itt! - kiáltott föl.

Gérande félni kezdett. Vőlegényéhez simult.

- Jó napot, Zakariás mester - szólt a szörny.

- Kicsoda ön?

- Pittonaccio őurasága, szolgálatára! Ön eljött, hogy nekem adja leánya kezét. Emlékezett szavaimra: Gérande nem lesz Aubert felesége.

A fiatal munkás rávetette magát Pittonaccióra, aki azonban úgy siklott ki kezei közül, akár az árnyék.

- Megállj, Aubert! - mondta Zakariás mester.

- Jó éjt - köszönt Pittonaccio, s eltűnt.

- Atyám - sikoltotta Gérande -, meneküljünk erről az elátkozott helyről!... Atyám!...

Zakariás mester már nem volt ott. A beomlott emeletek során át űzte Pittonaccio ködalakját. Scholastique, Aubert és Gérande magába roskadva ott maradt a roppant teremben. A leány egy kő karosszékbe rogyott; a vén szolgáló melléje térdelt, s imádkozott. Aubert állva maradt, úgy ügyelt mátkájára. Az árnyékban halovány fények kígyóztak, a csöndet pedig nem törte meg egyéb, mint a reves fát rágcsáló parányi férgek percegése, a "halál órájának" a ketyegése.

Mihelyt pitymallott, kimerészkedtek a kőhalmaz alatt kanyargó lépcsőseregre. Két óra hosszat bolyongtak anélkül, hogy eleven lélekkel találkoztak volna; kiáltásaikra mindössze távoli visszhang felelt. Hol száz lábnyira a föld alatt, hol a vad hegyek ormán találták magukat.

A véletlen végül visszavezérelte őket a roppant terembe, mely e szorongásos éjszakán hajlékuk volt. A terem immár nem volt üres. Zakariás mester és Pittonaccio beszélgetett benne; az előbbi állva, holtmereven, a másik egy márványasztal tetején gubbasztva.

Zakariás mester, észrevéve Gérande-ot, kézen fogta, s Pittonaccióhoz vezette, mondván:

- Íme, urad, és parancsolód, leányom! Gérande, íme hitvesed!

Gérande tetőtől talpig megborzongott.

- Soha! - kiáltotta Aubert. - Az én jegyesem ő!

- Soha! - visszhangozta panaszosan Gérande.

Pittonaccio hahotában tört ki.

- Hát a halálomat akarjátok? - fakadt ki az aggastyán. - Ebbe az órába, az utolsóba, mely a kezemből kikerültek közül még jár, ebbe van bezárva az életem, s ez az ember azt mondta: "Ha megkapom a leányodat, ez az óra a tiéd." És ez az ember nem akarja fölhúzni! Képes rá, hogy összezúzza, s engem a nemlétbe taszítson! Ó, leányom, hát már nem szeretsz?

- Atyám! - suttogta föleszmélve Gérande.

- Ha tudnád, mennyit szenvedtem, távol létezésem kútfejétől! - folytatta az aggastyán. - Talán nem gondozzák az órát! Talán hagyják, hogy rugói elkopjanak, fogaskerekei elakadjanak! Hanem most a tulajdon kezemmel ápolom majd drága egészségét, hiszen immár nem kell meghalnom, nekem, Genf nagy órásának! Nézd csak, leányom, milyen magabiztosan haladnak e mutatók! Nini, tüstént elüti az ötöt! Hallgasd csak, s figyeld, milyen szép jelmondat tárul eléd.

Az óra harangtornya ötször megcsendült, fájdalmas visszhangot verve Gérande lelkében. Közben az alábbi, vörösbetűs szavak tűntek elő:

Szakaszd le a tudás fájának gyümölcsét.

Aubert és Gérande döbbenten nézett össze. Ezek már nem a katolikus órásmester igazhitű jelmondatai voltak! A Sátán keze lehet a dologban. De Zakariás erre már ügyet sem vetett, s újra csak rázendített a régi nótára:

- Hallod-e, Gérande-om? Élek, még élek! Hallgasd a lélegzetemet!... Nézd, hogyan kering ereimben a vér!... Nem! nem akarhatod megölni atyádat, elfogadod ezt az embert hitvesedül, hogy halhatatlan lehessek és osztozzam Isten hatalmában!

E szentségtörő szavak hallatára a vén Scholastique keresztet vetett, Pittonaccio pedig elbődült örömében.

- Azonkívül, Gérande-om, boldog is leszel vele! Nézd meg ezt az embert: ő az Idő! Léted tökéletes pontossággal lesz beszabályozva! Gérande! minthogy én adtam neked életet, most te add vissza atyádét!

- Gérande - súgta Aubert -, a jegyesed vagyok!

- Ő az atyám! - felelte Gérande, és lehanyatlott.

- A tiéd! - mondta Zakariás mester. - Pittonaccio, váltsd be ígéreted!

- Íme, az óra kulcsa - válaszolta a rémalak.

Zakariás mester megragadta a kiegyenesedett kígyóra emlékeztető hosszú kulcsot, az óránál termett, s hihetetlen sebességgel elkezdte fölhúzni. A rugó idegtépően ropogott. Az agg órás csak tekerte, egyre tekerte a kulcsot, karja meg nem állt; szinte úgy tetszett, hogy a tekerő mozdulat független az akaratától. Az aggastyán mind gyorsabban, furcsa görcsös mozdulatokkal forgatta a kulcsot, amíg a kimerültségtől le nem rogyott.

- No, most egy évszázadra fölhúztam! - kiáltotta.

Aubert úgy támolygott ki a teremből, mint egy őrült. Számos vargabetű után végre megtalálta az átkozott hajlék kijáratát, s a szabadba érve, nyaka közé szedte a lábát. Visszatért a Notre-Dame du Sex remetelakába, s olyan kétségbeesetten esdekelt a szent férfiúhoz, hogy az ráállt: elkíséri Andernatt várába.

Ha a rettegés óráiban Gérande nem sírt, az csupán azért volt, mert szeméből kifogyott a könny.

Zakariás mester nem hagyta el a roppant termet. Percenkint odalépett az öreg órához, hogy ketyegésére füleljen.

Ezenközben tíz óra lett, s az ezüst alapon Scholastique legnagyobb rémületére az alábbi szavak jelentek meg:

Az ember fölér Istennel.

Az aggastyán nem döbbent meg ezektől az istentelen jelmondatoktól, sőt önfeledten olvasgatta őket, s kedvét lelte e dölyfös gondolatokban, miközben Pittonaccio egyre körülötte sündörgött.

A házassági szertartásnak éjfélkor kellett a tervek szerint végbemennie. A félájult Gérande se nem látott, se nem hallott. A csöndet csupán az aggastyán beszéde és Pittonaccio vihogása törte meg.

Az óra tizenegyet ütött. Zakariás mester összerezzent, s harsány hangon olvasta az alábbi istenkáromlást:

Az ember legyen a tudomány szolgája,
áldozza föl érte szüleit és családját.

- Igen! - kiáltotta. - A világon csakis a tudomány számít!

A mutatók vipera-sziszegéssel kígyóztak a vas számlapon, s az óraszerkezet sebesebben vert.

Zakariás mester már nem beszélt! Földre roskadt, hörgött, ziháló melléből szaggatottan tört föl egy-egy szó:

- Az élet! a tudomány!

Ennek a jelenetnek már két újabb tanúja volt: a remete és Aubert. Zakariás mester a földön hevert. Mellette Gérande imádkozott: inkább holtan, mint elevenen...

Hirtelen az a fajta kattanás hallatszott, amely az óraütéseket jelzi.

Zakariás mester fölült.

- Éjfél - hörögte.

A remete kinyújtotta kezét az öreg óra felé - és az nem ütötte el az éjfelet.

Erre Zakariás mester akkorát üvöltött, hogy alkalmasint a pokolba is elhallatszott, az órán pedig ezek a szavak jelentek meg:

Aki Istennel akar fölérni, örökre elkárhozik!

Az öreg óra mennydörgésszerű robajjal pattant széjjel, s a kirepülő rugó valószínűtlen röppályát írva le, tekeregve-kígyózva süvített a terem túlsó végébe. Az aggastyán föltápászkodott, utána loholt, s miután hasztalanul iparkodott elérni, így kiáltott föl:

- A lelkem! a lelkem!

A rugó előtte pattogott, hol erre, hol arra, s ő képtelen volt még csak meg is érinteni!

Végül is Pittonaccio kapta fel, s förtelmes istenkáromlás kíséretében lesüllyedt vele a föld alá.

Zakariás mester hanyatt vágódott. Halott volt.

*

Az órást az andernatti hegycsúcsok között temették el. Aubert és Gérande visszatért Genfbe, s ama hosszú esztendők folyamán, mellyel Isten megajándékozta őket, imáikkal igyekeztek megváltani a tudomány kárhozottjának lelkét.